Napóleon bukása óta a különböző francia rezsimeknek gondot okozott, hogy mit kezdjenek a császár emlékezetével. Írásunkban arra világítunk rá, hogy voltaképpen csak a Napóleon kultuszát szigorúan tiltó Bourbon-restauráció tudott hozzá egyértelműen viszonyulni, a későbbi rendszerek megpróbálták kiragadni Napóleon örökségének számukra hasznos motívumait, elfedve a rájuk nézve kínosakat.
Párizs egyik legszebb épületegyüttese kétségtelenül a XIV. Lajos által építtetett Invalidusok háza, ahol Napóleon sírja is található. A látogató a dómba belépve az egykori császár sírját a földbe süllyesztve találja, meg kell hajolnia, hogy láthassa: az ember tehát önkéntelenül is meghajol Napóleon földi maradványai előtt. A belső udvaron a Szajna felé haladva azonban, ha az ember visszanéz az épületre, egy sötét szobrot lát, ami általában árnyékban is van. Ez a szobor is az egykori császárt ábrázolja, ugyanakkor inkább szorongást és rossz érzést közvetít, semmint egy nagy történelmi személyiség iránt érzett áhítatot: egy sötét alak sötéten néz a sötétből.
Ez a furcsa kettősség önmagában sok mindent elárul a francia nemzeti emlékezet Napóleonhoz fűződő összetett és ellentmondásos viszonyáról. Napóleon egyrészt az az államférfi, aki – saját, valóban szép megfogalmazása szerint – lezárta a forradalom regényét és megkezdte a történelmét: létrehozta és megszilárdította az egyenlő állampolgárok társadalmának alapvető intézményeit, amelyek mindmáig a köztársaság stabil alapját képezik. Emellett azonban szakított is a forradalom által kivívott megannyi szabadságjoggal, autokratikus uralmat vezetett be, törvénykönyve jelentős visszalépést jelentett a női jogok terén, 1802-ben pedig visszaállította a rabszolgaságot a francia gyarmatokon, amit az Első Köztársaság 1794-ben már egyszer eltörölt.
1815 óta a francia rezsimeknek jelentős gondot okozott, hogy mit kezdjenek Napóleon emlékezetével. Voltaképpen csak a császár kultuszát szigorúan tiltó restauráció tudott hozzá egyértelműen viszonyulni. Az ezt követő berendezkedések megpróbálták kiragadni Napóleon örökségének számukra hasznos motívumait, elfedve a rájuk nézve kínosakat. Lajos Fülöp és a júliusi monarchia politikai elitje ugyan Párizsba szállíttatta Napóleon tetemét 1840-ben, azonban igyekeztek az ünneplés során elkenni Bonaparte forradalmi és háborús szerepfelfogását, amelyek éles kontrasztot alkottak a júliusi kormány passzív külpolitikájával.
🔒 Kedves Olvasónk! A cikk további része csak az előfizetők és az adott lapszám vásárlói számára elérhető. Amennyiben Ön is rendszeresen szeretné olvasni a History Magazin exkluzív, prémium tartalmait, ne habozzon, vásárolja meg a legfrissebb számot vagy fizessen elő! Ez utóbbi esetén a magazin minden példánya kényelmesen az otthonába érkezik, ráadásul a bolti árnál sokkal olcsóbban!
