Előbb a nép nélkül akarták megváltani a népet, majd mikor fel akarták lázítani, az nem volt kíváncsi rájuk. Tehetetlenségükben végül a terrortól, a politikai merényletektől várták a cári rendszer összeomlását, de csak az ellenkező eredményt érték el. Cikkünkben bemutatjuk a forradalmi mozgalmak „gyerekbetegségeitől” szenvedő 19. századi orosz radikálisokat.
Lenin 1912-ben írt cikkében maga is vázlatosan rajzolta meg az orosz radikális mozgalom 19. századi történeti szociológiáját. A bolsevik forradalmár vezérszövegei persze általában nem tudományos, hanem ideológiai és aktuálpolitikai céllal készültek, így a szóban forgó cikket is arra hegyezte ki, hogy a megelőző évtizedek forradalmárai, akiket általában úgy jellemzett, hogy érdemeik ellenére valamit „nem értettek meg”, „nem tudtak” vagy „nem ismertek fel”, csak erejükhöz mérten készíthették elő azt a forradalmi vihart, amely a proletariátus vezetésével egyszer ledönti majd a régi rendszer gyűlölt építményét. Lenin ekkoriban aligha sejtette: amikor kiemelte, hogy a letűnt század forradalmárai „roppant távol álltak a néptől”, olyan kulcsproblémára mutatott rá, amely nem csupán a 19. századi orosz radikálisok tragédiájának fő oka volt, de Lenin korának rendszerellenes mozgalmát, sőt az orosz forradalmak jellegét és sorsát is alapjaiban határozta meg.
Távol a néptől
Természetesen nem Lenin volt az első, aki felfigyelt erre az orosz fejlődés sajátosságaiból fakadó problémára. A 17‒18. század fordulóján I. (Nagy) Péter cár (1682‒1725) nyugat-európai mintájú reformok segítségével igyekezett biztosítani Oroszország nemzetközi versenyképességét. Ezzel vette kezdetét a felülről irányított modernizáció, amelynek az volt a rendeltetése, hogy növelje az állam katonai és gazdasági erejét. I. Péter reformjai tartós, mélyreható és már a 18. században érzékelhető társadalmi, kulturális, nyelvi és életmódbeli szakadást idéztek elő egyrészt a nemesség, az értelmiség, illetve a születőben lévő polgárság, másrészt a lakosság túlnyomó többségét alkotó parasztok és a városi alsó rétegek tömegei között. Míg az előbbiek életét alapvetően átformálta a nyugat-európai civilizáció hatása, utóbbiak továbbra is őrizték a hagyományos életformát és értékeket. A népesség e két, élesen elkülönülő része nem értette egymást, és legalább ennyire kevéssé is bízott egymásban. Annál is inkább, mert az európaizált felső rétegek hosszú időn át feltétel nélkül támogatták a hatalom törekvéseit, amely reformpolitikája révén a 18. század végére megerősítette és tekintélyes, a nemzetközi színtéren megkerülhetetlen állammá tette az Orosz Birodalmat.
🔒 Kedves Olvasónk! A cikk további része csak az előfizetők és az adott lapszám vásárlói számára elérhető. Amennyiben Ön is rendszeresen szeretné olvasni a History Magazin exkluzív, prémium tartalmait, ne habozzon, vásárolja meg a legfrissebb számot vagy fizessen elő! Ez utóbbi esetén a magazin minden példánya kényelmesen az otthonába érkezik, ráadásul a bolti árnál sokkal olcsóbban!
