Április utolsó napján lesz ötven éve, hogy a vietnámi háború véget ért: győztek az északiak és a velük együttműködő Dél-Vietnámi Ideiglenes Forradalmi Kormány csapatai. A dél-vietnámi rezsim egycsapásra összeomlott. A világ döbbenten nézte, hogy az amerikai helikopterek aznap miként menekítik ki állampolgáraikat, az alkalmazásukban álló vietnámiakat, és azok családtagjait. A korabeli híradók megrázó felvételein jól látszik, ahogy a felszállni igyekvő helikoptereken fürtökben lógnak, és nem egyszer a mélybe zuhannak emberek. A káosz képeit akkoriban kísérő médiazajban nem tűnt fel, hogy vagy egy tucat magyar diplomata és katonatiszt az utolsó ütközet során a támadók és a védők kereszttüzébe került. Arról nem jelent meg híradás, hogy őket a dél-vietnámi tábori csendőrség tartotta túszul, ahogy arról sem, hogy szorult helyzetükből kalandos módon, éppen a CIA magyar származású vezetőjének segítségével menekültek meg.
A magyar ezredes átizzadt ing-zubbonyban ült a CIA helyi főnökének titkárságán és várta, hogy az végre visszajöjjön. A beosztottak sürögtek-forogtak, jöttek-mentek, papírokat hoztak-vittek, és nem hittek a szemüknek: abban az irodában nemigen láttak még kommunista katonatisztet. Ráadásul olyat, aki maga is hírszerző, és akiről tudták, hogy a főnökkel újabban gyakran tárgyal.
Épp akkor, amikor a legnagyobb volt a zűrzavar. Majd mindenki az iroda felszámolásával, a sokezer dosszié, hang- és videofelvétel megsemmisítésével volt elfoglalva. Már várták a helikoptereket, hogy menekítsék az alkalmazottakat, a kerítésen túl pedig egymást taposták a helyiek, mert ők is menekülni igyekeztek. Érthetően: az életüket, a családjukat féltették. Évtizede vagy annál is régebben az amerikaiaknak, azok hadseregének, a déli kormánynak dolgoztak, most pedig, amikor a város szélét lőtték a kommunisták, nem tudhatták, megérik-e a holnapot.
1975 április 29-e volt.
Tizennyolc észak-vietnámi hadosztály vette körül Saigont, és kora hajnalban megkezdte a város végső ostromát. A fő összecsapás a Tan Son Nhut repülőtéren és környékén folyt. A több mint harminc évig tartó háborúból órák voltak hátra, és azok az órák meg voltak számlálva. Az ezredest, a magyar katonák helyettes parancsnokát Tóth G. Jánosnak hívták, kollégáinak, barátainak „a Géza”. Ha nem lett volna csaknem 190 cm magas és több mint száz kilónyi csont és izom, aligha verekedte volna át magát a kerítésen kívül sikoltozó, tülekedő tömegen, és aligha tűnt volna fel a tengerészgyalogosnak, aki az edzőteremből felismerte, egyet-kettőt telefonált, és csak azután nyitatta ki neki a kaput.
Az „állomás”, a hírszerző rezidentúra fiatal elemzője, Frank Snepp, aki még ezekben a percekben is a sebesen változó politikai helyzettel, semmint a munkatársak evakuálásával volt elfoglalva, kérdőn nézett a titkárnőre. Az megvonta a vállát: „Rá akarja venni az Öreget, hogy menekítsük ki a magyarokat a repülőtérről.”
A „magyar kontingens” a négy ország által delegált Nemzetközi Ellenőrző és Felügyelő Bizottság (NEFB)[1] része volt. Két és fél évvel korábban állították fel, és a háború befejezésének folyamatát volt hivatott ellenőrizni és felügyelni. Ez sehogy sem sikerült, mert mindkét vietnámi fél a békét a másik legyőzésével képzelte el. Egyedül az amerikaiak akartak kihátrálni a konfliktusból, és ők azt két évvel korábban meg is tették. A Bizottság tagjait két kommunista és két nem kommunista ország adta, és Dél-Vietnám-szerte jónéhány helyen végezte, ha végezte volna az ellenőrzést és felügyeletet.
Egyhangú döntésekre kellett volna jutniuk, de legtöbbször még eljárási kérdésekben sem tudtak megegyezni. Megállapításaikat nem a valós helyzet, hanem a harcoló felek melletti elkötelezettségük diktálta. A magyar kontingens alig leplezetten az északiakat és a déli ideiglenes forradalmi kormányt segítette információkkal, felderítési adatokkal, egyebekkel. Az „egyebek” közé tartozott az is, hogy az utóbbiak lényegében háziőrizetben tartott képviselői számára rendszeresen bevásároltak Saigon piacain.
A CIA főnök végre megérkezett, intett, és az ezredes kikászálódott a fotelból. Ami ezután következett, arra sem volt még alighanem példa: az amerikai fő kém maga elé engedte vendégét, együtt mentek be a legbelső szentélybe, a főnöki irodába.
Ott az ezredes szembefordult vendéglátójával és magyarul szólalt meg.
– Polgár úr! Tudom, hogy rengeteg a dolga, köszönöm, hogy fogad!
Az amerikai, mint korábbi találkozásaik során mindig, ezúttal is hibátlan magyarsággal válaszolt.
– Ezredes úr, sejtem, miért jött, de hallgatom!
Thomas Polgar, a CIA megalapítása óta, sőt azt megelőzően is az amerikai hírszerzés fontos ügynöke volt. 1922-ben született Budapesten. Tizenhat éves korában családja az egyre erősödő zsidóüldözés elől az Egyesült Államokba költözött. Könyvelőnek tanult – meg is szerezte hozzá a képesítést – de a szakmát soha nem gyakorolta. Pearl Harbor után ő is megkapta a behívóját, és mivel több nyelven, köztük németül is tudott, hamar a Stratégiai Szolgáltatások Irodájához, az OSS-hez rendelték. A világháború vége felé a német csapatok hátából küldte első jelentéseit, és a győzelem után sem tért vissza a civil életbe. Tehetséges hírszerzőnek bizonyult, alig 27 évesen a frankfurti rezidentúra vezetője, ún. „állomásfőnöke” lett. Gyorsan lépegetett felfelé a ranglétrán, fontos beosztásokban dolgozott Európában, Latin-Amerikában és a CIA főhadiszállásán, a Washington melletti Langleyben. 1972 januárjában vette át a világ akkori legnagyobb, a saigoni amerikai kémközpont vezetését. Amerikai részről rá osztották a hivatalos kapcsolattartást a NEFB magyar kontingensével is.
Tóth tömören foglalta össze jövetele célját.
– A magyar kontingens tegnap este a Tan Son Nhut-i irodában gyűlt össze, mert úgy találták, ott nagyobb biztonságban vannak, mint a városban, ahol utcai harcokra lehetett számítani. Ott van Németh úr, a nagykövet, Tölgyes tábornok, a katonai parancsnok és még vagy egy tucatnyian. A déli tábori csendőrég lényegében túszként tartja, fegyverrel kényszeríti őket és a lengyeleket is a maradásra. Abban bíznak, hogy jelenlétük megvédi majd őket is az északiaktól. Amióta megkezdődött a támadás, két tűz között vannak. Az északiak, akik sosem láttak magyar egyenruhát, nem lesznek figyelemmel arra, kik azok a kerekszemű civilek és idegen katonák. Egyszóval, a mieink közvetlen életveszélyben vannak. Emlékeztetnem kell Önt a párizsi békemegállapodásra és a kétoldalú magyar-amerikai egyezségre, arra, hogy az Egyesült Államok garantálja az ICCS tagjainak biztonságát és sértetlenségét…
Polgar közbevágott.
– Ne folytassa! Tudom, mit tartalmaz a megállapodás, és mi teljesítjük is az önökkel szemben vállalt kötelezettségünket.
Nem mondhatott mást. Ha megtagadja a kérést, és a magyaroknak bajuk esik, nem csak személyesen őt, de az Egyesült Államokat teszik felelőssé. Ha nem esik is bajuk, a segítség megtagadása ugyancsak botrányhoz vezetne. Egyébként, hivatalból ugyan, de meglehetősen jó viszonyban volt a magyarokkal: az elmúlt hetekben az ő közvetítésükkel is igyekezett diplomáciai megoldást találni, elfogadható látszatot adni a teljes vereségnek.
Azonnal intézkedett. Magához rendelte William (Bill) Johnson-t, a Saigon-bázis néhány napja leváltott (és emiatt erősen sértődött) vezetőjét. Utasította, szedjen össze annyi embert és gépkocsit, amennyi kell, és hozza ki a magyarokat a légitámaszpontról. Johnson nem repesett a boldogságtól – ezernyi dolga volt, és az elmúlt két és fél évben aligha zárta szívébe az ellenféllel szinte nyíltan összejátszó magyarokat. De profi volt és tudta, az „utasítás” nem megkérdőjelezhető parancs.
Győri Sándor, az MTI és a Népszabadság későbbi Dél-Kelet-Ázsiai tudósítója, sokáig a magyar kontingens tagja, „Magyarok Dél-Vietnámban” című könyvében írja, először két amerikai helikopter indult a támaszpontra, de a sok villanyvezeték miatt nem tudott leszállni. Akkor Johnson – írja Győri – Tóth kíséretében lement a nagykövetség alagsorába s néhány szóval mentőosztagot szervezett. Másodpercek alatt felsorakozott egy csoport CIA-zsoldban álló Fülöp-szigeti harcos golyóálló mellényben, géppisztolyokkal, tőrökkel, még a bakancsuk szárában is fegyverrel. Tóthnak nem találtak méretére szabott páncélmellényt, furán feszült rajta a védőruha. Valaki a kezébe nyomott egy M-16-os gépkarabélyt és megkérdezte: tudja használni?
Tóth, Johnson és egy magasrangú vietnami rendőrtiszt szállt az első kocsiba. Elindult a konvoj. Átvágta magát a nagykövetség törül tolongó tömegen és végigrobogott a városon. A repülőtéren már javában folyt a harc. A hajnali légibombázást folyamatos ágyútűz és rakétatalálatok robbanása követte.
A támaszpont kapujában a szigorú őrség megállította őket, és csak a rendőrtiszt határozott fellépése után emelte fel a sorompót. Odabenn a magyarok indulásra készen vártak. Hajnal óta az irodául és lakhelyül szolgáló barakkjaik közelében egy téglaépület vasbeton lépcsőfordulója alatt gubbasztottak. Hogy oldja a csapat félelmét, a nagykövet az egyik őrnagyot egy üveg whiskeyvel köszöntötte fel születésnapján. Feszült idegeiket kávéval, pálinkával igyekeztek csillapítani. Volt, akin már ugyancsak fogott az utóbbi. A megsemmisítendő iratokat már korábban elégették, most Tölgyes Ernő vezérőrnagy parancsára – biztos, ami biztos – kicsomagolták és előkészítették a bezsírozott fegyvereket. Németh nagykövet a páncélszekrényben őrzött tisztes mennyiségű készpénzt is szétosztotta; ha elszakadnának egymástól, boldoguljon ki ahogy tud, de pénzen ne múljon semmi.
Amikor a filippínó zsoldosok fegyvert szegezve kiugráltak gépkocsijukból, a tábori csendőrök azonnal kereket oldottak.
Johnson kiadta az utasítást: beszállás és indulás. Németh József azonban közölte, hogy a lengyeleket nem hagyhatják ott. Azok a magyaroknál is rosszabb lelkiállapotban voltak: két rakéta az ő lakhelyüknél csapódott be, és bár senki nem sérült meg, többen az idegösszeomlás küszöbén billegtek. Johnson tíz percet adott, hogy összekapják magukat, és ők is beszálljanak a kocsikba. Szirénázva, villogó lámpákkal, dudálva indult a húszautós konvoj, szétrebbentette a kapu körül gyülekező tömeget, és az őrök zavarodottan emelték fel ismét a sorompót.
A városba menet nem volt olyan sima, mint az odaút. A konvojt több ellenőrző ponton megállították. A dél-vietnámi rendőrtiszt ilyenkor kiszállt, és elmagyarázta, hogy a ’kerekszeműeket’ a tűzszünetről kíséri tárgyalni. Ha ez nem bizonyult elég meggyőzőnek, a szikár, magas és bajuszos Johnson mogorva arccal, és főként pisztollyal a kezében maga is kikászálódott a kocsijából. Ez minden érvnél jobban hatott. Így jutottak be a városközpontba. A Palace szálló közelében álltak meg és az utasok megkönnyebbülten kászálódtak ki. Johnson és Tóth kezet rázott. A felmentők továbbrobogtak a nagykövetségre, a magyarok pedig fellélegeztek és beballagtak a szállodába.
Fellélegeztek: sértetlenek voltak, megmenekültek.
Mire a városba értek, már megindult a saigoni amerikai személyzet evakuálása. A légierő és a tengerészgyalogság helikopterei másnap hajnalig 556 fordulóban több mint hatezer embert – mintegy ezer amerikait, sok egyéb külföldit és dél-vietnami kormánytisztviselőt és USÁ-nak dolgozó helyieket – szállítottak a nemzetközi vizeken várakozó amerikai hajókra. A hatalmas gépekre senki egyetlen lövést sem adott le. Polgar másnap hajnalban, az utolsó helikopterek egyikén távozott. Amikor kiszállt, rosszkedvűen vette tudomásul, hogy mint mindenki mást, őt is megmotozzák. Őt, aki egyébként magasabb rangban volt, mint a flottillát vezénylő admirális.
A repülőtéren időközben véget ért a csata, az északi harckocsik, teherautók lényegében komoly ellenállás nélkül dübörögtek be a városba. Két tank az elnöki palota kapujánál állt meg. Egyikük a rend kedvéért a levegőbe lőtt. Élelmes kínai árusok a piacokon árulni kezdték az északiak és a Délvietnámi Ideiglenes Forradalmi Kormány zászlóit, jelvényeit. Kitört a béke.
Két nap múlva a magyarok visszatértek Tan Son Nhutba. Lakhelyüket kifosztva, feldúlva találták, hátrahagyott személyes holmijuknak, a piacokon korábban összevásárolt „kincseiknek” nyoma veszett. Veszteségérzésüket az sem enyhítette, hogy az Ideiglenes Forradalmi Kormány delegációja május 6-án díszvacsorát adott tiszteletükre, és hogy két nappal később egy lengyel Il-18-as repülő fedélzetén visszaindultak Budapestre.
Néhány szó az eset szereplőiről
William (Bill) F. Johnsont a magyar kormány utóbb magas kitüntetésben részesítette. Alighanem ez volt az első és utolsó eset, hogy a kommunista Magyarország kormánya kitüntette a CIA valamely alkalmazottját. Nem mondhatni, hogy Johnson szívből örült volna a megtiszteltetésnek. Az ő közelebbi szakmája ugyanis nem a hírszerzés, hanem a kémelhárítás volt. 2009-ben’Megállítani az ellenséget itthon és külföldön – hogyan legyünk kémelhárítók’ címen olvasmányos, szinte ismeretterjesztő könyvet írt. A könyvben meglehetősen részletesen, de főként lekezelő gúnnyal nyilatkozik a magyar hírszerzés egyik sikertelen beszervezési kísérletéről. (Egy helyütt éppenséggel a ’butácska magyarok’-ként említi az érintett magyar titkosszolgálatot.)
Frank Snepp, CIA elemző, Tisztes intervallum (Decent Interval) című 1977-ben megjelent és több kiadást megért könyvében elképesztő részletességgel írja le háború utolsó hónapjainak politikai eseményeit; a Dél-Vietnámi rendszer összeomlását, az amerikai nagykövetség, a CIA, a Fehér Ház és a Kongresszus közötti kötélhúzást, a sok frusztrációt és személyes indítékú politizálást. A könyvet a CIA jóváhagyása nélkül adta ki, és ez évekig tartó jogvitához vezetett. Végül az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága hozott salamoni ítéletet: megállapította, hogy Sneppnek joga volt megjelentetni a könyvet, de az abból származó bevételek a kárvallottat, a CIA-t illetik. A később újságíróként is hírnévre szert tevő Snepp sem vádolható azzal, hogy a magyarok barátja lett volna. Bill Johnson magyar kitüntetéséről ezt írja: ’Bizonyára először történt meg, hogy Budapest egy CIA-ügynököt azért magasztalt fel, mert pártja hűséges tagjait az ugyancsak kommunista ágyúk támadásától mentette meg’. Tóth Géza megjelenéséről Tom Polgar irodájában pedig ezt: ’Míg Johnson önkéntes sofőrök és kocsikulcsok után kutatott az irodájában, Tóth egy fotelbe vetette magát, és rágni kezdte piszkos körmeit.’ Snepp a főnökét sem kímélte: ’Polgar urat… a magyar diplomaták tulajdonképpen „palira vették”; az utolsó napokig azzal hitegették, hogy Saigonban lehetséges a koalíciós kormányalakítás’. Thomas Polgár e megjegyzésre úgy reagált, hogy Sepp a maga közlegényi szemszögéből látta és értékelte a történteket.
Tóth Géza János ezredes, a katonai kontingens parancsnokának helyettese, vagány, nagydarab sváb származású, amolyan mackó volt, az a típus, akiért odavannak a nők. Szerette a jó életet, az italt és a szakmáját. Az utóbbiban fegyelmezett volt, az előbbiekben kevésbé – és végső soron ez volt a repülőtéren meghúzódott maroknyi magyar szerencséje. 28-án ugyanis a városban tartózkodott, de este Németh József nagykövet utasítása ellenére nem ment vissza a repülőtérre. Vannak, akik szerint nem akart lemondani egy izgalmasnak ígérkező találkáról, és mert megesik az ilyen, éjszakára is ott ragadt. Akárhogyan volt is, mire reggel visszaindult volna a táborba, már nem jutott volna be. Nem is próbálkozott. Megtudta, hogy a tábor és benne a magyarok körül vannak zárva, és hiába telefonálnak segítségért az amerikaiaknak. Beszélt Tölgyes tábornokkal, majd magához rendelte sofőrjét, és utasította, vigye a nagykövetségre. A sofőr megtagadta az utasítást – félt. Tóth elővette a pisztolyát: vagy helyben lelövi, vagy olyan közel viszi az amerikaiakhoz, amennyire csak lehet, azután viheti akár az autót is, mehet isten hírével. A gépkocsivezető gondos mérlegelés után gyorsan döntött. Így jutott el az ezredes a nagykövetséghez, és ott Tom Polgar irodájába.
dr. Németh József nagykövet, a NEFB harmadik magyar váltásának vezetője eredeti szakmája szerint nemzetközi jogász volt. Törékeny alkatú, magas homlokú, puritán ember. Vietnám előtt a Külügyminisztérium Konzuli Főosztályát vezette. Nála aprólékosabb, precízebb, és rendíthetetlenebb ember kevés született erre a világra. Mondták róla, hogy nem egy nemzetközi tárgyaláson a másik fél inkább feladta országa álláspontját, minthogy tovább kelljen hallgatnia Németh apró részletekre is kitérő, monoton hangon sorolt érveit. Hogy ő és maroknyi beosztottja a magyar származású CIA-főnöknek köszönhette megmenekülését, ha nem is ennyire részletesen, először tőle hallottam.[2]
Thomas Polgar[3] 1972-75 között a CIA saigoni műveleteit vezette. Az ő élete kész regény…
[1] A NEFB (angolul ICCS) felállításáról a párizsi béketárgyalások során született megállapodás. Az országonként 290 fős indonéz, kanadai, lengyel és magyar katonai szakértőből és diplomatából álló bizottság 1973 január 27én kezdte meg tevékenységét. Kanada még 1973 nyarán visszalépett, és helyét Irán foglalta el.
[2] dr. Németh József 1976-1980 között a kanadai a magyar nagykövetséget vezette. Három évig a főnököm volt (a szerző).
[3] Sem Thomas Polgar sem családja és közöttem, vagy családom között nem volt soha rokoni vagy egyéb kapcsolat (a szerző).
Szeretné rendszeresen olvasni a History Magazin tartalmait? Vásárolja meg az aktuális lapszámot, vagy válassza az előfizetést. Ez utóbbi a legkényelmesebb, leggazdaságosabb módja annak, hogy mindig kéznél legyen a legújabb lapszám!