ℹ️ Kedves Olvasónk! Ez a cikk a History Magazin archívumából származik. Amennyiben a legfrissebb tartalmainkat szeretné olvasni, úgy kérjük fizessen elő vagy vásárolja meg az aktuális lapszámot.
Kik voltak a bolsevikok, és hogyan vált a bolsevik mozgalom az 1917-es orosz forradalom nyertesévé? A kérdés korántsem magától értetődő: a cári rendszer összeomlása után politikai irányzatok sokasága versengett a hatalomért, eltérő jövőképekkel és társadalmi bázissal. Lenin és szűk pártja mégis képes volt megelőzni riválisait, és döntő pillanatban magához ragadni az irányítást. Az alábbi cikk azt vizsgálja, milyen politikai, szervezeti és történelmi tényezők tették lehetővé, hogy a bolsevikok győzzenek a forradalmi versenyfutásban.
Az 1917. októberi orosz forradalom kétségkívül a 20. század egyik legjelentősebb eseménye volt. (A forradalom az Oroszországban 1918-ig használt julián naptár szerint október 25-én tört ki, ami a Gergely-naptár alapján november 7-ére esik; a cikkben a korabeli orosz időszámítás szerint idézzük fel az eseményeket.) A kapitalizmusnak ez az esemény és következményei állítottak egyetlen komoly riválist. A 20. század második felét a hidegháború határozta meg, hatást gyakorolt a gyarmatosítás felszámolására, a nemzeti felszabadító mozgalmakra és a kínai forradalomra. A közoktatás az urbanizáció és az iparosítás révén utat nyitott Oroszország modernizációja felé. Az ország alig 25 év alatt annyit fejlődött, hogy 1941-ben képes volt feltartóztatni a náci támadást, azután, hogy Németország a kontinentális Európa fennmaradó részét már uralma alá hajtotta. Elképzelhető, hogy a szovjetek háborús erőfeszítései nélkül a nácik megnyerték volna a háborút Európában, mivel a német haderő 80 százaléka a keleti hadszíntéren összpontosult. A Wehrmachtnak még a D-nap után is csak a 20 százaléka harcolt a britek és az amerikaiak ellen. Végül Oroszország nukleáris szuperhatalom lett, és máig a világpolitika egyik jelentős tényezője.
Ezzel kezdődött
Vitalij Shulgin és Alexander Gucskov 1917. március 2-án egy mellékvágányon álló magányos vasúti kocsi felé bukdácsolt a hóban. Idegesek voltak, mert a kocsiban II. Miklós, minden oroszok cárja várta őket. A Duma küldötteiként érkeztek, de nem azért jöttek, hogy hódolatukat fejezzék ki az uralkodónak. Azért voltak ott, hogy a cár lemondását követeljék. Amikor a cár színe elé jutottak, ő nagy meglepetésükre azt mondta nekik, hogy már lemondott. Miért? Mert a fronton harcoló hadseregének parancsnokai (egy kivételével) erre szólították fel. Nem volt más választása, mint fejet hajtani a döntésük előtt.
Mi vezetett ehhez a drámai pillanathoz? William Henry Chamberlin amerikai újságíró és történész az orosz forradalomról szóló klasszikus művében „minden idők egyik legkevésbé vezetett, spontán, névtelen forradalmának” nevezte a februári forradalmat (a julián naptár szerinti február 23-i forradalom a Gergely-naptár szerint március 7-én kezdődött). Ő úgy látta, hogy egyre jobban erősödött a sztrájkokban és demonstrációkban megnyilvánuló elégedetlenség – ez különösen a fővárosra, Petrográdra volt igaz. Az események hátterében az inflációból fakadó életszínvonal-csökkenés és az alapvető termékek hiánya állt, mivel a kormány beindította a bankóprést, hogy fedezni tudja az első világháború költségeit. Február 26-án, a döntő pillanatban a Pavlovszkij őrezred egyik százada fellázadt, és tüzet nyitott a tüntetők közé lövő rendőrökre. Rövid tétovázás után még sok katona követte a példájukat. A cár elveszítette a hatalmat a hadsereg felett, és II. Miklós egyetlen lehetősége az maradt, ha megteszi, amit várnak tőle, és lemond a trónjáról.
Tegyük hozzá, ahogy már fentebb jeleztük, a tábornokai és nem a tüntetők döfték hátba. Az uralkodó osztály is kihátrált mögüle. 1915 augusztusában, a Dumában, az orosz parlament alsóházában megalakult a Progresszív Blokk, amelynek az elit tette ki a felét. Olyan kormányt akartak, amely bírja a nép bizalmát – ami alatt elsődlegesen magukat értették. A háborúban elszenvedett súlyos vereségek következtében már nem hittek abban, hogy a cár fenn tudja tartani a társadalmi rendet. A vereség a társadalom összeomlásával fenyegetett.
1917 elejére tovább romlott a helyzet. A cárt tették felelőssé Oroszország általános társadalmi és katonai válságáért, és az uralkodó osztályon belül gombamódra szaporodtak a különböző összeesküvések. Az uralkodó osztály a jórészt még Petrográdra korlátozódó utcai zavargásokat és a lázadást felhasználva akcióba lépett. A cár a Duma felfüggesztésével próbálta megakadályozni ezt, ám a tagok végül szembeszálltak vele, és március 1-jén megalakították az Ideiglenes Kormányt. Előző nap megalakult a petrográdi munkás- és katonaküldöttek tanácsa (szovjet), amely nyomást gyakorolt a Dumára, hogy vegye át a hatalmat. A Duma vonakodó forradalmárai végül a szovjetektől való félelem miatt léptek: tudták, ha nem cselekednek, a tanácsok magukhoz majd ragadják a kezdeményezést. Ez adta meg a végső lökést.
Radikalizálódási verseny
Az Ideiglenes Kormány kezdetben liberálisokból és nacionalistákból állt, akik azzal kampányoltak, hogy földreformot vezetnek be, megnyerik a háborút, demokratikus alkotmányt hoznak létre és megvédik a polgárjogokat. Mindezt nem lett volna egyszerű megvalósítani – már csak azért sem, mivel eszük ágában sem volt betartani az ígéreteiket, ugyanis tisztában voltak vele, hogy ha megindulnak az esetleges demokratizálódás útján, az nagy valószínűséggel aláássa az uralmukat, mivel a szocialista pártok feltehetően megnyerték volna a választást.
A kormány riválisa, a petrográdi szovjet kiállt a demokrácia, a munkások védelme és a háború tárgyalásos úton való befejezése mellett. Gyakran úgy tartják, hogy létezett egy „kettős hatalom” rendszere, ahol a kormány és a szovjet versengett a hatalomért. Ezt az elméletet számos okból el kell vetni. Először is maga a petrográdi szovjet is nyomásgyakorló csoportként tekintett magára, ami befolyásolni tudta az Ideiglenes Kormányt, nem pedig a helyére lépni – legalábbis akkor még nem. Másodszor nagyon sok hatalmi központ alakult ki nagyon gyorsan. Falvakban, gyárakban és a katonai egységekben a parasztok, munkások, katonák és tengerészek népképviseleti bizottságokat hoztak létre. Szaporodtak a szakszervezetek is. Kialakult a szovjetek egész országra kiterjedő rendszere. Oroszország nemzeti vitaklubbá alakult.
A zavargások megfékezése helyett a „februári forradalom” megadta a jelet és megindult a radikalizálódási verseny.
A tavasz folyamán a radikális folyamatok tovább erősödtek. A földtulajdonosok rémülten nézték, hogy a parasztok törvénytelen akciói a pitiáner tűzifalopástól mostanra már a használaton kívüli földeken történő gabonavetésig terjedtek. A tisztek úgy érezték, hogy a hadsereg felbomlik a bizottságok miatt. Az ipar hanyatlott és az ország gazdasági válságba merült. A kormány igyekezett megállítani a hanyatlást és közben alapvető hibát vétett, amikor úgy döntött, hogy júniusban offenzívát indít a látszólag gyenge osztrák–magyar haderő ellen Oroszország délnyugati frontján. A Kerenszkij-offenzíva nem hozta meg a nemzeti egységet, mint ahogy számítottak rá, hanem egyre inkább kettészakította az országot és a hadsereget még az előtt, hogy három héttel később komoly vereséget szenvedtek, amikor megérkezett az osztrák–magyar szövetségeseiket támogató német erősítés.
Az ezt követő, „júliusi napoknak” nevezett válság során a kormány megpróbálta elmozdítani a forradalmi katonai erőket Petrográdból, de csak annyit ért el, hogy sikeresen felbolygatta a darázsfészket. A közeli kronstadti flottabázisról felfegyverzett tengerészek érkeztek a városba és a kormány lemondását követelték. Azonban az összes baloldali párt, beleértve a bolsevikokat is, nem voltak hajlandók támogatni őket, inkább azt mondták, hogy oszoljanak szét, amit végül a kormányt támogató rendőrség nyomására meg is tettek.
Az ellenforradalom összeroppanása
Ez a baloldali fiaskó drasztikusan megakasztotta a forradalom lendületét és új energiát adott a kormánynak, amely kriminalizálta a puccsot megkísérlő a bolsevikokat, de ezzel akaratlanul sokak szemében hősöket csinált belőlük, mivel az a hiedelem lengte körül őket, hogy ők a kormány legveszélyesebb ellenfelei. A bolsevik forradalmár Vlagyimir Iljics Uljanov – vagyis Lenin –, aki csak három hónappal korábban tért vissza a száműzetésből, biztos, ami biztos, újból illegalitásba vonult. A kormány elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy engedjen a földtulajdonosok kérésének, és a hadsereg segítségével próbált gátat vetni a parasztok törvénytelen akcióinak. Kezdetét vette az ellenforradalom.
Augusztusban az Ideiglenes Kormány állami kongresszust hívott össze Moszkvában. A kongresszus legsikeresebb szónoka Alekszandr Kerenszkij volt, aki nem sokkal a „júliusi napok” után lett miniszterelnök. Ünnepélyes beszéde egyesítette a bal- és a jobboldalt. Az eseményt viszont egy olyan ember árnyéka uralta, akit végül nem engedtek felszólalni: a hadsereg főparancsnoka, Kornyilov tábornok, aki jóval energikusabban akarta visszaszorítani a társadalom radikalizálódását. Javasolta, hogy tiltsák be a hadseregben és a haditengerészetnél a szovjeteket, a fegyveres erőknél újból vezessék be a halálbüntetést, hogy helyreálljon a fegyelem, valamint militarizálják a közlekedést és az ipart, hogy visszaszorítsák a munkavállalók egyre növekvő jogait. Számos földbirtokos arra sarkallta, hogy vegye át a hatalmat, és látogatók végeláthatatlan sora kereste fel a Moszkva egyik pályaudvarán álló vasúti kocsijában, ahol a főhadiszállását tartotta.
Augusztus végén, a kongresszust követően, úgy tűnt, elfogadja a felkérésüket. Petrográd felé vezényelte a csapatait, egyértelműen azzal az céllal, hogy leszámoljon a petrográdi szovjettel. Ebben az erősen ellentmondásos helyzetben Kerenszkij ellene fordult és letartóztatta. Akármint alakultak is a részletek, egy dolog világos volt: Kornyilov akciói döntő hatást gyakoroltak a forradalom kimenetelére. Akárcsak februárban, az uralkodó osztály a lázadás elfojtására tett kísérletei, Kornyilov a más véleményen lévők kiszorítására tett erőfeszítései is látványosan meghiúsultak.
Ehelyett, mint majd látni fogjuk, akaratlanul is utat nyitott Leninnek és a bolsevikoknak.
Az Ideiglenes Kormány tehetetlensége még Kornyilov számára is nyilvánvaló volt. Július 24-től a kormány miniszterei a szocialista pártok jobbszárnyából kerültek ki, beleértve a mensevikeket és az eszereket (szociálforradalmárokat) is. Ők hazafias okból, a nemzeti ellenállás megteremtése érdekében csatlakoztak. Ennek leginkább az lett a következménye, hogy rájuk kentek minden felelősséget, és nyárra a társadalom jó része kiábrándult a kormányból, hiszen az még a saját célkitűzéseit sem volt képes megvalósítani. A munkások életkörülményei újból romlani kezdtek, ahogy az infláció felemésztette a béremeléseket. A béke ugyanolyan távolinak látszott, mint annak előtte.
A földdel és az alkotmányozó nemzetgyűléssel kapcsolatos kulcskérdésekben a kormány érezhetően időhúzásra játszott. Emiatt azután augusztusban a helyi választásokon a mensevik és eszer választók első ízben kezdtek a bolsevikokra szavazni.
Miért a bolsevikokra? Jórészt azért, mert ők voltak a legnagyobb párt, amely nem vett részt az Ideiglenes Kormány működésében. Lenin megdöbbentette követőit, amikor áprilisban visszatért és kijelentette, hogy a párt „nem támogatja az Ideiglenes Kormányt”, ami valójában imperialista kormány, mivel továbbra is részt vesz a háborúban és a francia, brit és orosz kapitalisták oldalán harcol. Ez az álláspont, akár előre látta ezt Lenin, akár nem, kifizetődött, mivel a munkásosztályhoz tartozó szavazók a bolsevikok felé fordultak. A Kornyilov-ügy csak felerősítette ezt a folyamatot. Sokan megijedtek, amikor látták, hogy mindaz, amit februárban megnyertek, erodálódott, és hogy a földosztással és a demokráciával kapcsolatos célkitűzéseiket komoly veszély fenyegeti. Szeptember 23-án a bolsevikok átvették a petrográdi szovjet irányítását, mivel korábbi vezetőik, a jobboldali eszerek és a mensevikek meghátráltak.
Lenin, a megfelelő politikai pillanatok kiváló megfigyelője és elemzője, finnországi rejtekhelyén váratlanul rádöbbent, hogy elérkezett az újabb forradalom lehetősége. Levelekkel kezdte bombázni a vezetőség többi tagját, és felszólította őket, hogy szervezzék meg a hatalomátvételt.
Vannak, akik úgy gondolják, hogy az októberi forradalmat gondosan kitervelték, és hogy a bolsevikok fegyelmezetten hajtották végre az egyes lépéseket. Mindebből semmi sem igaz. Noha Lenin folyamatosan azt hangoztatta, hogy az újabb forradalom kirobbantása a cél, maga sem tudta pontosan, hogyan vágjanak bele. Bizonytalan volt abban a tekintetben, hogy Petrográdban, Moszkvában vagy Helsinkiben kell-e elkezdeni a forradalmat. Mindenesetre a levelek címzettjeit nem sokat foglalkoztak vele. Nem hallgattak Lenin érveire, és úgy döntöttek, nem csinálnak semmit, nehogy veszélyeztessék ingatag pozíciójukat, mivel féltek, hogy a kormány ismét partvonalon kívülre helyezheti őket, mint ahogy júliusban tette. Csak október 10-én adták be a derekukat, miután Lenin megjelent a bolsevik Központi Bizottság ülésén, hogy rávegye őket terve támogatására, amit sokan még ekkor is csak félszívvel tettek meg. A tagok, miután átvitatkozták az éjszakát, megegyeztek, hogy „napirendre tűzik” a fegyveres felkelést – ami meglehetősen laza, kompromisszumos megfogalmazás.
Ezek után nem meglepő, hogy a következő bolsevik ülésen, október 16-án Lenin arról panaszkodott, hogy semmit nem tettek a határozat megvalósítása érdekében. Lenin, megkerülve a bizonytalankodókat, a petrográdi szovjet Katonai Forradalmi Bizottságához fordult, és a bolsevikokhoz frissen csatlakozott Lev Trockij aktív támogatásával megszervezte az Ideiglenes Kormány megbuktatását.
Vértelen felkelés
1917-ben már harmadjára hiúsult meg az ügyetlen ellenforradalmi kísérlet. Ezúttal Kerenszkij hibájából. Túlértékelte saját támogatottságát és a hadsereg vezetőinek támogatását, akik jórészt Kornyilov követői voltak. Október 24-én elrendelte a bolsevik sajtó újbóli betiltását és csapatokat rendelt ki, hogy foglalják el Petrográd stratégiai jelentőségű pontjait, többek között vasútállomásokat, hidakat és távírdákat. Az akcióval a szovjetek Petrográdba összehívott, második összoroszországi kongresszusát akarták meghiúsítani. A küldöttek Oroszország minden részéből érkeztek, és mielőtt elhagyták saját körzetüket, azt a megbízást kapták, hogy valósítsák meg „a minden hatalmat a szovjeteknek” programot – ami a bolsevikok által hangoztatott népszerű szlogen volt.
A bolsevikok a Kornyilov-lázadás kezdete és az Ideiglenes Kormány látványos meggyengülése óta felhagytak a nyomásgyakorlással. A kongresszus védelmében a Katonai Forradalmi Bizottság megakadályozta a kormány akcióit, és kiküldte a vörösgárdistákat és a petrográdi szovjethez hű csapatokat, hogy győzzék meg a kormány erőit, térjenek vissza a barakkjaikba, ami sikerrel járt – ráadásul jórészt viták, nem pedig fegyveres harc révén érték el.
Ez végső soron a bolsevikok kezére juttatta a várost, és előrevetítette az Ideiglenes Kormány csaknem biztos bukását. Kerenszkijnek nem maradt más választása, a forradalmi fővároson kívülről kellett csapatokat toboroznia. Október 25–26-án a szovjetek végső offenzívába kezdtek, kikiáltották a szovjethatalmat, propagandisztikus rendeleteket adtak ki, hogy támogatják a földosztást és béketárgyalásokat kezdenek. Letartóztatták a Téli Palotában maradt minisztereket (amit nem „rohammal foglaltak el”, ahogy általában hiszik, mivel nem is védte senki: a szovjetbarát erők egyszerűen besétáltak), és egy új kormányt hoztak létre, a jórészt bolsevikokból álló Népbiztosok Tanácsát. Kerenszkij kísérlete, hogy csapatokat gyűjtsön, nem járt eredménnyel, mivel a tisztjei örültek, hogy megszabadultak tőle és a kormányától is.
Ám a megszülető új szovjet kormány hatásköre nem ért tovább Petrográdnál. Az egyik szemtanú szerint, nem megszerezték a hatalmat, hanem a csatornában találták és felvették. De a hatalom megtartása és az egész országra való kiterjesztése már egészen más kihívást jelentett a bolsevikok számára.
