Így született meg a híres CIA

Az Egyesült Államok évtizedekig nem állított fel egységes hírszerző szervezetet. A CIA (Központi Hírszerző Ügynökség) háború utáni megszervezésével viszont a BBC History cikke szerint a játék­szabályok is örökre megváltoztak.

„Úriemberek nem olvasnak bele egymás levelezésébe” – jelentette ki Henry L. Stimson amerikai külügyminiszter. Ez­­zel a hat szóval Stimson fel is számolta a „Black Cham­­­ber” („Fekete szoba”) nevű, civilekből álló, a kül­­földi országok kommuniká­ciós kódjának feltörésével foglalkozó, az első világháború alatt létrehozott egységet. (A „Fekete Szoba” elnevezés a francia cabinet noir kifejezésre utalt, így nevezték azokat a helyiségeket, ahol az erre kijelölt hivatal­no­kok kibontották a gyanús személyek leveleit.)

A hírszerzés az amerikai függetlenségi háború óta kulcsszerepet játszott a fiatal állam védelmében és terjeszkedésében, azonban az amerikai hírszerzőszolgálatok szoros szálakkal kötődtek a hadsereghez és alapvetően fegyveres szervezetek voltak, ám így nem igazán tudták elfogadtatni magukat a civil felfogású amerikai társadalommal. Némi engedékenységről háborús időkben lehetett szó, de hogy az ország békeidőben is a kémkedés alantas tevékenységét folytassa, azt a legtöbben ellentétes­nek ítélték meg az Egyesült Államok ­eszméivel, értékeivel és hagyományaival.

A különlegességérzést tovább erősí­tette az, hogy az Egye­­sült Államok vizeit sokáig nem zavarták az Európát és Ázsiát felforgató konfliktusok. Az ország meg­tehette, hogy saját elvei talaján állva lépjen kapcsolatba a többi nagyhatalommal.

A gyalázat napja

De Japán hadüzenet nélküli, több mint 2500 amerikai életet követelő támadása 1941. december 7-én összetörte ezt az álomvi­lá­­­­got. A „gyalázat napja”, ahogy Roosevelt elnök megfo­gal­­maz­ta, új pályára állította az Egyesült Államokat. Kifogy­­ha­tat­­lan­­­nak látszó erőforrásaira támaszkodva hatalmas hadsereget épített, és nagyszabású keresztes hadjáratot indított Japán és Németország ellen. A győzelem előbb az európai fronton jött el, Japánra két atom­bom­bát is ledobtak, mielőtt 1945 augusz­tusá­­ban a szigetország megadta magát. Ame­rika újra békében élhetett.

De valami megváltozott. Az ameri­kaiak­ szá­mára Pearl Harbor lett a szimbó­luma annak, milyen aljas árulásokat követhet el egyik állam a másik ellen, amelytől már az óceánok sem nyújthatnak biztonságos menedéket. A hábo­rút megelőző években Japán Kína és Indo­kína területén történt előrenyomulása veszélyt je­len­tett a Fülöp-szigeteki amerikai kolóniára, ezért a katonai és haditengerészeti hírszerzés igyekezett alaposan szemmel tartani a japán erők mozgását és kikövetkeztetni Tokió szándé­kait.

A két szervezet közös erőfeszítései végül az Enigmához hasonló japán rejtjelező szerkezet, az amerikaiak által a „Bíbor” kódnévre keresztelt gép kódjának feltöréséhez is elvezettek. Ez nagy siker volt, de nem hozott elég eredményt. A különböző hírszerző szervezetek infor­mációit nem vetették össze és nem is kommunikálták megfelelően a kormányzat felé, a Pearl Harbor-i támadás a számos gyanús jel ellenére teljesen váratlanul érkezett. A USS Arizonával a kikötőben hullám­sír­­­ba merült több mint 1100 tengerészgyalogosnak és tengerésznek 1962-ben emlékművet állítottak, amelyet milliók látogatnak meg évente. De nem kevésbé időtálló emlékműve a támadás áldozatai­nak a Központi Hírszerző Ügynökség (CIA) 1947-es felállítása. Egy háború utáni kormányzati jelentés is ezt a következtetést vonta le:

„a CIA létezése a Pearl Harbor elleni meglepe­tés­szerű támadásnak tulajdonít­ható”

Ez pon­tos meg­látás, de keveset árul el arról a hosszadalmas folyamatról, amely végül mégis egymás levelezését elolvasó fickókat csinált az amerikai úriemberekből, sem arról, hogyan nőtt aztán még ezen is jócskán túl a CIA tevékenysége. A folyamat 1942 júniusában indult meg, amikor Roosevelt a britekkel konzultálva a hadügyminisztériumon belül felállította a Stra­tégiai Szolgálatok Hivatalát (Office of Strategic Services – OSS). A kongresszus által becsület érdeméremmel kitüntetett William „Vad Bill” Donovan vezette szervezet az ország leg­jobb koponyái közül sokakat felvett soraiba, köztük négy későbbi CIA-főigazgatót. Nem sokat túlzott az, aki később megállapította, hogy „az OSS a CIA-s kémek keltetőjeként működött”.

Donovan még a háború vége előtt elő­állt egy tervvel, amely az OSS-t civil irányítás alá helyezte volna (ezen ő leginkább azt értette, hogy senki se szólhasson bele az ő irányításába). A második világháborút győztesen megvívó szövetség gyors felbomlása és az atomkorszak beköszönte csak fokozta Amerika félelmét egy újabb kellemetlen stratégiai meglepetéstől, úgyhogy Donovan okkal volt optimista esélyeit illetően.

Truman a pályán

Roosevelt utódja, Truman viszont attól tartott, hogy a politikai ambíciókat is dédelgető, meggyőződéses republikánus Donovan nem lesz képes tiszteletben tartani a liberális demokráciát a rendőrállamtól elválasztó határvonalakat. Az elnök szerint az amerikai hírszerzés Donovan keze alatt történő központosí­tása egy „amerikai Gestapo” (ezt többször is szó szerint így mondta Truman) létrejöttével fenyeget. Truman a barátai és az ellenségei között is szövetségesekre lelt ebben az ügyben.

A külügyi, hadügyi és haditengerészeti vezetők attól féltek, hogy egy központi hírszerző szervezet az ő felségterületükön is tevékenykedne. Konzervatívok és liberálisok együtt tiltakoztak az ellen, hogy veszélyeztetné a polgári szabadságjogokat, ha „bekukucskálnánk az emberek ablakain” – még akkor is, ha a szervezet csak külföldön tevékenykedne. A roosevelti New Deal ellenzői is beszálltak a kórusba, azt hangoztatva, hogy egy önálló hírszerző ügynökség csak egy újabb túlterjeszkedő szövetségi intézménnyé alakulna. Truman vissza­uta­sította Donovan javaslatát, és 1945. szeptember 20-án az OSS-t is megszüntette.

A Központi Hírszerző Csoport feállítása

Itt véget is érhetne a történet, azonban a Pearl Harbor­­nál történtek mélyen beivódtak az amerikai köztu­datba, és 1946-ra az amerikaiak jó része már nagyobb fenyegetésnek látta Sztálint, mint koráb­ban Hitlert. Több kormányzati megbízásra készült tanulmány is arra a követ­keztetésre jutott, hogy 1941 decemberé­nek megismétlődését csak úgy lehet elkerülni, hogy kiépítenek valamilyen mechanizmust, amely stratégiai figyelmeztetések­kel láthatja el a kormányzatot. A biztonság erősítésének egy különböző érde­ke­ket és megkö­zelítéseket összebékíteni kívánó megoldásaként Truman 1946­-ban – elnöki utasítással – felállította a Központi Hírszerző Csoportot (Central Intelligence Group – CIG).

A központi hírszerzési igazgató által vezetett és a Szövetségi Hír­szerzési Hatóság felügyelete alá tartozó csoportba a külügyminisztérium, a hadse­reg, a haditengerészet képviselői mellé az elnök is delegált tagot, a feladata pedig „a nemzetbiztonságot érintő hírszerzési információk” összevetése és értékelése, valamint az ezekből következő „politikai és stratégiai intézkedések a kormányza­ton belüli megfelelő elterjesztése” volt.

A csoportot szigorúan eltiltották a belföl­dön végzett információgyűjtéstől vagy megfigyeléstől.

Truman beszédet mondott a kongresszus két házának összevont ülésén 1947 júniusában, amelyben a szovjet agressziót „a világbékét és ezen keresztül az Egyesült Államok biztonságát fenyegető” tűrhetetlen fenyegetésnek ­titulálta. A következő hónapban aláírta a nemzetbiztonsági törvényt, amely felál­lította a kereteket ahhoz, hogy az Egye­­sült Államok „a szabad világ vezetője és védelmezője” lehessen. A törvény a hadügyminisztérium és a haditengerészeti minisztérium védelmi minisztérium néven történő összevonásával egyesítette a katonai vezetést. Felállította az elnök mellett tevékenykedő Nemzetbiztonsági Tanácsot (National Security Council). Végezetül pedig a CIG-t a Központi Hírszerző Ügy­­­nökséggel váltotta fel.

Megszületik a CIA

Történetében először létrejött az Egye­­sült Államoknak egy békeidőben is működő, civil kontroll alatt álló, saját költségvetéssel rendelkező hírszerző ügynöksége, amely közvetlenül az elnöknek jelentett a munkájáról. A CIA elsődleges feladata az információk begyűjtése, elem­­zése és a megfelelő kormányzati szintekre történő eljuttatása volt Azonban a nemzetbiztonsági törvényben szerepelt egy igen rugalmas passzus, amely szerint az ügynökség ható­köre kiterjed „olyan egyéb feladatokra, amelyeket a Nemzet­bizton­sági Tanács álláspontja szerint hatékonyabban lehet központilag megoldani”.

A Nemzetbiztonsági Tanács 1948-ban a politikai hadviselés feladatát a Politikai Koordinációs Iroda (Office of Policy Coordination – OPC) illetékességébe utalta, a szervezet neve tudatosan igyekezett elfedni valódi célját, azaz „fedett akciók tervezését és végrehajtását”. A CIA-val közös székhelyen tevékenykedő, az OSS veteránja, Frank Wisner vezette OPC pedig boldogan vetette bele magát a munkába. Még egy év sem telt el felállítása óta, amikor már a brit MI6-szel közös, az albán kommunista vezető, Enver Hodzsa (Hoxha) megbuktatását célzó akcióban vett részt. A terv alapján felfegyverzett albán emig­­ránso­kat dobtak le ejtőernyővel az ország­ban – kataszt­rofális eredménnyel, ugyanis a kettős ügynök Kim Philby leadta a drótot a szovje­tek­nek, akik figyelmeztették Hodzsát a veszélyre. Gyakor­latilag minden egyes ügynök fogságba esett, nagyjából 300-at ki is végeztek.

Kudarcok árnyékában

A CIA is átélte első nagy kudarcát 1949-ben, amikor sem­miféle előzetes figyelmeztetéssel nem szolgált arról, hogy a szovjetek sikeres atomfegyver-kísérletet fognak végrehaj­tani. A következő évben újra kudarcot vallott, ezúttal Dél-Korea Észak-Korea általi lerohanásának előjelei kerülték el az ügynökség figyelmét. Azonban a CIA operatív szárnyaként működő – és nem sokkal később már Operatív Ügyek Igaz­gatósága (Directorate of Operations) névre keresztelt – OPC számára a koreai háború nagy előretö­rést hozott. Ügynökök és titkos akciók árasztották el Koreát, hogy aztán Kínára, Délkelet-Ázsiára és a Fülöp-szigetekre is kiterjedjenek a műveletek. 1952-re az  igazgatóság személyi állománya a tízszere­sére, költségvetése a 15-szörösére nőtt ezzel a CIA költségvetésének 75 százalékát emésztette fel.

Ebben az évben választották elnökké azt az Eisenhowert, aki John Foster Dullest nevezte ki külügyminiszterének, testvérét, Allen Dullest pedig a CIA igazgatójának. Ezek a kinevezések megerősítették a CIA nemzetbiztonsági intézmények között elfoglalt helyét, illetve intézményesítették a titkos akciók elsődlegességét az ügynök­ségen belül.

Eisenhower sok­kal nagyobb mértékben hagyatkozott a CIA elemzé­seire és előrejelzéseire, mint elődje, és támogatta az U-2-es kém­re­pü­­lőgép kifejlesztését és a Szovjetunió feletti ­be­­veté­sét is. Ő adott zöld utat a Corona-prog­ram­nak is, amely az U-2-eseket egy olyan ­műholdrendszerre cserélte le, amely sok­kal átfogóbban és pontosab­ban tudta feltérképezni a szovjet és más „tiltott” területeket bármi­lyen kémrepülőgépnél. Szintén ő állította fel a Nemzetbiztonsági Ügynökséget (National Security Agency – NSA), amelynek fő feladata az elektronikus kommunikáció megfigyelése lett.

Hiába fejlődött azonban a CIA informá­ció­­­-gyűjtési kapacitása, Washingtonban egyre inkább a titkos – sőt fegyveres, félkatonai szervezetek segítségével végrehajtott – akciókhoz kötötték a szervezetet, és fő hasznának is ezeket tekintették. Jól elhe­lyezett megvesztegetések, az MI6 segítsége, megrendezett tüntetések és a vak­szerencse együttes hatásának köszön­he­tően 1953-ban sikerrel járt az Ajax fedő­nevű hadművelet, amely megdöntötte Mohamed Moszadek iráni miniszterelnök kormányát és visszaültette Reza Pahlavit az ország trónjára.

A kommunizmus első védvonala

Egy évvel később a CIA újabb sikert aratott a guatemalai Success-hadműve­let­ben. Az ügynökök sikeresen elhitették egy a szomszédos Nicaraguában táma­dásra készülődő „Fel­szabadítási Hadsereg” létét a guatemalaiakkal, saját rádió­adóik­kal sugároztak híreket a hadsereg Guatemala ellen megindult invázió­­járól, és felbéreltek pilótákat, hogy kézigránátokra erősített dinamitrudakat és benzinnel töltött üdítős palackokat dobjanak le jól látható célpontokra, hogy a robbanások és a tűz hatására pánik törjön ki. (A guatemalaiak sulfatosnak, azaz „hashajtóknak” nevezték a repülőgépeket, az általuk elért hatásra utalva.) Hagyományos katonai hadművelet helyett a Success-hadművelet a pszicho­lógiai hatásra épített, létrehozva és fenntartva „egy igen jelentős katonai erő látszatát”. És működött is. A guatemalai hadsereg nagy része dezertált, Jacobo Árbenz Guzmán elnök pedig elmenekült az országból, a helyét Amerika-barát vezetés vette át.

Az iráni és guatemalai akciók tették a CIA-t az Egyesült Államok „kommunizmus elleni első védelmi vonalává”, és az ügynökséget „a legyőzhetetlenség legendájával” vették kö­rül. Azonban sem Moszadek, sem Árbenz nem volt kommunista, a CIA pedig nem volt legyőzhe­tetlen. Három hónappal beiktatása után Kennedy elnök jóváhagyta a Success mintájára készült CIA-terv végrehajtását, a cél ezúttal egy „igazi” kommunista, Fidel Castro hatalmának megdöntése volt. A nagyjából 1400 főt számláló, a CIA által kiképzett kubai emigránsból álló, a Disznó-öbölben partra tett „had­sereg” katasztrofális kudarcot vallott. Több mint százan elestek a harcban, nagy­jából felüket fogságba ejtették, sokakat kivé­gez­tek. „Hogyan lehettem ilyen ostoba?” – tette fel Kennedy fennhangon a kérdést. A válasza pedig az volt, hogy Allen Dullest hibáztatta, majd ki is rúgta. De a CIA ettől nem változott meg. A kongresszus továbbra is pénzzel és erőforrá­sokkal hizlalta az operatív részleget, miköz­ben az éhhalál szélén tartotta a hírszer­zési részleget.

Sötét módszerek

A hidegháború meg­vívásának jegyében a követ­kező évtize­dek­ben a CIA titkos akciók sorozatát hajtotta végre Vietnámban, Laoszban, Kongóban, Dél- és Közép-Ame­rikában és a Közel-Keleten. Kormányok megdöntésére tett kísérlete­ket, merényletekben vett részt, kém­kedett amerikai állampolgárok után, valamint olyan kirakatszervezeteket hozott létre, amelyek megpróbálták az Egyesült Álla­mokkal baráti vagy ellenséges viszonyban álló országok választásait és politikai életét befolyásolni. Ezek az akciók több bajt hoztak, mint eredményt. Közben viszont a CIA nem figyelmeztette a kormányt előre a szovjet rakéták kubai telepítésére, az 1979-es iráni forradalomra, az afganisztáni szovjet beavatkozásra, vagy éppen a hidegháború végére sem.

A kritika gátjait a CIA a 2001. szeptem­ber 11-i merényletek megakadályozásá­ban vallott kudarca, illetve az iraki tömeg­pusztító fegyverekkel kapcsolatos hamis jelentései szakí­tot­ták végleg át. Az ügy­­nökséget az újonnan felállított, a tit­kos­szolgálatokat felügyelő szövetségi hivatal, az Office of the Director of National Intelligence (ODNI) felügyelete alá ren­delték. Ennek ellenére a Közel-Keleten, Dél-Ázsiában és Afri­­­­­kában terrorista­ként számon tartott személyeket célzó drónprogram irányításával a CIA továbbra is az amerikai biztonságpolitika első vonalába tartozik, noha információgyűjtési és -elemzési képességei tovább csökkentek.

Az 1947-ben eredetileg hírszerzési adatok gyűjtésére, elemzésére és terjesz­tésére ­létrehozott ügynökség első, 2001-ben Afganisz­tánban, tálib célpontok ellen végre­hajtott fegyveres drónbevetései után „pokoli gyilkológépezetté” vált, hogy egy magas rangú hírszerző­tiszt véleményét idézzük – vagy ha egy amerikai kormánytisztviselő szavait vesszük kölcsön, akkor egy „különle­ges kom­mandós egység, amely hírszerző ügynökségnek ál­­cáz­­­za magát”. A CIA 2013–2017 közötti igaz­ga­tója, John Brennan nyilvá­nosan is ­­elí­télte az ügynökség militarizálódását, arról be­szél­ve, hogy „több ballonka­bátot és kevesebb golyóálló mel­lényt” szeretne látni. A történelem egyelőre nem az ő oldalán áll.