Miért tudnak vonzóak lenni a sokszor hajmeresztő, néha dermesztően ijesztő magyarázatok a történelem értelmezésében mind a közvélemény, mind a történészek számára? Krekó Péter igyekszik erre a kérdésre választ adni.
„Az összeesküvés-elméletek mindannyiunk számára folytonos kísértést jelentenek” – az összeesküvés-elméletek társadalomlélektanáról szóló első, 1987-ben megjelent, szociálpszichológusok és történészek együttműködésével írt tanulmánykötetben Dieter Groh történész így fogalmazta meg röviden és frappánsan azt a nem szűnő vonzalmat, amellyel az emberek az összeesküvés-elméletek iránt viseltetnek. Ahogy a fenti önvallomásból kiderül, ez alól nem képeznek kivételt a történészek sem.
Léteznek-e összeesküvések?
Mielőtt azonban ráfordulnánk a megfejtésre, fontos rögzítenünk, hogy az összeesküvések feltételezése a politika – és a részben a politika által formált történelem – formálásában nem minden esetben alaptalan és téves. Az összeesküvés – tehát a másik ember vagy emberek ellen irányuló titkos, rosszindulatú terv megalkotása és annak esetleges végrehajtása – nem idegen az emberi természettől és az erőforrásokért versengő csoportok gyakorlatától. A politikában vannak puccsok, merényletek, szervezkedések. Számos eset (például a Watergate-botrány, vagy éppen a holokauszt) megfelel a fenti összeesküvés-definíciónak. Ráadásul igazából nem mindig vagyunk olyan ténybeli tudás birtokában, hogy megállapíthassuk, hogy valami mögött volt-e titkos összeesküvés vagy sem. Éppen ezért csak a legbátrabb szerzők (például Daniel Pipes) mernek úgy fogalmazni, hogy az összeesküvés-elmélet a meg nem történt összeesküvésekről szóló elmélet.
🔒 A teljes cikk a BBC History 2023. októberi lapszámában olvasható, melynek digitális változatát megvásárolhatja 895 forintért. További részletekért kattintson ide.