ℹ️ Kedves Olvasónk! Ez a cikk a History Magazin archívumából származik. Amennyiben a legfrissebb tartalmainkat szeretné olvasni, úgy kérjük fizessen elő vagy vásárolja meg az aktuális lapszámot.
Hatalmi harcok, belső intrikák, gyakori átszervezések és átnevezések jellemezték az NKVD és a KGB első évtizedeit.
Az 1917. októberi bolsevik hatalomátvételt a Szentpétervári Szovjet Forradalmi Katonai Bizottság (FKB) szervezte és irányította, ahol Feliksz Edmundovics Dzerzsinszkij (1877–1926) különösen hatékony munkát végzett. A szovjethatalom kezdetén az FKB-nak nyomozó és büntető részlege is volt, és már október végén hivatalosan megalakult a Katonai Nyomozó Bizottság. A letartóztatott ellenforradalmár tisztek sorsáról főleg Dzerzsinszkij döntött. A szovjet politikai rendőrség, az Összoroszországi Rendkívüli Bizottság az Ellenforradalom és Szabotázs Elleni Harcra (VCSK, vagy másként Cseka) megalakítására Dzerzsinszkij 1917. november 21-én tett előterjesztést. A VCSK munkatársait az FKB tagjaiból válogatták ki.
A szervezet csak a legfőbb döntéshozó szervnek, a Népbiztosok Tanácsának és a Kommunista Párt Központi Bizottságának tartozott felelősséggel. A Cseka élére december 7-ével a lengyel születésű Dzerzsinszkijt nevezték ki, aki igen aktív szerepet játszott a párt Központi Bizottságában is.
A Bizottság 1918. márciusában Moszkvába költözött és a Lubjanka-utcában rendezkedett be, mint az új orosz államhatalom végrehajtó szerve, egyben rögtönítélő bírósága. A szervezet külföldi részlegét 1920. december 20-án hozták létre, a kezdeti szervezetlenséget mutatja, hogy évekig még a nevében sem tudtak megállapodni a vezetők. Később több alkalommal is átszervezték, ennek megfelelően a neve 1922-től Állami Politikai Hivatal (GPU), majd 1923-tól Egyesített Állami Politikai Hatóság (OGPU) néven működött 1934-ig. Ekkor Állambiztonsági Főigazgatóság (GUGB) lett a neve, és hivatalosan a Belügyi Népbiztosság részeként működött. A Kommunista Párt 1934-es XVII. Kongresszusa után megkezdődtek a nagy tisztogatások.
A munka oroszlánrésze természetesen az 1934-ben újraélesztett NKVD ügynökeire hárult
A szervezet akkori vezetője a kegyetlenségéről híres Genrih Grigorjevics Jagoda (1891–1938) volt, akit 1936-ban Nyikolaj Ivanovics Jezsov (1895–1940) váltott fel az NKVD élén. A váltásra újabb két évet kellett várni, ekkor azonban a rendkívül ambiciózus Lavrentyij Pavlovics Berija (1899–1953) került a titkosrendőrség élére. Berija elődeitől eltérően egészen Joszif Visszarionovics Sztálin (1878–1953) haláláig megőrizte pozícióját, végzetét azonban ő sem kerülhette el, a Sztálin halálát követő hatalmi harcok vesztese lett.
Az NKVD az államigazgatás belügyi ágának legfőbb szerve volt a Szovjetunióban 1934 és 1946 között. A második világháború alatt itt is szerkezeti átalakítást hajtottak végre, ennek eredményeként létrehozták a kémelhárítással és hírszerzéssel foglalkozó csoportfőnökséget, amely ebben az időszakban elsősorban a Harmadik Birodalomról gyűjtött információkat, de mindemellett komoly gondot fordított a saját szövetségesei elleni kémkedésre. Ez utóbbi jelentősége a második világháború lezárását követően látványosan megnövekedett. Az NKVD-ből való kiválást követően, 1943-ban létrejött az Állambiztonsági Népbiztosság (NKGB). Három évvel később, 1946-ban az összes népbiztosságot átnevezték minisztériummá, ennek megfelelően Állambiztonsági Minisztérium(MGB) lett a titkosszolgálat elnevezése. Az Állambiztonsági Főigazgatóság magán viselte a kommunista rendszerre jellemző elnyomó feladat- és hatásköröket. A szervezet tömeggyilkosságokat hajtott végre, működtette a GULAG fegyenc munkatáborrendszert, felszámolta a földalatti ellenállást, teljes nemzetiségeket deportáltatott az ország távoli, lakatlan régióiba, hírszerzési feladatokat és politikai gyilkosságokat hajtott végre külföldön. Emellett felelős volt a külföldi kormányok befolyásolásáért, valamint tevékenyen is szerepet játszott a sztálini politika és a kommunizmus terjesztésében, a keleti blokk határain kívül is.
A következő évben a külföldi hírszerzést és a katonai hírszerzést külön szervezetben, a Minisztertanács Információs Bizottsága néven összevonták. Két évvel később, 1949-ben átszervezték, és ezt követően a Külügyminisztérium Információs Bizottsága néven működött 1952-ig, amikor is visszatelepítették az állambiztonság szervezetébe, az MGB-be. A szervezeti átalakítások kapcsán szakmai szempontból fontos megemlíteni, hogy 1947-ig szervezetileg nem különült el egymástól az elhárítás és a hírszerzés. Az orosz, majd szovjet titkosszolgálatok esetében a gyakori szervezeti átalakítás, illetve átnevezés a kommunista párt vezetésén belüli hatalmi viszonyokra volt visszavezethető.
A KGB létrehozása
Sztálin halálát, 1953. március 5-dikét követően az új vezetés erőteljesen megnyirbálta az állambiztonsági szervezetek jogkörét és személyi állományát, önálló szervezetté alakították a politikai rendőrséget, amelynek új neve Állambiztonsági Bizottság (KGB) lett. Az Állambiztonsági Bizottság a Szovjetunió állambiztonsági feladatokat ellátó szervezete volt 1954–1991 között. Formálisan a Szovjetunió Minisztertanácsa alárendeltségébe tartozott, vezetője miniszteri rangú pártkáder volt, ténylegesen azonban a pártállami rendszer logikájának megfelelően a Szovjetunió Kommunista Pártja irányította. A KGB alapvető feladata a Szovjetunión belüli politikai (elhárító) rendőri munka, továbbá külföldi politikai hírszerzés és külföldi (kém)elhárítás volt. A szervezet hatalmas apparátussal rendelkezett. Az alárendelt szervezetek összlétszáma az 1980-as évek végére elérte az 500–750 ezer főt. A fentieken túl a szervezet végezte a technikai felderítést, a határvédelmet és a partvédelmet, a szovjet állami vezetők személyi biztosítását, a nukleáris fegyverek, valamint más kiemelt jelentőségű állami objektumok őrzését és védelmét.
A KGB látta el a szovjet hadsereg katonai elhárítási feladatait is.
A KGB ellenőrző tevékenysége átfogta a teljes szovjet társadalmat otthon, és kiterjedt a külföldön tevékenykedő diplomáciai és egyéb missziók ellenőrzésére is. A Nyugaton tevékenykedő szovjet diplomaták, újságírók, idegenforgalmi képviselők stb. mintegy 30–40 százaléka az illetékes KGB hírszerző rezidentúrák főfoglalkozású alkalmazottja volt. A KGB irányította külföldön az ügynököket, a különböző politikai mozgalmakat, így például az úgynevezett békemozgalmakat, a nukleáris fegyverkezés elleni megmozdulásokat, jelentetett meg félrevezető álhíreket, és dezinformációkat terjesztett az ügynökei útján, sőt végezte a szovjetrendszerrel szemben állók üldözését is, mind az országon belül, mind külföldön. A szervezet rendkívül széles információforrással rendelkezett. Ezek között a legfontosabbnak a külföldön működő szovjet nagykövetségek és más (tudományos, technikai, oktatási, tanintézeti stb.) szervezetek voltak, amelyeken belül titkos hírszerző rezidentúrákat hoztak létre és működtettek. Ezen kívül a KGB különleges feladatú önálló illegális ügynöki hálózatokat is működtetett, közvetlenül Moszkvából egy-egy kiemelten fontos kérdéscsoport felderítésére. Ilyenek működtek a különböző szovjet ENSZ-delegációkon (New York, Genf, Bécs) és más fontosabb nemzetközi szervezeteken belül is.
A szovjet légitársaság, az Aeroflot nagyszerű lehetőséget biztosított a KGB számára a nyílt, illetve a titkos információgyűjtésre.
Az Aeroflot kirendeltségeken dolgozó KGB tisztek adatokat gyűjtöttek a nyugati polgári és katonai repülőterekről, azok navigációs rendszeréről. A szovjet repülőgépeken gyakran helyeztek el és működtettek fényképező és elektronikai felderítő berendezéseket. Az 1929-ben Sztálin által létrehozott, külföldön működő Inturistot és más utazási irodákat és képviseleteket, a Szovjetunió Távirati Ügynöksége (TASSZ), a rádió és a televízió tudósítóit, a külföldön vendégelőadóként vagy tudományos kutatóként tevékenykedő szakembereket a KGB ugyancsak felhasználta hírszerző tevékenysége során. A kiutazó szovjet állampolgároknak a nyugati tudományos és technikai folyóiratokat, kiadványokat, előadások anyagait, katalógusokat stb. hazatértük után be kellett szolgáltatniuk. A Szovjetunióba érkező nyugati tudósok és szakemberek anyagairól titokban másolatokat készítettek. A legkorszerűbb különleges technikai eszközökkel és módszerekkel igyekeztek lehallgatni, felderíteni a Moszkvában vagy másutt lévő külföldi diplomáciai képviseleteket (nagykövetségeket, konzulátusokat).
Szoros együttműködést szerveztek a Varsói Szerződés tagállamainak (Romániát kivéve) titkosszolgálataival (nálunk például a BM III/I-es [Hírszerző] Csoportfőnökséggel), továbbá a kubai, a vietnámi és észak-koreai szervezetekkel. Ez a fajta együttműködés az információk és adatok cseréjén túl kiterjedt arra is, hogy egyes (lebukási és kiutasítási) esetekben valamely szocialista állam ott működő hasonló szervezete lépett az ideiglenesen nem működő szovjet helyébe. Az országon belüli ellenzékiek sem érezhették magukat biztonságban, az ellenszegülők rendszerint szibériai büntetőtáborban vagy elmegyógyintézetben találhatták magukat.
A KGB új korszaka Jurij Andropov 1967-es kinevezésével kezdődött, aki elsődleges céljának azt tekintette, hogy olyan szervezetté alakítsa át, amely a nemzetközi válságoknál nem csupán részese az eseményeknek, hanem befolyásolja is azokat. A KGB szervezetileg főcsoportfőnökségekből, önálló csoportfőnökségekből és önálló osztályokból állt, központja Moszkvában, az akkori Dzerzsinszkij téren volt, míg az alárendeltek egy része más telephelyeken dolgozott. A szervezetet a KGB elnöke irányította, aki rendelkezett egy-két „első” elnökhelyettessel és négy-hat elnökhelyettessel. A diplomáciai fedésben működő legális rezidentúrák olyan külföldi célországok területén tevékenykedtek, amelyekben voltak szovjet diplomáciai képviseletek, nagykövetségek. Az adott nagykövetség állományából szervezték meg titkosan a hírszerző szervezet rezidentúráját. Ezek azért voltak legálisak, mert a személyi állományuk egyébként jól ismert volt a befogadó állam biztonsági szolgálatai, illetve emigrációs szervei előtt.
A hírszerző rezidentúrák állományába mindenekelőtt a hivatásos hírszerzők, a diplomaták (pl. katonai attasék, helyettesek) tartoztak. Gyakran ezek közül került ki a rezidens (a rezidentúra vezetője) is. A rezidenciák állományában ezeken kívül lehettek más diplomaták, mint például tanácsosok, titkárok, esetleg konzulok, kereskedelmi kirendeltség tagjai, továbbá olyan nem diplomata rangú, úgynevezett „megnyertek”, mint az Aeroflot-, Inturist- és TASSZ-képviselők, beosztottak és más személyek is.
Egy-egy szovjet nagykövetségen vagy képviseleten általában három diplomáciai kategória létezett: 1. a nagykövet, vagy annak első helyettese – akit „elvileg” nem szerveztek be; 2. a katonai hírszerzés – fentebb ismertetett – rezidentúrája; 3. a KGB rezidentúrája (amelyet hasonlóan szerveztek meg, de a katonai hírszerzéstől függetlenül és átfedések nélkül tevékenykedett).
Ilyenformán egy adott szovjet nagykövetség teljes személyi állományának a 90 százaléka, vagy esetenként több is, valamely szovjet hírszerző szervezetnek dolgozott. A diplomáciai rang és a mentesség általában kitűnő lehetőségeket biztosított a hírszerző munkára. A befogadó ország (kém)elhárító szervei természetesen számoltak a szovjetek ilyenfajta tevékenységével – hiszen ők is hasonló módszereket alkalmaztak külföldön. Fellépni azonban csak akkor lehetett ellenük, ha tetten érték őket (dekonspirálódtak), vagy ha nyíltan megszegték a diplomáciai védettség szabályait.
A szovjet legális rezidentúrák tagjai részben maguk végezték a felderítő tevékenységet a befogadó állam területén, másrészt pedig hírszerző hálózatot építettek ki és vezettek ugyanott. A hálózatot, ha erre lehetőségük volt, kiterjesztették a fogadó állam bizalmas és titkos információkkal rendelkező katonai és polgári személyeire, valamint az ott tevékenykedő külföldi diplomatákra és a katonai képviseletek tagjaira. Megkülönböztetett figyelmet fordítottak az 1960-as évek második felétől Ázsia, Afrika és Dél-Amerika diplomatáira . Ezek az országok rendszerint nagy állománnyal voltak jelen a fejlett nyugati országokban. Az ottani katonai tanintézetek hallgatóiként, mint katonai diplomáciai beosztottak, vagy mint a haditechnikai beszerző képviseletek tagjai stb. voltak jelen. Hozzájuthattak a befogadó állam hadseregeinek szabályzataihoz, illetve haditechnikai jellegű kiadványaikhoz és a katonai folyóiratokhoz.
Az illegális munkát a KGB illegális osztályai szervezték, azzal az alapvető különbséggel, hogy az illegális hírszerző szervezetek tagjai általában nem rendelkeztek diplomáciai státusszal („fedéssel”), sőt hivatalosan azt a látszatot kellett kelteniük, hogy semmiféle kapcsolatuk nincs a Szovjetunióval. A beszervezést általában Moszkvából hajtották végre, de a beszervezettek rendszerint külföldi állampolgárok vagy hosszú évekkel azelőtt az illető országba telepített és esetleg már ottani állampolgárságot is elnyert, hamis fedőnévvel élő és dolgozó szovjet személyek voltak. A második világháború alatt, de különösen a hidegháború idején igen nagy számban működtek a szovjet illegális hírszerző szervek Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban.
Az illegális rezidentúrák felépítése hasonló volt a legális szervezeti struktúrához. Vezetőjük a rezidens volt, aki lehetett külföldi, vagy esetleg fedőnévvel és munkakörrel rendelkező szovjet állampolgár, rajta kívül a rezidens helyetteséből, néhány (1–10 fő) illegális tisztből, a rejtjelző és rádiós részlegből, valamint a titkos ügynökökből állt. A titkos ügynököknek a beszervezésük után általában hamis személyazonosságot, valamint (fedő) munkakört biztosítottak.
Fénykorában a KGB volt a világ legnagyobb titkosrendőri és külföldi hírszerző szervezete. A kommunista párt archívumaihoz hozzáférő kutatók a KGB létszámát több mint 480 ezerre teszik, közülük 200 ezer fő a határőrség kötelékében szolgált. A Szovjetunióban az informátorok számára vonatkozó becslések hiányosak, de általában több millióban határozzák meg. Minden szovjet vezető a KGB-től és elődeitől függött az információ, a kulcsfontosságú beosztásban lévő szovjet elit felügyelete és a lakosság ellenőrzése szempontjából. A kommunista párttal és a hadsereggel a KGB alkotta a Szovjetuniót uraló hatalmi hármast.
Egymásra nézve
A KGB különösen fontos szerepet játszott a szovjet külpolitikában. A külföldi hírszerzés lehetővé tette a Szovjetunió számára, hogy szoros egyensúlyt tartson fenn a Nyugattal a nukleáris fegyverek és más modern fegyverrendszerek tekintetében. Az országon belül azonban a KGB szerepe baljóslatú volt. A tudósok nem értenek egyet a KGB és elődei áldozatainak létszámával kapcsolatban, de sokan úgy becsülik, hogy több tízmillió ember haláláért voltak felelősek.
A KGB kül- és belföldi műveleteinek értékelésekor kritikus kérdés, hogy az miért nem tudta megakadályozni a szovjet rendszer összeomlását. Bőséges bizonyíték van arra, hogy a KGB ugyanattól a bürokratikus eredménytelenségtől és korrupciótól szenvedett, mint az ország politikai vezetése. Ráadásul a szovjethatalom utolsó évtizedében számos KGB-tisztviselő nyugatra menekült, vagy beleegyezett abba, hogy Moszkvában külföldi ügynökként dolgozzon. Sőt egyes tanulmányok arra utalnak, hogy hírneve ellenére a KGB nem rendelkezett azokkal az elemző készségekkel, amelyek szükségesek lettek volna ahhoz, hogy pontos képet alkothasson a szovjethatalom hanyatló nemzetközi és belföldi helyzetéről.
A Szovjetunió felbomlása a régi hírszerző rendszert sem hagyta érintetlenül, amelynek következtében főleg a politikai hírszerzéssel foglalkozó KGB szervezetében és működési elveiben hajtottak végre jelentős változtatásokat
Mihail Szergejevics Gorbacsov, a Szovjetunió elnöke 1991. október 11-én írta alá a KGB-t megszüntető rendeletet. A Szovjetunió 1991-es felbomlásával a KGB Oroszország irányítása alá került. Borisz NyikolajevicsJelcin (1931–2007) elnök úgy gondolta, elsődleges feladat a szervezet szétdarabolása és átkeresztelése. Így jöttek létre az egykori KGB-ből 1991-ben a belső biztonságért, a kémelhárításért és a határőrizetért is felelős Szövetségi Biztonsági Szolgálat (FSZB), az elektronikai felderítést folytató Szövetségi Kormányzati Híradó és Informatikai Ügynökség (FAPSZI), a külföldi hírszerzést folytató Külső Hírszerző Szolgálat (SZVR) és a kormányőrség szerepét betöltő Szövetségi Védelmi Szolgálat (FSZO).
Mindazonáltal Oroszországban a hírszerző szolgálatok reformjára irányuló erőfeszítések a legjobb esetben is hiányosak voltak. A KGB-t és vezetőit soha nem vonták felelősségre a szovjet és más népek ellen elkövetett bűncselekményekért.
