A jaltai konferencia alapozta meg a második világháború utáni világrend kereteit. Az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és a Szovjetunió vezetői megállapodtak a legyőzött Németország sorsáról, az ENSZ létrehozásáról és Kelet-Európa jövőjéről. De tényleg itt árulta el Kelet-Európát a Nyugat és adta oda önként Sztálinnak?
Jalta egy kies üdülőhely a Krímben, a kellemes klímájú félszigeten, talán ezért is volt a történelemben annyiszor nagy harcok színhelye. Elég utalni az 1441 és 1783 között fennálló Krími Tatár Kánságot megszüntető orosz hódításra, majd az 1853–1856-os orosz–török–brit–francia háborúra, aminek ez volt a színtere, végül pedig a második világháború alatt itt zajló két nagy küzdelemre, amikor a német agresszorok birtokba vették, hogy 1944 tavaszán a Vörös Hadsereg kiűzze őket.
A Hitler-ellenes szövetség vezetői, Joszif Sztálin, Franklin Delano Roosevelt és Winston Churchill 1945. február 4–11. között megtartott konferenciájáról a közvélekedés azt tartja, hogy a győztes hatalmak képviselői Jaltában megrajzolták Közép- és Kelet-Európa háború utáni térképét. Keményebben fogalmazva: a két nyugati demokrácia megegyezett a diktatórikus szovjet nagyhatalommal Európa felosztásában. Az eredmény mindaz a szenvedés lett, amit a földrész keleti felében élők majd 45 éven át elszenvedtek.
Jó három évtizeden át tanítottam diákjaimnak, jövendő diplomatáknak, hogy ez a nézet leegyszerűsítés, sőt nagy tévedés: Jaltában nem történt cinikus alku, Közép-Európa elárulása. Született ott egy megállapodás, egy gyönyörű nyilatkozat „a felszabadított Európáról”. Mit tartalmazott ez? A három vezető egyetért abban, hogy „egybehangolt politikával segítik a nácizmus uralma alól felszabadult népeket. Ezeknek joguk, hogy a lakosság összes demokratikus elemeit széleskörűen képviselő ideiglenes kormányhatóságokat létesítsenek, amelyek a lehető legrövidebb időn belül szabad választások útján kötelesek a nép akaratának megfelelő kormányokat alakítani”. Vagyis Jalta súlyos, tragikus következményekkel járó hibája az volt, hogy a szovjet diktátornak esze ágában sem volt megtartani az általa is vállalt kötelezettségeket. Mégsem akarom felmenteni a felelősség alól a két nyugati nagyhatalmat. Volt rá elég okuk, hogy ne bízzanak Sztálinban, Jalta mégsem tartalmazott semmiféle garanciát arra nézve, hogy a felszabadított országok valóban szabad, nemzetközileg is ellenőrzött választások alapján fogják eldönteni, milyen politikai és gazdasági rendszerben képzelik el jövőjüket.
A jaltai konferencia, majd annak folytatása Németország legyőzése után 1945 júliusában Postdamban, egy új, békés és demokratikus európai rendet volt hivatva létrehozni. Hogy lett ebből egy kiterjedt szovjet birodalom, amit Európa boldogabb felétől a Balti-tenger és az Adria között leeresztett vasfüggöny zárt el? Miért vált ketté az Elba folyónál Európa?
A magyarázatért legalább a Szovjetunió 1941. június 22-i német megtámadásáig, de inkább az 1917-es szentpétervári bolsevik puccsig kell visszatekinteni. A létrejövő szovjet rendszert, amely nyíltan hirdette, hogy célja a kapitalista és demokratikus világ megdöntése, érthető ellenszenvvel fogadták az Atlanti-óceán mindkét partján. Személy szerint Churchill, már akkor tekintélyes brit politikus, az évek során többször is hangot adott annak a véleményének, hogy a bölcsőben kell megfojtani Lenin terrorista államát. 1920-ban kijelentette: „a politika, amelyet mindig is támogatni fogok, ennek a bűnöző rezsimnek a megdöntése és megsemmisítése”. Sokkal később, a hidegháború kezdetén, 1949. január 26-án a brit Alsóházban így nyilatkozott: „Azt hiszem, eljön a nap, amikor kétségtelenül felismerik majd, nemcsak a Ház egyik oldalán, hanem az egész civilizált világban, hogy a bolsevizmus megfojtása születésekor mérhetetlen áldás lett volna az emberiség számára.” De miután Hitler 1940-es győzelmei után Nagy-Britannia több mint egy évig egyedül harcolt a náci Németország ellen, és amikor az 1941. június 22-én megtámadta addigi szovjet szövetségesét, Churchill habozás nélkül elfogadta Sztálint szövetségesnek a nácizmus ellen. Az Egyesült Államokban, a kapitalizmus fellegvárában talán még az európaiaknál is negatívabb véleménnyel voltak az immár Sztálin által irányított szovjet rendszerről, de az 1930-as évektől Németországot és Japánt nagyobb fenyegetésnek tekintették.
Vitán felül helyes volt, hogy Nagy-Britannia, majd a Pearl Harbor elleni japán támadás után az Egyesült Államok is szövetséget kötött Sztálinnal: a nyugati demokráciákkal is élet-halál harcban álló nemzetiszocialista Németország elleni küzdelem sikeréhez elengedhetetlen volt életben tartani az 1941 decemberére Sztálin szerint is az összeomlás határán álló Szovjetuniót, hogy majd vele együtt legyőzhessék Hitler és Mussolini szövetségét. Azonban súlyos hiba volt Sztálint feltétel nélküli támogatásban részesíteni.
1941 decemberében Eden brit külügyminiszter moszkvai tárgyalásain nem emelt kifogást a Szovjetunió bejelentése ellen, hogy ragaszkodik az 1939-ben Hitler és Sztálin megegyezése alapján létrejött határaihoz – vagyis a balti államok, Kelet-Lengyelország és Besszarábia annektálásához. Az Egyesült Államok, nyomában pedig az Egyesült Királyság a határok kérdését félretette a győzelem utánra, bízva saját túlerejükben, hogy ők fogják diktálni a békét, és ezzel hallgatólagosan tudomásul vették Sztálin igényeit. Márpedig a Nyugat segítsége nélkül a Vörös Hadsereg nem jutott volna el Berlinbe. Döntő mértékben az Egyesült Államoktól – de Nagy-Britannia jelentős hozzájárulásával – a Szovjetunió a háború végéig mintegy 15 ezer repülőgépet és csaknem 12 ezer harckocsit, mintegy félmillió teherautót és dzsipet kapott, de hatalmas jelentőségük volt a nyersanyagok (kőolaj, acél, réz, alumínium, gumi) és a 4,5 millió tonna élelmiszer szállításának is. Ennek köszönhette a Vörös Hadsereg, hogy a sztálingrádi fordulat után gyorsuló ütemben volt képes visszaszorítani a Wehrmachtot, és 1943 végére Ukrajna nagyobb részét megtisztította a német erőktől.
A háborút a katonák vívták, de a politikai eredmények döntő mértékben a „három nagy”, az amerikai elnök, a brit miniszterelnök és Sztálin generalisszimusz, a szovjet diktátor tárgyalásain múltak. A demokrata párti elnök nagy érdeme a New Deal, amivel Amerika kilábolt az 1929–1933-as gazdasági világválságból, és Roosevelt azt jól látta, hogy Hitlerrel szembe kell szállni, de Sztálinon nem látott át. Tanácsadói, elsősorban Harry Hopkins, arról győzték meg, hogy a háború után a Szovjetuniónak döntő befolyása lesz Európában, ezért mindent meg kell tenni, hogy fennmaradjon vele a szövetség. Roosevelt Churchillt régivágású imperialistának tekintette, és hitt abban, hogy a Szovjetunió a demokráciává válás útján halad. Ezt hirdette az amerikai média is. Roosevelt nem hallgatott korábbi moszkvai, majd párizsi nagykövetére, William Bullittra, aki 1943-ben ismételten figyelmeztette, hogy a szovjet diktátor célja Lengyelország és egész Közép-Európa bekebelezése, s ennek megelőzésére, Churchill-lel egyetértve, a Balkán felől kell megtörni a tengely erejét, és az erő pozíciójából kell megtárgyalni Sztálinnal Európa újrarendezését.
Azokkal a történészekkel értek egyet, akik szerint Közép-Európa sorsa 1943-ban dőlt el. A hadszíntéren Sztálingrád után a szovjet haderő hozta a győzelmeket. A nyugati demokráciák afrikai győzelmük után elfoglalták Szicíliát és partra szálltak Dél-Olaszországban. Mussolinit a király letartóztatta, Olaszország szeptember 3-án fegyverszünetet kötött, de a szövetségesek – bizalmatlanságból és túlzott óvatosságból – elmulasztották ezt kihasználni, és időt adtak Németországnak megszállni az olasz csizma nagy részét. A nehéz, hegyes terepen a kellő erővel nem rendelkező angol–amerikai–lengyel erők csak csigalassúsággal haladtak előre. [Erről részletesebben lásd a Monte Cassinó-i csata körülményeiről szóló cikkünket lapunk márciusi számában. – A szerk.] Így kútba esett a Kállay-kormány szándéka, hogy a szeptember 9-én aláírt titkos egyezmény alapján a magyar határt elérő angol–amerikai erőknek Magyarország megadja magát, amikor a szovjetek még biztos távolban vannak.
Sztálin bűvöletében
Az 1943. november 28-a és december 1-je között Teheránban tartott hármas konferencián Sztálin teljesen levette lábáról az amerikai elnököt. Rávette, hogy lakjon a szovjet követségen, ahol jól le is tudták hallgatni. Az amerikai katonai vezetés a Churchill által szorgalmazott balkáni partraszállás és a Budapest és Bécs felé irányuló támadás helyett az 1944. nyári franciaországi invázió mellett érvelt, és az elnök – Sztálin örömére – emellett döntött. Sztálin követelésének engedve Churchill is elfogadta, hogy nyugati határa az 1939-es Molotov–Ribbentrop-paktumot fogja követni, így megtartja Kelet-Lengyelországot és a három balti köztársaságot. Roosevelt csak arra kérte a szovjet diktátort, hogy a balti országokban valamiféle népszavazás szentesítse bekebelezésüket, Sztálin azonban határozottan elutasított minden nemzetközileg felügyelt népszavazási gondolatot, azzal, hogy a szovjet alkotmány bőséges lehetőséget biztosít a közakarat kinyilvánítására. A Teheránban hozott döntéseket nem hozták nyilvánosságra, de a moszkvai rádió rövidesen eldicsekedett a határok kérdésében elért sikerrel.
Mai ismereteink alapján nehezen érthető, hogy az amerikai közvélemény hogyan lett kommunistaellenesből lelkes szovjetbaráttá. Értékelte a hatalmas emberáldozat-vállalást, és hősnek tekintette a szovjet vezetőt. Ez a „wishful thinking”, a vágyaktól vezérelt gondolkodás tipikus esete volt, nehéz lett volna megemészteni, hogy az Egyesült Államok szövetségese, akit ingyen látnak el rengeteg fegyverrel és hadianyaggal, azaz „Uncle Joe”, egy tömeggyilkos, saját népe mellett más népek leigázója, Hitler korábbi tettestársa. Az pedig kétségtelen, hogy Németország legyőzéséhez szükség volt a szovjet hadseregre.
Lengyelország háború utáni határainak kérdése és politikai jövője súlyos teher volt a brit–szovjet kapcsolatokban. A brit kormány és személy szerint a miniszterelnök frusztráló helyzetben találta magát. Úgy vélte, hogy Lengyelország iránti minden szimpátiája és a háborús erőfeszítésekhez történő hősies lengyel hozzájárulásért érzett hála ellenére sem engedhet meg magának egy komoly konfliktust a szovjet szövetségessel – Lengyelország érdekében. Ezt nem változtatta meg az 1943 áprilisában kiderült bűntett, hogy a szovjetek Lengyelország negyedik felosztása után, 1940-ben, több tízezer lengyel tisztet gyilkoltak meg a katyńi erdőben és más hadifogolytáborokban. Churchillnek nem volt kétsége, hogy a szovjetek a tettesek, de „magasabb érdekből”, a győzelemhez elengedhetetlennek tartott további szovjet együttműködés érdekében, a brit és amerikai kormány úgy tett, mintha elhitte volna a szovjet cáfolatot, hogy a gyilkosságokat a németek követték el, és a sajtó is elfogadta a mesét. Az ügy alkalmat adott Sztálinnak, hogy megszakítsa a diplomáciai kapcsolatot a Londonban működő emigráns lengyel kormánnyal, majd Lublinban kommunista lengyelekből létrehozzon egy bizottságot, amit rövidesen Lengyelország kormányának nyilvánított. Ez előrevetítette annak az árnyékát, hogy a Németország ellen a szövetségesekkel együtt hősiesen harcoló, a megszállt országban pedig eredményes ellenállási mozgalmat szervező lengyelek a háború után egy szovjetbarát bábállamban fogják magukat találni. Drámaian igazolta a balsejtelmeket az 1944 augusztusában a földalatti lengyel Honi Hadsereg által felszabadított Varsó sorsa is.
Sztálin a város határát elérő hadseregét megállította és a felkelők segítése helyett passzívan nézte, hogy a német SS hogyan semmisíti meg a lengyel ellenállást és rombolja porig Varsót. Azért, hogy a háború utáni Lengyelországból könnyebben tudjon szovjet szatellitállamot létrehozni. Churchill tisztában volt a helyzet drámaiságával, és mindent megtett, hogy Rooseveltet is cselekvésre késztesse, mivel Sztálin még azt sem engedte meg, hogy a szövetségesek szállító-repülőgépei, miután ellátmányt dobnak le az ostromlott lengyeleknek, a mindössze 100 kilométerre keletre fekvő, a szovjetek által felszabadított repülőtereken leszálljanak és feltankoljanak. Ezen már Churchill is felháborodott. A „korábbi tengerész” (így nevezte magát a Roosevelttel folytatott levelezésében) azt javasolta az elnöknek, hogy Nagy-Britannia és az Egyesült Államok közösen fenyegessék meg Sztálint a Murmanszkba és Arhangelszkbe tartó, a szovjeteknek repülőgépeket, tankokat és hadianyagot szállító konvojok felfüggesztésével, amíg bele nem egyezik abba, hogy a repülőgépek használhassák a szovjet kézben lévő repülőtereket. Roosevelt azonban augusztus 26-án azt válaszolta a miniszterelnöknek: „A hosszú távú általános háborús kilátások szempontjából nem tartom előnyösnek, hogy csatlakozzam Önhöz.”
Ezek után lehetett-e elhinni, hogy Sztálin be fogja tartani az 1941 augusztusában született Atlanti charta általa is vállalt magasztos ígéreteit a háború utáni igazságos és demokratikus világról?
Churchill ajánlata és a tárgyalások
Miután a teheráni konferencia Délkelet-Európa és így Magyarország sorsát eldöntötte, 1944 őszén pedig a szovjet hadsereg Románia után már elérte Bulgáriát és Magyarországon harcolt, Churchill a szovjet befolyás korlátozása érdekében, 1944. október 9-én éjjel Moszkvában ajánlatot tett Sztálinnak érdekeltségeik elhatárolására. A híres-hírhedt „százalékos megegyezés” szerint Magyarországon és Jugoszláviában 50-50 százalék lett volna a brit és a szovjet érdekeltség, míg Romániában 90, Bulgáriában pedig 75 százalék a szovjet. Cserében Görögország 90 százalékban brit érdekeltség maradna. A két külügyminiszter, Molotov és Eden másnapi tárgyalásán Bulgária esetében 90 százalékra, míg Magyarországnál 80 százalékra módosították a szovjet befolyás arányát.
„Nagyjából elfogadott […] az a leegyszerűsített álláspont, hogy Moszkvában Churchill ’eladta’, másként fogalmazva ’elárulta’ Kelet-Európát az oroszoknak. […] Nyugodtan leszögezhetjük, hogy nem egészen ez a helyzet – állapította meg egykori kiváló tanítványom, a tragikusan fiatalon elhunyt Bán András. – Churchill meg akarta menteni Délkelet-Európából az oroszok elől azt, ami még menthető volt, és 1944 októberében ennyit látott lehetségesnek.” (Bán D. András: A ’százalékegyezmény’. Európa megmentése vagy Kelet-Európa ’elárulása’? Európai utas, 38., 2000, 38–42. o.) A brit Külügyminisztérium közép-európai osztályának akkori vezetője, Frank Roberts – évtizedekkel később – joggal nyilatkozta a Heti Világgazdaságnak (1995. május 6, 42. o.): „Churchillnek nem az volt a célja, hogy népeket adjon át Sztálinnak, hanem éppen az, hogy mentse, ami még menthető! Sztálin kezében volt minden, az ő csapatai foglalták már el vagy készültek elfoglalni ezeket az országokat.”
A jaltai találkozó idejére a Szovjetunió katonai helyzete még jobb lett, Roosevelt elnök pedig már halálos betegen érkezett a háború nyomait magán viselő Krímbe. Churchill is kimerült a hat éve tartó stresszben. A második világháború történetéről írott nagy munkájában a brit államférfi részletesen, a tárgyalásokról készült jegyzőkönyvek felhasználásával mutatja be, milyen kemény és nehéz tárgyalások folytak. A Németország megszállási zónákra osztásáról, valamint a világbékét biztosítani hivatott ENSZ-határozatok részleteiről viszonylag könnyen megállapodtak, de Lengyelország jövőjéről rendkívül éles viták folytak. Noha Sztálin már Teheránban elérte, hogy a vegyes lakosságú Kelet-Lengyelország (mintegy 5 millió ukrán, 1,5 millió belarusz és közel 4 millió lengyel lakossal) a Szovjetunió része lesz, hivatkozva az 1920-ban Curzon akkori brit külügyminiszter által ugyan nem államhatárnak, csak demarkációs vonalnak javasolt helyszínre, de a pontos határ, különösen pedig a döntően lengyel lakosságú Lemberg/Lwów hovatartozása még nyitott maradt. Az emigráns lengyel kormány és a lengyel lakosság nem akart beletörődni a történelmileg is hozzá tartozó terület feladásába, de a brit kormány úgy vélte, hogy a határkérdésnél fontosabb a lengyel állam függetlenségének a biztosítása, amelyet keleti területei elveszítéséért nyugaton döntően németlakta területekkel kárpótolnak. Lwów kérdésében Sztálin nem engedett, a további vita a háború utáni lengyel kormány összetételéről és a Lengyelországban tartandó választásokról szólt. A szovjet fél szerint a lublini kormány népszerű, de ennek nem volt semmi alapja. Sztálin és a végtelenül makacs Molotov végül elérte, hogy egy teljesen új kormány helyett a lublinit csak ki fogják bővíteni néhány londoni és hazai „demokratikus gondolkodású” személlyel. Roosevelt és Churchill abban bízott, hogy tisztességes és szabad, nemzetközi ellenőrzés mellett tartott választások után úgyis a lengyel nép valódi akaratát képviselő kormány jön létre. Sztálin ezt azzal intézte el, hogy „sértené a lengyeleket, ha külföldi megfigyelők jönnének a választásokra”.
A jaltai konferencia jogilag legfontosabb eredménye a „Nyilatkozat a felszabadított Európáról” elnevezésű okmány volt, aminek leglényegesebb pontjait írásom elején ismertettem. A Szovjetunió tehát Jaltában semmiféle felhatalmazást nem kapott saját „befolyási övezet” kialakítására, még kevésbé arra, hogy Kelet-Közép-Európa valamennyi országában, beleértve a háborúban a Németországnak aktívan ellenálló, vele szemben harcoló Lengyelországot, saját politikai csatlósait segítse hatalomba.
Jalta megítélése
A lengyel politikai szótárban, de jórészt egész Európában, Jalta neve az árulás jelképévé vált, és a jaltai konferenciát az 1938-as müncheni konferencia másolatának tekintik. Egykori amerikai diákom, Remi Nadeau 1990-ben megjelent könyvének azt a címet adta, hogy Stalin, Churchill and Roosevelt Divide Europe, vagyis, hogy ők hárman felosztották Európát. Azonban maga a könyv, különösen pedig a jaltai tárgyalásokat részletesen bemutató fejezet azt bizonyítja, hogy Churchill és munkatársai mellett az amerikai diplomaták is foggal-körömmel harcoltak Lengyelországért, miközben nem tudták elképzelni, hogy Sztálin meg fogja akadályozni a jaltai nyilatkozat ígéreteinek megvalósulását – valamennyi országban, ahová a szovjet hadsereg betette a lábát. Ahogy a jugoszláv kommunizmusból kiábrándult Milovan Đilas felidézte Sztálin 1943-ban neki mondott szavait: „Ez a háború nem olyan, mint a régiek: aki elfoglal egy területet, az rá fogja erőltetni a saját társadalmi rendszerét is. Ameddig a hadserege eljut. Ez nem is lehet másképp.”
A nyugati szövetségesek még Jaltában is szükségesnek tartották a Szovjetunió további katonai közreműködését, elsősorban a Japán ellen folyó háborúban. Márpedig végzetes hibának tekinthető, hogy a német kapituláció után három hónappal a Szovjetunió belépett a Japán elleni háborúba, és ezzel Kínában is lehetővé tette a kommunisták győzelmét az ott folyó polgárháborúban. Persze Jaltában nem tudták, hogy az atomfegyver bevetése fölöslegessé fogja tenni a szovjet hadsereg bevetését Japán ellen.
A világ nagy eredménynek tekintette a jaltai nyilatkozatot. De nem kellett sokat várni arra, hogy kiderüljön, Sztálin becsapta szövetségeseit – és az egész világot. A teljesen szovjet katonai ellenőrzés alatt álló Lengyelországban tisztességes és szabad választások helyett a nem kommunista személyeket, beleértve az ellenállás hőseit, letartóztatták, megkínozták, hadbíróság elé állították, gyakran meggyilkolták. Az emigráns lengyel kormány elnöke Londonból hazatérve kormányfőhelyettesként tehetetlenül szemlélte a kommunisták terrorját. Az 1946-ban az államformáról tartott referendumot és az 1947-ben megtartott választásokat a csalás, fenyegetés és erőszakos befolyásolás jellemezte, így jött létre a népi demokráciának nevezett kommunista diktatúra. Mint tudjuk, ugyanez történt Romániában, Bulgáriában, Magyarországon és Csehszlovákiában is. Nagy-Britanniának és az Egyesült Államoknak Közép-Európában csekélyek voltak a gazdasági érdekei, ez megnyilvánult a „százalékos egyezményben” is, és megkönnyítette a beletörődést a szovjet befolyásba.
Sztálin szemében az érdekszféra teljes uralmat jelentett. Kijelentette, hogy őt nem érdekli, mi történik Nyugat-Európában – de cserébe az Egyesült Államok és Nagy-Britannia ne avatkozzon bele abba, ami Kelet-Európában történik. Sztálin politikája egyértelműen megsértette a jaltai nyilatkozatot, amelyet soha nem akart tiszteletben tartani. De 1945 februárjában már túl késő volt megváltoztatni a helyzetet a Vörös Hadsereg által már megszállt Kelet-Közép-Európában.
Az 1960-as években Svájcba emigráló és kitűnő diplomáciatörténeti könyveket író Czettler Antal (1925–2012) A II. világháború rejtett erővonalai címmel 1997-ben megjelent könyvében arra az álláspontra jutott, hogy a külpolitikában, különösen a szovjet szándékok megítélésében rendkívül naiv Roosevelt döntései vezettek ahhoz, hogy Európa keleti felét a szovjet hadsereg szabadította fel és foglalta el, lehetővé téve, hogy ott a belpolitikai folyamatok Sztálin elképzelései szerint alakuljanak.
A nyugati nagyhatalmak azonban sem szándékosan, sem önként és könnyen nem mondtak le Közép-Európáról. Viselkedésüket elsősorban a katonai helyzet diktálta. Európa tényleges felosztását csak katonai erővel tudták volna megakadályozni, azaz visszafordítani. 1945-ben, abban az amerikai közhangulatban, amelyet lenyűgözött a Szovjetuniónak a nácizmus és Japán legyőzésében játszott szerepe, pszichológiailag ez lehetetlen volt, katonailag pedig nem volt megvalósítható, hacsak nem folyamodtak volna az atomfegyverhez. Hirosima után erre nem voltak hajlandók. Így tartós béke helyett hidegháború kezdődött a demokratikus világ és a szovjet blokk között.
Jalta, jalta, jalta, jalta, jalta, jalta, jalta, jalta, jalta.
