1948 augusztusában egy tört románsággal beszélő szovjet ügynök ült le egy bukaresti irodába, hogy felépítse Kelet-Európa egyik legrettegettebb titkosrendőrségét. Két évvel korábban saját kezűleg verte agyon vasrúddal a Román Kommunista Párt korábbi főtitkárát, majd elásta egy bukaresti telken. Bodnarenko – ekkor már Gheorghe Pintilie tábornok néven – a következő tizenöt évben több százezer ember sorsát pecsételte meg: az ő aláírása elég volt ahhoz, hogy bárkit letartóztassanak, deportáljanak vagy kivégezzenek. Életének végső iróniája azonban csak 1979-ben érkezett el – amikor saját alkotása, a Securitate, megfigyelés alá helyezte alapítóját.
A román kommunista állambiztonság későbbi megalapítója és első igazgatója Timofej Pantelej Bodnarenko néven látta meg a napvilágot 1902. november 9-én a Dnyeszter partján fekvő Tiraspolban. A város ekkor az Orosz Birodalom Herszon Kormányzóságának szerves része, azonban szocio-kulturális szempontból egy sajátos közeg volt: a települést megközelítőleg azonos arányban lakták oroszok, ukránok és zsidók, rajtuk kívül egy említésre méltó moldáv, azaz román közösség is élt a városban. A Pantiusa néven becézett Bodnarenko származása körül rengeteg a bizonytalanság: egyes források (köztük későbbi Securitate jelentések) szerint zsidó származású volt, ezt azonban nem lehet bizonyítani, sőt, egyes esetekben konkrétan antiszemita megnyilvánulásai voltak. A romániai pártállam magasrangú funkcionáriusai a velük készült interjúkban leginkább oroszként határozták meg, a legvalószínűbb azonban, hogy ukrán volt. Bodnarenko számára etnikai identitása – legkésőbb a munkásmozgalomhoz való csatlakozását követően – mindenképpen másodlagos volt, elsődleges identitásának az ideológiát tekintette.
Az mindenesetre tény, hogy a Securitate első igazgatója és kiépítője még 1948-ban is nehézkesen és törve beszélte a román nyelvet. Ahogyan azt Ion Mihai Pacepa megjegyezte visszaemlékezéseiben (kicsit sem hízelgően): „Pantiusa, a majomember Szaharovszki [Alexandr Szaharovszki, a szovjet hírszerzés ezredese felügyelte a Securitate felállítását. Később a KGB külügyi hírszerző osztályának első vezetője lett – KSZ] felvételéről, szovjet állampolgár homályos román eredettel, a Securitate vezetője lett és Gheorghe Pintilie tábornok néven vált ismertté. Alig beszélt románul, illetve a román nyelv amit ismert arhaikus volt, műveletlen, vulgáris [ennek az lehetett az oka, hogy a Dnyesztertől keletre a román nyelv besszarábiai nyelvjárását beszélik, mely erősen vegyül az ukrán és orosz nyelvvel – KSZ]. Igazi nevét, a Pantelej Bodnarenkot nem használta legalább 20 éve, mikor a hírszerzés titkos tisztjeként fiktív nevet kapott és beszivárogtatták a Komintern állományába.”
Pintilie gyerek- és fiatalkorát nagyon nehéz rekonstruálni. Ezt a problémát talán Marius Oprea történész fogalmazta meg a legtalálóbban: „Gheorghe Pintilie, Pintilie Bodnarenko, Pantiușa a legfontosabb eleme volt a kommunista titkosrendőrség hierarhiájának a kommunista rezsim első éveiben, ugyanakkor az ő életrajzát is a legnehezebb felvázolni.” Ennek magyarázata, hogy Pintilie lényegében 1945-ig elsődlegesen szovjet állampolgár volt és a szovjet állambiztonságnak dolgozott, tevékenységének pontos feltérképezése csak a vonatkozó szovjet levéltári iratok felkutatásával valósulhatna meg. Családi hátterét illetően annyi állapítható meg bizonyossággal, hogy munkáscsaládból származott. Apja cipész volt, az ifjú Bodnarenko már 11 évesen munkába állt egy fafeldolgozó üzemben. Két évvel később ezt egy vasöntödére cserélte, majd 1915-ben kitanulta a lakatos mesterséget Odesszában. Később, a pártállami propaganda azt hangoztatta, hogy Bodnarenko már az 1917-es októberi bolsevik forradalomban részt vett, ez az állítás azonban nem bizonyítható és fenntartásokkal kezelendő. Az azonban már bizonyosan megállapítható, hogy az orosz polgárháború harcai már a Munkás-Paraszt Vörös Hadseregben érték a fiatal lakatost. Egy lovasegységben szolgált Szemjon Mihajlovics Bugyonij későbbi szovjet marsall parancsnoksága alatt.
A polgárháborúban való konkrét részvételéről is kevés írott forrással rendelkezünk, a későbbi visszaemlékezések szerint azonban Bodnarenko súlyos atrocitások részese volt. Egyesek szerint Pantiusa Bugyonij parancsára saját kezűleg gyilkolt meg embereket. Egy ilyen esetet utólag, saját elbeszélése alapján jegyeztek le, bár nyilván ezt is erőteljes forráskritikával kell kezelni: „Egy baljós figura volt. Hogy milyen mértékben, azt az egyik alkoholos kirohanása idején láthattuk. Felemlegette, hogy mint fiatalember és a Komsomol tagja, kulákokra vadászott. Egyszer értesítették, hogy a sztyeppén papok találkoznak valami gödörházban. Azonnal odament – ez Ukrajnában volt – és azt már nem tudom felidézni, hogy egyáltalán felszólította-e őket, hogy kijöjjenek, de a házat betemette földdel és ezzel gyakorlatilag megfojtotta őket. Bár felmerül a lehetősége, hogy Bodnarenko hencegett, későbbi pályafutása során valóban jelentős mértékű szadizmusról tett tanubizonyságot, ahogy ez a nyers erőszak az általa vezetett Securitatet is jellemezte az 1940-es és ’50-es években. Nagyon valószínű, hogy Bodnarenko erőszakos jelleme az orosz polgárháború alatt átéltek hatására alakult ki, és ezt adta tovább a Securitate megszervezését követően is.
Ügynökként Romániában
A polgárháború lezárását követően Bodnarenko egy rövid időre visszatért eredeti szakmájához, de az 1920-as évek elején besorozta az NKVD. Tiraspoli származásából kifolyólag egy különleges feladattal bízták meg. Az első világháborút és a polgárháború harcait követően a Szovjetunió jelentős területeket vesztett Európában a szomszédos országok javára. Ilyen terület volt Besszarábia, mely 1918. március 27-én kinyilvánította egyesülését Romániával. A szovjet hatalom a románok bevonulását nem tudta megakadályozni, az 1919-es év folyamán csak néhány kisebb határincidensre került sor a Dnyeszter mentén, elsősorban Bender/Tighina környékén. A Szovjetunió azonban nem volt hajlandó lemondani Besszerábiáról, és a Dnyeszter-mentén (Transznisztria) mintegy szimbolikus jelleggel létrehozták a Moldáv Szovjet Szocialista Köztársaságot, Tiraspol székhellyel. Bodnarenkot 1924-ben hazaküldték szülővárosába, ahol az NKVD kiképezte szabotázsakciók végrehajtására, majd 1928-ban hamis útlevéllel átlépte a határt és megérkezett Romániába, ahol felvette a kapcsolatot az ott működő kommunista sejtekkel.
Romániában a két világháború közötti kommunista mozgalom egy sajátos színfolt az ország két világháború közötti történetében. A későbbi, pártállami történetírás hamisításaival ellentétben kimutatható, hogy a kommunista mozgalom nem jelentkezett tényleges tömegbázissal. Ennek egyik oka, hogy a Kommunisták Romániai Pártját 1924-ben törvényen kívül helyezték, másrészt viszont egy „oroszimport” politikai pártként tekintettek rá, mellyel a román lakosság – elsősorban Besszarábia és Észak-Bukovina vitás helyzete miatt – a legkevésbé sem szimpatizált. Sajátos jelenség azonban, hogy a mozgalomban felülreprezentáltak voltak a nemzeti kisebbségek. A Kommunisták Romániai Pártja jelentős magyar, zsidó, bolgár, ukrán tagsággal rendelkezett. A két világháború közötti időszakban a pártnak mindössze egyetlen román származású főtitkára volt, további kettő magyar, egy bolgár, egy lengyel és egy ukrán. Sajátos, hogy mikor Bodnarenkot Romániába küldték, éppen egy besszarábiai születésű ukrán volt a Párt főtitkára Vitalij Holostenko személyében. Holostenko később a sztálini Nagy Tisztogatás áldozata lett és Tiraspolban, Bodnarenko szülővárosában végezték ki.
A háború utáni hivatalos történetírás szerint Bodnarenko az 1930-as évek nagy részében Bukarestben tartózkodott és részt vett az 1933-as grivițai munkás sztrájk megszervezésében, erre vonatkozóan azonban semmilyen konkrét bizonyíték nem áll rendelkezésre. 1937-ben a román titkosszolgálat, a Siguranța letartóztatta. Kémkedésért és illegális mozgalomban való részvételért állították bíróság elé, védőügyvédje Ion Gheorghe Maurer volt, titokban maga is a kommunista mozgalom aktivistája. Bodnarenkot a bukaresti törvényszék 20 év börtönre íélte.
Későbbi pályafutása szempontjából a Román Kommunista Pártban a börtönévek voltak kétségtelenül a legmeghatározóbban számára, ugyanis itt ismerkedett meg a később vezető pozícióba kerülő párttagok többségével. Előbb Doftanan tartották fogva, majd a Bukarest közelében lévő Văcărești börtönébe került. A II. világháború alatt leghosszabb ideig a karánsebesi börtönben raboskodott, itt ismerkedett meg és barátkozott össze Gheorghe Gheorghiu-Dej-zsel, a Párt későbbi főtitkárával. Míg börtönben voltak, Pantiusa meggyőzte az ott fogva tartott szovjet ügynökök többségét, hogy csatlakozzanak a Kommunista Párt romániai tagozatához, mint rendes tagok. Közeli barátja lett Dejnek és Iosif Chișinevskinek, akiknek megbízásából felkutatta és semlegesítette az elítéltek közé beszervezett informátorokat. Beszélgetéseik alatt felvázolta egy jövőbeli román politikai rendőrség felépítésének tervét az NKVD mintájára, ez jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy Dej később őt bizta meg a Securitate megszervezésével, melyhez a szovjetek hozzájárulását is megszerezték.
1944 elején a román hatóságok Dejt a jobban megerősített târgu jiu-i munkatáborba vitték, ezt követően a karánsebesi börtön kommunista sejtjét Chișinevski és Bodnarenko irányították. Mihály román király 1944. augusztus 23-án puccsal megbuktatta Ion Antonescu marsallt, majd Románia oldalt váltott és megnyitotta az utat a szovjet csapatok előtt az ország belseje felé. A karánsebesi elítéltek augusztus 24-én szabadultak ki és diadalmenetben vonultak be Bukarestbe, ahová néhány nap múlva a szovjet csapatok is megérkeztek. Bodnarenkot ezt követően a Párt sebtében létrehozott katonai szárnyához osztották be, melynek vezetője (a félig ukrán, félig német származású) Emil Bodnăraș volt.
A kommunista hatalomátvétel
Bodnarenko kiszabadulását követően azonnal a a Román Kommunista Párton belüli hatalmi harc közepében találta magát, melyben kulcsfontosságú – és dicstelen – szerepet játszott, de ez egyben biztosította számára Gheorghiu-Dej töretlen bizalmát élete hátralévő részére. Ez az eseménysor az addigi pártfőtitkár, Fóris István eltávolításához vezetett.
A magyar származású Fóris 1940 óta töltötte be a főtitkári pozíciót, azonban nem örvendett nagy népszerűségnek a párttagok körében. Ennek egyik oka, hogy Fóris az állandó jelenlét és konkrét szervezőmunka helyett a leginkább rejtekhelyén megbújva Lenin és Sztálin műveinek elemzésével foglalkozott. Inaktivitásával sorra elvesztette közvetlen munkatársainak támogatását, akiknek jó része a háború alatt lebukott és börtönbe került, ahol megismerkedtek az 1933 óta börtönben sínylődő Gherghe Gheorghiu-Dej-zsel. A Dej körül szerveződő börtönfrakció konspirált Fóris eltávolítására, melyre még a háborúból való kiugrás előtt sor került. Ennek a mozzanatnak kulcsszereplője Emil Bodnăraș volt, aki maga is két évvel korábban szabadult ki a karánsebesi börtönből. Bodnăraș 1944. április 4-én váratlanul letartóztatta és házifogságba helyeztette Fórist, majd a műveletben szintén részt vevő Constantin Pîrvulescuval és Rangecz Józseffel együtt ideiglenesen átvették a pártvezetést, kikiáltva az ekkor még börtönben lévő Dejt pártfőtitkárnak. Fóris a háborúból való kiugrást és a szovjet csapatok bevonulását követően is fogságban maradt, ám 1945 januárjában váratlanul szabadon engedték.
Bár Fóris párthűsége – az átéltek ellenére is – töretlen volt, 1945. június 9-én egy személyesen Bodnarenko által vezetett alakulat váratlanul elrabolta. Többé nem is került szabadlábra. 1946 nyarán (a pontos dátum azóta sem ismert) Bodnarenko vélhetően Dej parancsára egy vasrúddal agyonverte, majd holttestét rögtönözve eltemette egy bukaresti telken. Az elkövetkező napokban Fóris két másik bizalmasával is végeztek és ugyanoda temették őket. Vélhetően Bodnarenko parancsára néhány nappal később meggyilkolták Fóris Nagyváradon élő édesanyját, a 70 éves Kocsis Annát is, akit a Sebes-Körösbe folytottak. A hivatalos jelentés szerint öngyilkosságot követett el. A Fóris ügy – Gheorghiu-Dej halála utáni – vizsgálatakor Bodnarenko azt állította, hogy Fóris likvidálását maga Dej és és Bodnăraș rendelték el, a gyilkosságról a pártvezetés más magas rangú tagjainak (Ana Pauker, Luka László) nem volt tudomása. Ugyanakkor azt is megjegyezte, hogy Fóris meggyilkolását kifejezetten az országban állomásozó szovjet tanácsadók kérték, ezt megbízható forrásokkal nem lehet igazolni. Bodnarenko egyébként 1967-es kihallgatásakor a következőképpen emlékezett vissza a történtekre: „Megtaláltam egyedül a megoldást a problémára és szóltam Ghiță-nek [Gheorghe Gheorghiu-Dej], hogy végeztem vele és ő gratulált nekem. Azt mondta: Gratulálok, jó, hogy végeztél! Rakjam bele az anyjába… Ezután ettünk egyet, azalatt még egyszer megkérdezte: Te, végeztél vele? Jó, hogy végeztél. Te is és mi is… […] Őszintén mondom, hogy ezt akkor meggyőződésből tettem.”
Annak ellenére, hogy belépett az RKP-ba és Gheorghiu-Dej közvetlen közelébe került, Bodnarenko továbbra is kapcsolatban állt a szovjet biztonsági szervekkel. 1944 októberétől a SZMERS szovjet katonai hírszerzés romániai tevékenységét felügyelte. A SZMERS tevékenysége a hírszerzésen kívül a potenciális háborús bűnösök és a rendszerre veszélyes személyek összegyűjtését is magába foglalta. Maga Ion Antonescu is feleségével és kormányának több tagjával 1944-1945 között a SZMERS fogságában volt, mely módszeresen kihallgatta, és csak ezt követően adták át a román hatóságoknak, hogy ítélkezzenek felette. A szervezet romániai tevékenysége azonban nagyon kevéssé ismert, így Bodnarenko ott végzett munkájáról sem tudunk beszámolni. 1945 márciusára azonban az RKP átvette az ellenőrzést a román politikai rendőrség, a Siguranța felett, melynek átszervezésével magát Emil Bodnărașt bízták meg. Valószínűleg részben Bodnăraș kérésére, részben pedig a szovjetek érdekeinek is megfelelően Bodnarenkot 1945 márciusában áthelyezték a testülethez. Nem sokkal azt követően került erre sor, hogy beiktatták az első, Petru Groza vezette kommunista kormányt hivatalába.
1945-1948 között Bodnarenko egyrészt a Siguranța átszervezését készítette elő, másrészt a Központi Bizottság Politikai és Adminisztrációs Irodájának vezetőségében volt benne. Ez a feladatkör a párttagok folyamatos megfigyelését is magába foglalta. Alexandru Bârlădeanu, aki ekkor szintén a Párt felső vezetőségének tagja volt, a következőképpen értékelte Bodnarenko személyét és munkáját: „Munkakörében úgy tartották, hogy egy nagyon őszinte ember. Őszinte abban az értelemben, hogy csak azt csinálta, amit kértek tőle. Nem voltak saját kezdeményezései, mert ezek az ő szintjén már intrikaként hatottak volna. Chișinevski pont az ellentéte volt. Ez az oka annak, hogy Dej jobban bízott Pantiușaban, aki csak akkor cselekedett ha egy felettese utasította.”
Bodnarenko 1946-ban megnősült. Feleségét is pártvonalon választotta ki, Ana Toma (lánykori nevén Ana Grossman) személyében. Ana 1912-ben született az akkor Osztrák-Magyar Monarchiához tartozó Dornavátrán (Vatra Dornei), Bukovinában, egy zsidó származású családban. A két világháború között tanítónőként dolgozott, már 1932-ben belépett a Kommunisták Romániai Pártjába, majd feleségül ment Sorin Tomahoz, aki később, 1947–1960 között az RKP hivatalos lapjának, a Scînteianak főszerkesztője volt. Ugyanez idő alatt szeretője volt Constantin Pîrvulescunak, a Párt egyik alapítójának. Egy utólagos visszaemlékezés szerint: „Egy intelligens nő volt, nagyon ravasz, energiával teli, hatalomravágyó, szeszélyes, bosszúálló.” A Lucrețiu Pătrășcanu elleni koncepciós eljárásban – már Bodnarenko feleségeként – a vád koronatanúja volt Remus Kofler és Victoria Sârbu ellen (Fóris István egykori munkatársa és volt felesége). Koflert halálra ítélték és 1954-ben Pătrășcanuval együtt kivégezték. Ananak és Bodnarenkonak nem született közös gyermeke, két gyereket fogadtak örökbe. Radu Pintilie 1970-ben elhunyt, Ioana Constantin építészmérnök lett, majd az 1980-as években elhagyta Romániát és Izraelben telepedett le. Ana Toma és Bodnarenko személyiségének ismeretében elég nagy bizonyossággal kijelenthető, hogy házzasságukat nem a szerelem motiválta, hanem a politikai érdek. Ana Toma Ana Pauker környezetében dolgozott, míg férjének Gheorghiu-Dejhez volt bejárása. Ezt rendszeresen ki is használták és tehetségesen lavíroztak a pártvezetés szembenálló frakciói között. Ana Toma kémkedett férjének és Dej-nek Pauker után, ugyanakkor – egyes források szerint – mindketten segítettek Pauker apjának titokban elhagyni az országot és Izraelbe alijázni. Egyes történészek feltételezik, hogy Ana Toma maga is a szovjet hírszerzés embere volt, sőt, a Bodnarenkoval kötött házassága is szovjet utasításra történt, ez azonban forrásokkal nem igazolható.
A Securitate első vezetője
A Román Kommunista Párt – hathatós szovjet támogatással – 1944–1948 között fokozatosan felszámolta a demokratikus állami struktúrákat, szétverte a politikai ellenzékét, majd utolsó lépésként 1947. december 30-án lemondásra kényszerítették Mihály román királyt, aki kénytelen volt elhagyni az országot. Az ország új vezetői 1948. január 1-jén kikiáltották a Román Népköztársaságot. A teljes állami kontroll biztosításához és fenntartásához azonban a kommunista politikai vezetésnek megbízható és hatékony erőszakszervekre volt szüksége. Ennek folyományaként került sor a Departamentul Securității Statului, azaz Állambiztonsági Osztály létrehozására, mely az elkövetkező években csak egyszerűen Securitate néven vonult be a köztudatba. Az új szervezet vezetőjévé Bodnarenkot nevezték ki, ezt augusztus 25-én hagyta jóvá a Nagy Nemzetgyűlés. A kinevezési dokumentumban Bodnarenko már Gheorghe Pintilie néven szerepelt. Bár egyes források szerint csak 1949-ben románosította a nevét, a jelzett dokumentum ismeretében ez megkérdőjelezhető. 1948. május 12-én még Pintilie Bodnarenco néven kapott állami kitüntetést, névváltoztatására röviddel ezt követően kerülhetett sor. Bodnarenko és munkatársainak név-románosítása valószínűleg központi utasításra történt, a pártvezetés legalább szimbolikusan próbálta kendőzni azt a tényt, hogy az állambiztonság erőteljes szovjet befolyással lett újjászervezve. Bodnarenko keresztnévként a Gheorghe-t (György) vette fel, valószínűleg a Gheorghiu-Dej iránti tiszteletből, míg új vezetékneve, a Pintilie, hasonlított eredeti nevére, a Pantelejre. Két helyettesévé Boris Grünberget és Vladimir Mazurovot nevezték ki. Boris Grünberg Tiraspolban született, akárcsak Bodnarenko, bár 1945 előtt nem ismerték egymást. Ő nevét Alexandru Nicolschira változtatta. Vladimir Mazurov Chișinăuban született, ukrán családban. Ő a Vladimir Mazuru nevet vette fel. Mindhárman már 1944 előtt az NKVD ügynökei voltak. Szembetűnő, hogy hármójuk közül csak Bodnarenko románosította teljesen a nevét, két helyettese jobban ragaszkodott az oroszos hangzáshoz. A két helyettes közül Mazuru leginkább a személyi állományt, a propagandát és oktatást érintő kérdésekkel foglalkozott, a stratégiailag fontosabb ágazatok (például a kémelhárítás) Nicolschi kezében összpontosultak. Pintilie személyét a CIA a következőképpen véleményezte egy 1952-es jelentésben: „A Securitate műveleteit Gheorghe Pintilie tábornok vezeti (eredeti neve Bodnarenko). A tábornok egy orosz aki, Chilia Nouă-ből származik, Besszarábiából, az ottani dohánygyárban dolgozott [ez téves megállapítás volt – KSZ]. A kommunista rezsim előtt 15 évre ítélték kommunista tevkenysége miatt. Két évvel ezelőtt tábornokká léptették elő és a Rendőrség élére helyezték. Sofőre egy szovjet tiszt, aki civil ruhákba öltözik és felügyeli a tábornok tevékenységét.” Ez utóbbi kijelentés szintén fenntartásokkal kezelendő.
Ion Mihai Pacepa is megemlékezett első találkozásáról Pintilievel, ugyanakkor visszaemlékezéseinél érdemes figyelembe venni, hogy igyekezett magát úgy feltűntetni, mint aki csak a körülmények áldozata volt. Pacepa szerint: „Amikor először láttam Pantiusát hús-vér alakjában, az 1950-es évek elején, legalább hatvan évesnek mondtam volna, leginkább a nagyon barázdált arca miatt. Utólag tudtam meg, hogy ennél sokkal fiatalabb volt és korán megöregedett, egyrészt az üveg vodka, melyet az irodája szekrényében tartott – és naponta kiüresített – és szivar, mely folyamatosan a szája széléből lógott, kombinációja okán, másrészt abból az okból kifolyólag, hogy soha nem hagyta el irodáját éjjel 2 előtt.” Más visszaemlékezések is kiemelik, hogy a tábornok nagyüzemileg alkoholizált, mindemellett stílusa vulgáris, műveletlen volt. Bár a visszaemlékezők szerint látványosan hiányzott belőle az intelligencia, pályaívének ismeretében ez a megállapítás inkább csak műveletlenségére vonatkozóan állja meg a helyét. A Securitate vezetésével párhuzamosan politikai funkciókat is kapott: beválasztották a Központi Bizottságba, majd 1948-ban a Nagy Nemzetgyűlésbe is Ialomița megye színeiben, ez utóbbi tisztségétől azonban egyetlen mandátum után, 1952-ben megvált. Soha nem érdeklődött a konkrét politikai pálya iránt.
A Securitate vezetőjeként Gheorghe Pintilie kiemelt szerepet játszott a represszió megszervezésében, a rendszerellenesnek tekintett elemek eltávolításában, de a Párton belüli tisztogatásokban is. Becslések szerint a Gheorghiu-Dej korszakban (1965-ig) mintegy 400 ezer embert zártak börtönbe, deportáltak vagy küldtek kényszermunkára (ítélettel vagy annélkül). A halálos áldozatok pontos számát a mai napig sem tudjuk. Ezeknek az atrocitásoknak a megszervezője és végrehajtója a Pintilie által vezetett Securitate volt. A továbbiakban – a teljesség ígénye nélkül – csak néhány olyan represszív intézkedésre térek ki, melyet Pintilie személyesen felügyelt.
Ion Mihai Pacepa későbi visszaemlékezéseiben azt állította, hogy: „Pantiusa aláírása elég alap volt a Securitate számára, hogy bárkit letartóztassanak, elkobozzák vagyonát, deportálják, elítéljék vagy kivégezzék azzal a váddal, hogy ellenforradalmár. Pantiusa két helyettese bárkit kényszermunkatáborba küldhetett.” 1950-ben Pintiliet kinevezték Teohari Georgescu belügyminiszter helyettesévé is. Ebben a tisztségében írta alá az 1950/100-as törvényt, melynek értelmében országos szinten munkatáborokat hoztak létre (szovjet mintára). Ez a rendelet kiemelten érintette azokat a vallási közösségeket, amelyek nem voltak hajlandóak a pártállami struktúrának alárendelődni: így az erőszakkal megszüntetett görög katolikus egyházat, a római katolikus egyházat vagy egyes neoprotestáns közösségeket, mint például a jehovistákat. 1949-ben vette kezdetét a Duna-csatorna építése, melyhez kezdetben szintén kényszermunkásokat alkalmaztak. A Duna-csatornához való deportálások többségét Pintilie személyesen írta alá. 1952 júliusára összesen 417 916 román állampolgár ellen adott ki letartóztatási parancsot, bár ezeknek egy része külföldön tartózkodott. Pacepa szerint a deportáltak közül mintegy 50 ezren vesztették életüket, ez a szám teljes bizonyossággal nem igazolható, az azonban valószínűsíthető, hogy Pintilie és beosztottai valóban több tízezer ember haláláért voltak felelősek. Fontos azonban kihangsúlyozni, hogy Pintilie soha nem cselekedett saját elhatározásból, mindig a felülről érkezett utasításokat hajtotta és hajtatta végre. Ilie Bădică, a Securitate ezredese szerint Pintilie kifejezetten ellenezte a fogvatartottak körülményeinek javítását, kijelentve, hogy: „Amennyiben egy őr jó ételt ad egy fogvatartottnak, összejátszik az ellenséggel.”
Pintilienek időnként nagyon sajátos elképzelései voltak az élet különböző területeiről, melyeknek rendszerint hangot is adott. Kedvenc mondása volt, hogy „Elvtársak! Legnagyobb ellenségünk a hiányaink!” Egy másik sajátos megnyilvánulásra került sor részéről 1949. május 8-án, amikor Teohari Georgescu belügyminiszter és Marin Jianu belügyminiszter-helyettes társaságában részt vett egy színházi előadáson, mely szomorú, érzelmesebb jeleneteket is tartalmazott. Az előadás után Pintilienek volt a legműértőbb hozzászólása a látottakhoz: „Megparancsolom a művészeknek, hogy ne legyenek szomorúak! A művész az művész és az idegállapotától függetlenül ne felejtse el, hogy a színpadon van! Aztán meg miért van az, hogy a szimfónikus zenekar lent van, a kórus pedig a színpadon?! A zenekar most azonnal takarodjon fel a színpadra, mert a kórussal együtt alkotnak egy együttest, és támogatniuk kell egymást kölcsönösen! És szereljék fel a szimfónikus zenekart azonnal harmónikákkal, hogy megmozgató és erőteli indulókat is tudjanak játszani!” A Securitate alkalmazottainak általános szellemi színvonala már a magasrangú párttagoknak is szemet szúrt. Alexandru Drăghici – akkor belügyminiszter – 1955-ben meglátogatta a Securitate kolozsvári kirendeltségét, és megdöbbenve jelentette, hogy: „Alkalmazottaink közül keveseknek van akkora szellemi színvonala, hogy egyáltalán el tudjanak beszélgetni az informátorainkkal…”
Pintilie személyesen felügyelte az antikommunista partizánok elleni harcokat. Ezek a fegyveres csoportok leginkább az ország hegyvidéki területein voltak aktívak, levadászásukra a Securitate fegyveres alakulatai vonultak ki. A partizánmozgalom teljes felszámolása csak az 1950-es évek végére sikerült (az utolsó ellenállót 1962-ben lőtték le a bánsági hegyekben). Az elfogott partizánokat, bujtatóikat vagy akik csak gyanúba kerültek, hosszasan vallatták, fizikai kényszert is alkalmazva velük szemben, majd kivégezték, jobb esetben kényszermunkára küldték őket. A partizánok vallatását és az ellenük folytatott pereket Pintilie több esetben is személyesen felügyelte. Ugyancsak ő szervezte meg az 1951-es bărăgani deportálásokat. Miután Joszip Broz Tito jugoszláv vezető szembeszegült Sztálin akaratával, és Jugoszláviát kiátkozták a kommunista tömbből, a romániai vezetés elrendelte a határ 25 km-es körzetének kiürítését a potenciálisan titoista elemektől. Ez mintegy 44 ezer embert érintett, nemre, korra és etnikumra való tekintet nélkül. A deportáltak csak 1956-tól térhettek vissza eredeti lakóhelyükre. Mikor 1949-ben kezdetét vette az erőszakos kollektivizálás, Pintilie parancsba adta beosztottainak, hogy a rendelkezéseket akár erőszak alkalmazásával is végre kell hajtani. Ennek megfelelően az ország több részén is komoly atrocitásokra került sor a tilatkozó falubeliek ellen, akiket a Securitate egységei a helyszínen lelőttek.
Valószínűleg legalább részben Pintilie volt az ötletgazdája az ún. pitești kísérletnek. A pitești börtönben őrzött politikai foglyokon, felsőbb utasításra, egy átnevelési kísérletet hajtottak végre. Ennek célja az lett volna, hogy agymosással engedelmes párttagokat neveljenek a rendszer ellenségeiből. Ezt jelentős mértékben kínzásokkal próbálták elérni, melyeket kényszer hatására a fogva tartottaknak egymás ellen kellett elkövetniük. A program vezetőjévé is egy elítéltet, Eugen Țurcanut tették meg, akit legionárius múltja miatt zártak börtönbe. A kínzásoknak több halálos áldozata is volt, 1952-ben azonban Dej parancsára váratlanul leállították a kísérletet, majd az egészet Țurcanu és társainak nyakába varrták. Az ellenük lefolytatott eljárás szerint Țurcanu és társai az ekkor spanyolországi emigrációban lévő Horia Sima vasgárdista vezető parancsára cselekedtek, azzal a céllal, hogy aláássák a népi demokrácia hitelét. Végül 1954-ben 17 vádlottat halálra ítéltek és kivégeztek.
Ezzel párhuzamosan Pintilie szerepet vállalt a párton belüli tisztogatásokban is. 1949-ben megkezdte az egykori Spanyol Internacionalista Brigádok veteránjai utáni nyomozást, egy koncepciós perhullám előkészítésére, ezt azonban Georgescu és Pauker parancsára kénytelen volt leállítani. Ugyanakkor Ion Gheorghe Maurer – korábban Pintilie védőügyvédje – később azt állította, hogy ő személyesen Pintilie közbenjárására úszta meg a bírósági eljárást: „Pantiusa Bodnarenko engem nagyon szeretett. […] Mikor megrészegedett – márpedig nagy ivó volt – odajött hozzám és az én vállamon sírt. Rengeteg időt elvesztegettünk ezzel.” Pintilie ugyanakkor személyesen tartoztatta le Lucrețiu Pătrășcanut és – szovjet utasításra – kiemelt szerepet játszott az ellene lefolytatott koncepciós eljárás megszervezésében (mint már korábban említettem, felesége a vád tanúja is volt). A közkeletű legendával ellentétben – melyet Ion Mihai Pacepa terjesztett – azonban nem ő végezte ki személyesen az egykori igazságügy-minisztert, ahogy vélhetően az a Pătrășcanunak tulajdonított mondat sem hangzott el soha, hogy: „Azelőtt, hogy kommunista volnék, mindenekelőtt román vagyok!”
1952-ben – szintén szovjet utasításra – segített Gheorghiu-Dejnek a kegyvesztett Ana Pauker és Luka László félreállításában, majd fontos szerepet játszott a Luka elleni koncepciós per előkészítésében is. Pauker kapcsán több ízben is antiszemita kijelentései voltak, mint például: „A zsidók tönkreteszik az országot.” Ugyanakkor kérdéses, hogy ez mennyiben tekinthető meggyőződéses antiszemitizmusnak részéről, valószínű, hogy csak az aktuális irányvonalhoz igazodott.
A Sztálin 1953-as halálát követő enyhülési hullám azonban az ő karrierjében is törést okozott. Mikor Hruscsov nyilvános beszédben bélyegezte meg a Sztálin parancsára elkövetett bűnöket, a Keleti Blokk országaiban is lavinaszerű változásokat okozott, több kommunista államban az addigi vezetőség bukását okozva. Romániában Gheorghiu-Dej egy sajátos huszárvágással az addig elkövetett törvénytelenségekért a nem régiben félreállított Ana Paukert és Luka Lászlót tette felelőssé, kijelentve, hogy félreállításukkal lényegében megvalósította a desztalinizációt az országban. Ez a lépés azonban szükségszerűen érintette Pintiliet is, akinek felelősségét nem lehetett teljességgel kendőzni. A pitești börtönben történt kínzásokra hivatkozva 1955 decemberében kizárták a Párt Központi Bizottságából, ugyanakkor, „vígaszdíjként”, egy évvel később állami kitüntetéssel jutalmazták. Bár egészen 1963-as nyugdíjazásáig a Securitate vezetője maradt, az 1950-es évek második felétől egyre kevesebb feladatot kapott. Egyes források szerint az 1956-os magyarországi forradalmat követően Pintilie készített tervet a romániai magyarsággal szembeni kollektív represszióra is, ezt azonban soha nem ültették gyakorlatba. Pintilie fokozatos félreállításának egy másik, pragmatikus oka is volt: 1958-ban a Szovjetunió kivonta csapatait Romániából, az ország pedig egyre látványosabban távolodott a szovjet érdekszférától. Ez a szovjet kötődésű Securitate tisztek háttérbe szorítását is magába foglalta.
Nyugdíjazása és utolsó évei
Az 1960-as évek elején a romániai pártvezetés megkezdte a szovjet ügynökök kiszorítását az államigazgatás szerveiből, beleértve a Securitate állományát is. A munkát Vasile Patilineț irányította, Nicolae Ceaușescu közeli munkatársa. A Bizottság – egyébként valósan – kimondta, hogy Pintilie szorosan együttműködött a szovjet állambiztonsági szervekkel, így a Párt Központi Bizottsága elrendelte nyugdíjazását, melyre sor is került 1963-ban. Pintilie felesége azonban továbbra is a Központi Bizottság tagja maradt, egészen 1965-ig, Gheorghiu-Dej haláláig.
Gheorghiu-Dej halálát követően Nicolae Ceaușescu lett a Párt főtitkára, aki hatalom-legitimációs okokból megkezdte a kommunista hatalom első évtizedeiben elkövetett törvénytelenségek szelektív felülvizsgálatát. Ezt leginkább az a szándék motiválta, hogy a hatalmára potenciálisan veszélyes személyeket – mindenekelőtt Alexandru Drăghici volt belügyminisztert – besározza és eltávolítsa. 1965 után végleg bezártak a kényszermunkatáborok, a politikai elítéltek jelentős részét szabadon engedték. Ekkor történt meg Fóris István, Pătrășcanu és Luka László ügyeinek felülvizsgálata is. Az első két ügy során Gheorghe Pintilie is értelemszerűen az eljárás középpontjában találta magát.
Fóris István és a másik két áldozat holttestét 1968-ban, több mint 20 év után exhumálták. Fóris koponyáján jól látható volt a sérülés, amit a vasrúd okozott. A gyilkosság ügyében egy pártbizottság meghallgatta Pintiliet, aki beismerte azt. Úgyszintén beismerte szerepét a Pătrășcanu elleni eljárásban. Kihallgatása során összességében véve megállapította, hogy tettei egyrészét meggyőződésből, más részét viszont csak felsőbb parancsra teljesítette. Mikor Pătrășcanut és Fórist 1968 áprilisában rehabilitálták, Pintiliet ugyanakkor kizárták a Pártból.
Sajátos, hogy a beismerő vallomás ellenére nem indult ellene bírósági eljárás. Ennek oka máig sem tisztázott, egyes történészek szerint Ceaușescu attól tartott, hogy egy eljárás során a saját felelőssége is felmerülne egyes törvénytelenségekben. A tábornok száműzetése nem tartott sokáig: 1971-ben, a Párt alapításának 50. évfordulóján ünnepélyesen visszaállították párttagságát, feleségével együtt magasrangú állami kitüntetést kaptak. Ehhez a gesztushoz az is hozzájárulhatott, hogy Ana Toma Elena Ceaușescu bizalmába férkőzött. Pintilie állami pozícióhoz azonban már nem jutott, és életének sajátos végjátéka, hogy 1979-től a Securitate megfigyelés alá helyezte alapítóját és első vezetőjét.
Gheorghe Pintilie élete hátralévő részét Bukarestben, a Kiseleff sugárúton lévő villájában élte le, ahol rendszerint magányosan alkoholizált, és sértettségében a Szabad Európa Rádió adásait hallgatta, bár az kérdéses, hogy mennyire ábrándult ki magából az eszméből. Egy ilyen, magányos lerészegedést követően hunyt el Bukarestben, 1985. augusztus 11-én. Teljes katonai tiszteletadással temették el a Ghencea katonai temetőben.
Emlékezete
Pintiliet felesége és nevelt lánya túlélte. Ana Toma 1992-ben hunyt el Bukarestben, lánya, Ioana Pintilie (férje nevén Constantin) Izraelbe költözött ahol építészmérnökként dolgozott. Egy 2010-ben vele készült interjúban védelmébe vette nevelőszüleit az ellenük elhangzott vádakkal szemben: „Rosszul esik, hogy azok az emberek, akik ismerték őket úgy írnak kettejükről, mint ha semmi emberség nem lett volna bennük.” 2011-ben, a romániai kommunizmus kutatója, Vladimir Tismăneanu egyik tanulmányára válaszul hosszú levelet közölt, melyben Tismăneanut rágalmazással vádolta meg, kijelentve, hogy szülei jót akartak, illetve nem a sztálinizmus, hanem az egyetemes humanizmus ügynökei voltak. Tismăneanu hosszú, adatolt levélben válaszolt az őt ért vádakra, melyet a román sajtó is lehozott.
Megállapítható, hogy az alkotás túlnőtt mesterén, míg a Securitate világszinten ismert és hírhedt, addig Pintilie személyét még országon belül is relatív kevesen ismerik. Megítélése azonban egyöntetűen negatív. 1993-ban megjelenik személye a Sergiu Nicolaescu által rendezett Începutul adevărului (Az Igazság kezdete) című filmben, mely Ion Antonescu marsall perére és kivégzésére fókuszál, de szerepet kap benne a Pătrășcanu elleni eljárás is, és a film tovább örökítette az a legendát, hogy a politikust Pintilie végezte ki személyesen a jilavai börtön folyósóján.
Hogy a kivégző személye felől semmi kétségünk ne legyen, a Pătrășcanut játszó Șerban Ionescu a következő kérdést intézte az őt kísérő tiszthez: „Hová viszel Pantiusa?” Megjelenik személye egy 2010-ben kiadott román nyelvű regényben, melyben megerőszakol egy vasgárdista elítélt nőt, illetve egy szintén 2010-ben megjelent filmben, a Portretul luptătorului la tinerețe (A harcos portréja fiatalemberként), mely egy antikommunista partizán, a szintén vasgárdista múlttal rendelkező Ion Gavrilă Ogoranu életútja körül forog. Ebben a műben pedig természetszerűen a hajtóvadászatot irányító Pintilie az antihős.
Vladimir Tismăneanu egy 2016-os interjúban – melyet irónikus módon pont a Szabad Európa Rádió hozott le, melyet Pintilie is hallgatott öregkorában – a következő megállapítást tette: „A kommunista bűnöket hús-vér emberek hajtották végre (már ha embereknek nevezhetjük őket). Pintilie egy volt a legnagyobb bűnözők közül.”
