Mao 1949–1976 közötti uralma alatt Kínában jelentős modernizáció zajlott, és kiépült az a párt- és állami apparátus, amely képes egyben tartani és kormányozni a hatalmas országot. A korszakot ugyanakkor a hatalmas tömegmozgalmak és kampányok jellemezték, amelyeknek több millió ember esett áldozatul.
Amikor a Kínai Kommunista Párt (KKP) hatalomra került, az ország több mint egy évtizedes háborús korszakon volt túl, a gazdaság romokban hevert. Maóéknak egyszerre kellett kiépíteniük a vadonatúj államszervezetet, illetve helyreállítaniuk az ipart, mezőgazdaságot és infrastruktúrát, miközben a külső környezet sem volt túl kedvező. Az 1946–1949 közötti polgárháborút a KKP nem egyedül vívta a Nemzeti Párt, a Kuomintang ellen, hanem igyekezett minden olyan erőt egyesíteni, amelyik szemben állt a régi rendszerrel. Így 1949. október 1-jén, a Kínai Népköztársaság (KNK) kikiáltásakor koalíciós kormány alakult, amelyben a kommunisták mellett egyéb pártok és szervezetek is képviseltették magukat, ennek megfelelően a kommunizmus felépítése még nem volt az állam kifejezett célja – helyette „új demokráciáról”, „új Kínáról” beszéltek. Persze a kormányzatban a KKP dominált, és hamarosan minden más erőt kiszorított a hatalomból.
A legnagyobb földosztás
Maóék nem nélkülöztek minden kormányzati tapasztalatot, hiszen a forradalmi bázisterületeket több évtizeden keresztül kormányozták, és a polgárháború alatt is hatalmas régiókat uraltak. Első intézkedéseikként a korábban „felszabadított” területeken már bevezetett rendelkezéseket terjesztették ki az egész országra, elsősorban a mezőgazdaság területén. 1950–1952 között végrehajtották a világtörténelem legnagyobb földreformját, amelynek során a földbirtokosoktól elvették földjeiket, és szétosztották a szegényparasztok között. Összesen 300 millió ember jutott így földhöz az 540 milliós országban. A földreform során mutatkozott meg először a Mao Zedong [az összeállítás többi cikkéhez hasonlóan a kínai nevek, fogalmak átírásánál itt is a nemzetközi szabványként alkalmazott pinyin írásmódot használjuk, a beazonosíthatóság miatt időnként jelezve a magyarban bevett változatot – a szerk.] alatti politikai élet egyik sajátossága, a „tömegvonal” érvényesítése, vagyis az, hogy a különböző intézkedéseket nem adminisztratív eljárások, hanem tömeges kampányok által hajtották végre. A földosztás során feltüzelték a parasztokat, hogy vegyék saját kezükbe sorsukat, kobozzák el a földesúri birtokokat, és álljanak bosszút a korábban elszenvedett sérelmekért. A kampánynak több millió földbirtokos esett áldozatul, ugyanakkor a KKP legitimációja nagyon megerősödött, hiszen a kínai parasztság legfőbb vágya évezredek óta az volt, hogy saját földhöz jusson, ezt pedig az új rendszer – ideiglenesen – teljesítette.
A városokban a külföldi tulajdonú gyárakat, bankokat államosították, de a nemzeti tőkések még jó ideig megtarthatták vagyonukat, és a magánvállalkozások is működhettek, hiszen ekkor még elvileg nem kommunista rendszer épült. Mindennek következtében az 1950-es évek elején a kínai gazdaság gyorsan újjáépült, 1952-re elérte a háború előtti szintet. Önmagában az, hogy másfél évszázadnyi háborúskodás után végre béke volt, hatalmasat lendített a termelékenységen és az emberek életszínvonalán. 1953-ban meghirdették az első ötéves tervet, amely az ország megfontolt és szisztematikus modernizációját tűzte ki célul, elsősorban a nehéziparra koncentrálva. Az elképzelés az volt, hogy három ötéves tervidőszak alatt fektetik le a szocializmus alapjait, vagyis az 1960-as évek végére jutnak el oda, hogy a fontosabb termelőeszközök köztulajdonban vannak.
Mindebben Kína nagyban épített a szovjet segítségre. A polgárháborúban az amerikaiak a Kuomintangot, a szovjetek a KKP-t támogatták, s az ekkoriban kibontakozó hidegháború körülményei között ezek a szövetségek nem változtak. A nyugati világ 1949 után is a Tajvanon berendezkedett Kínai Köztársaságot támogatta, míg a szovjet blokk a Népköztársaságot ismerte el. Maóéknak nem is volt más választásuk, mint a szovjetekhez fordulni segítségért modernizációs programjuk megvalósításához, hiszen máshonnan nem tudtak tőkét és technológiát szerezni. Mao 1949 végén személyesen utazott Moszkvába – életében ekkor járt először külföldön –, hogy Sztálinnal tárgyaljon, és bár a két vezető viszonya nem volt felhőtlen, 1950 februárjában végül aláírták a szovjet–kínai barátsági, szövetségi és kölcsönös segítségnyújtási szerződést, amely elvileg 30 évre szólt volna. Ennek keretében a szovjetek hiteleket, szakértőket, gépeket biztosítottak a kínaiaknak.
Józan országépítés
Annak az esélye, hogy a KNK a nyugati kapcsolatait is rendezze, a koreai háború 1950-es kitörésével megszűnt. Amikor ugyanis a háborúba ENSZ-színekben beavatkozó amerikai csapatok megközelítették a koreai–kínai határt, és az észak-koreai rezsim az összeomlás szélére került, a kínaiak „népi önkénteseket” küldtek a frontra, hogy megakadályozzák egy Amerikával szövetséges, egységes Korea létrejöttét a szomszédjukban. Így a koreai háború lényegében kínai–amerikai háborúvá vált, és ilyen körülmények között évtizedekre lekerült a napirendről, hogy e kapcsolatokat normalizálják. Két évtizedig az ENSZ-be se vették fel a KNK-t, ott 1971-ig Tajvan képviselte Kínát.
Az 1950-es évek elején nemcsak a gazdaság modernizációja indult meg, hanem megkezdődött a kínai társadalom gyökeres átalakítása. 1950-ben elfogadták a házassági törvényt, amely alapvetően átrendezte a legősibb kínai intézményt, a családot: betiltotta például a többnejűséget vagy a szülők által tető alá hozott házasságokat. Megindult az oktatási rendszer kiépítése, igyekeztek minden településen iskolákat létrehozni, a borzalmas közegészségügyi állapotokon higiénés kampányokkal és az alapvető egészségügyi rendszer kiépítésével javítottak. Az írásjegyeket egyszerűsítették, hogy könnyebben meg lehessen tanulni őket, és létrehozták az új kultúra intézményrendszerét.
A józan országépítés politikája Sztálin 1953-as halála után kezdett megváltozni, ekkor ugyanis Mao azzal az ambícióval lépett fel, hogy ő legyen a kommunista blokk informális vezetője. Ehhez azonban először Kínát kommunista állammá kellett alakítani, hiszen hogy állhatna valaki a világkommunizmus élén, ha a saját országa még csupán az „új demokrácia” szakaszában tart? Ezért némileg felgyorsították a szocialista átalakítást. A földreform során létrejött apró parasztgazdaságokat elkezdték összevonni termelőszövetkezetekbe, a magánkézben lévő gyárakat államosítani, a magánvállalkozásokat szövetkezetekbe kényszeríteni. A változások fokozatosak voltak, és a párt addigi eredményei, illetve a mindent átható propaganda miatt sokan támogatták őket. Az ütemgyorsítás, illetve a konszolidáció párhuzamosan zajlott, 1954-re felállt az új állam adminisztratív rendszere, elfogadták a KNK első alkotmányát, és még az 1956-os pártkongresszuson is olyan terveket fogadtak el, amelyek a józan építkezés folytatását ígérték.
A politikában mindeközben zajlottak a különféle kampányok. Mozgósították a tömegeket a vélt és valós ellenforradalmárok, Kuomintang-ügynökök, szabotőrök ellen, a Koreában harcoló kínai csapatok támogatására, a korrupttá vált pártkáderek leleplezésére és a legkülönfélébb egyéb célok érdekében. A legismertebb kampány a „száz virág” mozgalom volt, amelynek során először felszólították az értelmiségieket, hogy fogalmazzák meg – akár kritikus – véleményüket az új rendszerről, majd utólag közölték, hogy az egész csak csapda volt, és a pártot bíráló értelmiségiek ellen elindították a „jobboldal-ellenes” kampányt. De mozgalmak indultak a patkányok, verebek és egyéb kártevők kiirtására, a vallások és egyéb babonaságok visszaszorítására, a tudományos szemlélet terjesztése érdekében és az írástudatlanság felszámolására is.
Ugrás a katasztrófába
A pártot az 1950-es években még kollektív vezetés jellemezte. Az első számú vezető egyértelműen Mao volt, aki köré már ekkor elkezdtek személyi kultuszt kiépíteni, de a döntéseket kollektíven hozták meg, és sokszor előfordult, hogy Maónak nem sikerült átvernie akaratát a párttársain. Az 1950-es évek közepén egyre jobban kitapintható lett két irányzat szembenállása a párteliten belül: az egyik oldalon a józan építkezés folytatásának hívei álltak, a másikon pedig a „türelmetlenek”, akik szerették volna felgyorsítani a szocialista átalakítást és ezzel együtt a modernizációt. A frontvonal a két csoportosulás között nem volt egyértelmű, de az biztos, hogy Mao egyre inkább az utóbbi álláspontra helyezkedett. Ez vezetett aztán a kínai történelem egyik legnagyobb tragédiájához.
Az 1950-es évek második felében Maót egyre jobban frusztrálta a tervszerű építkezés lassúsága. Nem volt már fiatal – 1893-ban született –, s ha szerette volna megélni, hogy Kína kommunista nagyhatalommá válik, ahhoz az addigi átalakulás üteme messze nem volt elegendő. Attól is tartott, hogy ahogyan Sztálint az utódai megtagadták, úgy majd Kínának is lesz egy „Hruscsovja”, aki igyekszik eltörölni Mao hagyatékát – a kommunizmus építésében el kell tehát jutni egy olyan fázisba, ahonnan már nincs visszaút. Mao elhatározta, hogy a kínai fejlődést fel kell gyorsítani, sőt nem egyszerűen nagyobb ütemű, hanem ugrásszerű fejlődésre van szükség, amely Kínát egy csapásra a világ élvonalába repíti. Ehhez a még mindig koldusszegény Kínának nem volt meg se a tőkéje, se a technológiai tudása, de volt egy olyan erőforrása, amellyel a rivális nagyhatalmak nem rendelkeztek: a hatalmas népesség. Mao mindig is hitt a tömegek erejében, és most azt gondolta, hogy ha a több mint félmilliárd kínait egyszerre mozgósítják a gazdasági célok elérése érdekében, akkor végrehajtható ez a „nagy ugrás”.
1958-ban sikerült meggyőznie vezetőtársait, így elindult a KNK történetének addigi legnagyobb kampánya
A „nagy ugrás” célja az volt, hogy három év alatt megsokszorozzák a gabona- és acéltermelést, s ezzel utolérjék a fejlett nyugati országokat. A vidéki termelőszövetkezeteket hatalmas „népi kommunákká” vonták össze, ahol megszűnt a magántulajdon, a parasztok közösen dolgoztak és étkeztek, egyfajta primitív kommunizmus körülményei között. Mind a vidéken, mind a városokban elrendelték, hogy a gyárak, szövetkezetek, lakóközösségek építsenek mindenhol „népi kohókat”, amelyekben a fémhulladékból acélt öntenek. Veszélyes kísérletekbe fogtak – például sok helyen a korábbinál kétszer több vetőmagot vetettek ugyanarra a földdarabra, abban a hiszemben, hogy így a termés is kétszeres lesz –, teljesen irreális termelési célokat tűztek ki. Az egész ország lázban égett, mindenki acélt öntött, értelmetlen építkezéseken dolgozott, lelkesítő gyűléseken vett részt. Sokáig senki nem merte jelenteni, hogy a célszámokat nem érték el, ezért a statisztikákat meghamisították. Az állam azonban az adókat e hamis adatok alapján szedte be, így a kommunákból elvitték a gabonát. A következmények nem maradtak el: a „nagy ugrás” az emberiség ismert történetének legnagyobb éhínségéhez vezetett. Hivatalos adatok az áldozatok számáról természetesen nincsenek, de a kutatók 30 millió körülire teszik azok számát, akik éhen haltak a „három nehéz év” (1959–1961) során. Mindeközben Kína egyetlen jelentős szövetségesével, a Szovjetunióval is összeveszett, amely emiatt megszüntette az ország támogatását.
1960-ban vált világossá, hogy a program katasztrófát okozott, de természetesen ezt nyilvánosan nem ismerték el, a problémákat a rossz időjárásra fogták. Mao pozíciója és tekintélye azonban a párton belül megrendült, és a „nagy kormányos” valamelyest hátrébb lépett a napi ügyek intézésétől, hagyva, hogy párttársai tegyék rendbe a gazdaságot. Megindult a „kiigazítás”, amelyben Liu Shaoqi (Liu Sao-csi) államelnök és Deng Xiaoping (Teng Hsziao-ping) miniszterelnök-helyettes irányításával a nagy ugrás szélsőségeit visszanyesték, a népi kommunákban bevezették az egyéni érdekeltséget, engedélyezték a háztájit, a népi kohók mozgalmát beszüntették. Az ország gazdasága néhány éven belül helyreállt.
Állandó forradalom
Mao azonban elégedetlen volt a fejleményekkel. Egyrészt úgy vélte, hogy a „kiigazítás” során vezetőtársai kapitalista elemeket is visszaengedtek a gazdaságba, ezért az ország nem közelebb került a kommunizmushoz, hanem távolodott tőle – s ha ez így megy tovább, Kínában győzedelmeskednek az ellenforradalmi erők. Másrészt saját hatalmát is fenyegetve érezte, hiszen az újjáépítés sikerei jelentősen növelték a mérsékelt pártvezetők népszerűségét. Ezért ellencsapásra szánta el magát.
Az 1960-as évek közepén Mao előállt azzal az elmélettel, mely szerint az osztályharcnak a proletárdiktatúrában is folytatódnia kell, mivel az ellenforradalmi elemek nem semmisültek meg, hanem meghúzták magukat két területen: a kultúrában és magában a pártban, és csak az alkalomra várnak, hogy visszavegyék a hatalmat. Ezért e két területet meg kell tisztítani a pártellenes erőktől. 1966-ban hirdette meg Mao a „nagy proletár kulturális forradalmat” – az elnevezésből csak a „nagy” jelző volt igaz –, amely eszközként azokat a fiatalokat használta, akik már az új rendszerben nőttek fel, és akiknek feltétlen lojalitására Mao joggal számíthatott. Az első célpontot a legtágabb értelemben vett kultúra jelentette: a fanatizált gimnazisták és egyetemisták vörös gárdái megtámadták a múzeumokat, könyvtárakat, műemlékeket, igyekezve megsemmisíteni minden olyan kulturális terméket, ami valamilyen módon a régi rendszerhez kötődött. A régi kultúra képviselői sem kerülhették el sorsukat, a vörösgárdisták tanárokat, írókat, tudósokat, művészeket, szerzeteseket hurcoltak meg, sokukat meg is ölve.
Ez azonban csak járulékos veszteség volt, a kampány valójában a KKP ellen irányult: a Mao által feltüzelt fiatalok elfoglalták a pártházakat, megszállták a gyárakat, átvették a hatalmat az oktatási intézményekben, és mindenkit, aki az adott szinten addig pozícióban volt, megkínoztak, bebörtönöztek, kényszermunkára küldtek vagy halálba kergettek. A „kulturális forradalom” tehát szétverte a párt- és állami szervezetrendszert, megsemmisítette a sok évezredes kínai kultúra számtalan értékét, és több millió ember halálát okozta. A legmagasabb rangú áldozat Liu Shaoqi államelnök volt, aki börtönben halt meg; Deng Xiaoping, a „kiigazítás” másik vezéralakja jobban járt, őt egy vidéki traktorjavító üzembe küldték több év fizikai munkára. Amikor az országon kezdett eluralkodni a káosz, Mao az egyetlen megmaradt szervezett erőt, a hadsereget vetette be a rend helyreállítására. Egy újabb kampány keretében a vörösgárdistákat 1968-tól vidékre küldték – elvileg önkéntes alapon, hogy tanulhassanak a legforradalmibb osztálytól, a szegényparasztságtól, valójában azonban kényszermunkáról volt szó. Mindeközben csúcsra járatták Mao személyi kultuszát: a bölcs mondásait tartalmazó „kis vörös könyvecskét” minden kínainak magával kellett hordania, az őt ábrázoló plakátok mindent beborítottak, az emberek Mao-idézetekkel üdvözölték egymást.
Egyensúlyozás
1969-re újjászervezték a teljesen szétvert pártot. Eddigre Mao minden vélt és valós ellenségét eltávolították, a vezetés nagy része lecserélődött, minden posztot Maóhoz száz százalékig hűséges káderekkel töltöttek be. 1969-ben pártkongresszust tartottak, amely nemcsak szentesítette a kulturális forradalom eredményeit és beiktatta a pártalkotmányba Mao eszméit, de majdani utódját is kijelölte a hadügyminiszter, a Maót addig mindenben kiszolgáló Lin Biao (Lin Piao) személyében. A 80. életévéhez közeledő Mao ugyanis biztosítani akarta, hogy halála esetén olyan vezető lép a helyébe, aki továbbviszi az örökségét. Lin azonban 1971-ben egy rejtélyes repülőgép-balesetben meghalt: a hivatalos verzió szerint puccsot tervezett Mao ellen, s amikor erre fény derült, megpróbált elmenekülni a Szovjetunióba, de a nagy sietségben nem tankolta meg a gépet, amelyből Mongólia felett elfogyott a kerozin. Lin árulása után Maónak újra kellett gondolnia, hogy ki hűséges hozzá, és ki nem – ezért a következő években sok olyan régi pártvezetőt visszahelyezett a pozíciójába, akit a kulturális forradalom elején meghurcoltak. Így került vissza Pekingbe Deng Xiaoping is. A vezetésen belül két klikk alakult ki. Az egyik azokból a fiatalabb, szélsőbalos káderekből állt, akik a kulturális forradalom idején emelkedtek fel, és akik élén a Mao negyedik felesége által vezetett „négyek bandája” állt. A másik csoportosulást a régi, kipróbált, pragmatikusabb vezetők alkották, akiket Zhou Enlai (Csou En-laj) miniszterelnök vezetett, és akiknek a többsége hosszabb-rövidebb időt vidéki kényszermunkán vagy börtönben töltött. Az egyre rosszabb egészségi állapotban lévő Mao a két csoport felett egyensúlyozva igyekezett megőrizni hatalmát.
Ebben az időszakban került sor a 20. századi diplomáciatörténet egyik leghíresebb fordulatára, az amerikai–kínai közeledésre. Az 1960-as évtizedben a Szovjetunió és Kína kapcsolata annyira megromlott, hogy 1969-ben a két kommunista óriás még véres határháborút is vívott egymással. Az Amerikában ekkoriban hatalomra kerülő Richard Nixon, illetve nemzetbiztonsági főtanácsadója, Henry Kissinger jó lehetőséget látott ebben arra, hogy Kínát a saját oldalára állítsa a fő hidegháborús ellenféllel, Moszkvával szemben. A kínaiakban is volt erre nyitottság, hiszen az ideológiailag ellenséges, de távoli Egyesült Államok kevésbé tűnt veszélyesnek, mint a szomszédos Szovjetunió, amely ráadásul az 1968-as csehszlovákiai bevonulással azt is bizonyította, hogy kész katonailag fellépni a kommunista országokban zajló, neki nem tetsző folyamatokkal szemben. Megindult hát a tapogatózás a felek között – ennek része volt a híres pingpong-diplomácia, amelynek keretében az amerikai asztalitenisz-válogatottat meghívták Kínába –, és végül 1972 elején Nixon személyesen az addig ősellenségnek számító Kínai Népköztársaságba látogatott. A diplomáciai kapcsolatfelvételre csak évekkel később került sor, de a nixoni fordulat után az amerikai szövetségesek nagy része normalizálta kapcsolatait Pekinggel, így az ország nemzetközi elszigeteltsége már Mao utolsó éveiben jelentősen enyhült.
Az örökség
1976 elején meghalt Zhou Enlai, s a baloldali radikális „négyek bandája” a meggyászolására kitörő spontán tömegmozgalmak ellenforradalmi jellegére hivatkozva igyekezett a mérsékelt vezetőket eltávolítani a hatalom közeléből. Deng Xiaopinget – Zhou Enlai bizalmi emberét – újból száműzték, de Mao nem a szélsőbalosok közül jelölte ki saját utódját, hanem mindenki meglepetésére az egyik klikkhez sem tartozó, a központi vezetésbe épphogy csak bekerülő, tömegbázissal és karizmával nem rendelkező Hua Guofenget (Hua Kuo-feng) nevezte meg örököseként. 1976 őszén meghalt Mao is, utódja pedig a pártelnöki és egyéb pozícióiban az általánosan középszerűnek tartott Hua lett, aki egyik első intézkedéseként letartóztatta az ellene állítólag puccsra készülő „négyek bandáját”. Így a szélsőbalos hatalomátvétel veszélye elhárult. Hua uralma azonban nem volt tartós, a száműzetésből visszahívott és nála jóval népszerűbb Deng Xiaopingnek sikerült őt a partvonalra szorítania, és 1978-tól már informálisan Deng lett az ország első számú vezetője, akinek „reform és nyitás” programja megalapozta az elmúlt évtizedek kínai gazdasági csodáját.
Huszonhét éves uralma alatt Mao rengeteg hibás döntést hozott, és kíméletlen kampányainak milliók estek áldozatul. Fő örökségének azonban nem az általa okozott tragédiákat tartják, hanem azt, hogy helyreállította Kína egységét és függetlenségét, és visszavezette hazáját a nagyhatalmak sorába. Kiépült alatta az a hatalmas párt- és állami apparátus, amely képes az országot egyben tartani és kormányozni, a központi akaratot helyi szinteken is végrehajtani. Emellett a maói években jelentős modernizáció is zajlott, kialakult a viszonylag korszerű ipar, az alapvető infrastruktúra, a várható élettartam majdnem megduplázódott, és a KNK-ban felnőtt generációk körében csaknem megszűnt az írástudatlanság. A „reform és nyitás” Kínájának volt tehát mire építenie.
Szeretné rendszeresen olvasni a History Magazin tartalmait? Vásárolja meg az aktuális lapszámot, vagy válassza az előfizetést. Ez utóbbi a legkényelmesebb, leggazdaságosabb módja annak, hogy mindig kéznél legyen a legújabb lapszám!
