Batthyány Lajos egy sors- és korszakfordító történelmi pillanatban lett az ország miniszterelnöke, vezetésével rakták le annak a polgári Magyarországnak az alapköveit, amelyet időről időre el lehetett nyomni, de elpusztítani sohasem. Mindössze negyvenkét évet élt, ebből mintegy tíz évet töltött a nagypolitikában, kormányfői tevékenysége pedig alig több mint fél évet tett ki, államférfiúi öröksége azonban így is maradandó.
Miért éppen Batthyány Lajos lett Magyarország első felelős miniszterelnöke egy olyan kormány élén, amelyben Deák Ferenc, Eötvös József, Klauzál Gábor, Kossuth Lajos, Szemere Bertalan és Széchenyi István „csupán” miniszteri tisztséget töltöttek be?
Szögezzük le azonnal: Batthyány kinevezése nem puszta véletlen, nem politikai számítás vagy valamiféle hatalmi kompromisszum eredménye volt, hanem egy önerőből elért, magától értetődő és megkérdőjelezhetetlen politikai teljesítmény egyenes következménye. Legkésőbb az 1846. október 15-i ellenzéki egyeztető értekezleten eldőlt, hogy ő fogja vezetni az egységesülő ellenzéki pártot. Rendelkezett ugyanis mindazon tulajdonságokkal, amelyek alkalmassá tették a pártvezéri szerepre: tekintéllyel, tudatossággal, határozottsággal és elvhűséggel. „Van benne valami megbabonázó” – jegyezte fel naplójába Széchenyi István, aki Batthyányval való kapcsolatát olykor napi szinten rögzítette.
Batthyány már puszta megjelenésével is tekintélyt parancsolt: „Rendkívül érdekes alak volt, ezerek közt magára ragadta a néző szemeit. Magas, szikár, szép termet, orra római, antik metszésű, ábrázata fehér, halovány, fejét a magas, kopasz, alabástromszínű homloka ragyogóvá tette, világosbarna szakálla mellére hosszan hullámzott alá” – jellemezte őt Szemere Bertalan. Ehhez a külalakhoz főnemesi rang és egy „históriai név” is társult, hiszen a Batthyány Lajos nemzetség a legrégebbi és a legnagyobb történelmi tekintéllyel rendelkező magyar famíliák közé tartozott.
A grófi ágban, Batthyány József és Skerlecz Borbála egyetlen fiaként 1807. február 10-én született Lajos büszke volt családi gyökereire, a közélet csúcsára vezető útja azonban korántsem volt előre elrendeltetett. Édesapját már kisgyermekként elvesztette, a családi örökségre kezét rátevő anyja pedig egyre inkább fényűző életmódjára veszélyes vetélytársat látott a cseperedő fiában. Batthyány gyermek- és ifjúkorát érzelmi sivárság, a támogató családi légkör szinte teljes hiánya jellemezte. „Így nőttem fel otthon nélkül, mert anyám mindig távol tartott magától; szülők nélkül, legtöbbnyire fizetett álbarátoktól körülvéve, kik meg voltak bízva, hogy minden szavamat drágán adják el édesanyámnak”, aki „mindig úgy viselkedett velem szemben, hogy már puszta látásával is minden vidám gondolatom elhalt” – vallotta Batthyány 1828-ban.
A pártvezér
A Batthyány névhez tetemes vagyon is társult, ám ez korántsem állt feltétel nélkül Lajos rendelkezésére: ezért is meg kellett küzdenie. A katonaságnál eltöltött évek alatt rendszeres életjáradékának csupán töredékét kapta kézhez, amikor pedig uzsorások markába került, édesanyja feljelentette őt katonai elöljáróinál. Ekkor vette kezdetét a családi örökségért folytatott, nyilvános fórumokon is zajló hosszú vitája anyjával, amely csak 1831-ben zárult le. Batthyány Lajos ekkor, huszonnégy évesen költözött haza az ikervári birtokközpontba, ahol megkezdte az apai örökség rendbe szedését és modernizálását. Anyagi stabilitását az 1834-ben megkötött házassága tovább erősítette. Batthyány ugyanakkor sosem sajnálta a pénzt, ha politikáról vagy politikai reprezentációról volt szó: titkosrendőri információk szerint az 1839–1840-es országgyűlés kezdetén 50 ezer forintos kölcsönt vett fel apósától, s amikor további 20 ezer forintot kért tőle, Zichy Károly ingerülten azt javasolta vejének, hogy hagyjon fel az ellenzék ilyen mértékű támogatásával. A roppant összegek érzékeltetéséhez elegendő felidézni, hogy Széchenyi István teljes évi jövedelme – mint ismeretes – mintegy 60 ezer forintra rúgott. És akkor még nem is ejtettünk szót arról, milyen mértékben finanszírozta Batthyány 1847-ben Kossuth Lajos Pest megyei követté választását.
Batthyánynak nem kellett magát megmérettetnie a vármegyei követválasztásokon: születésénél fogva személyes királyi meghívólevelet kapott a magyar rendi országgyűlés felsőtáblájára. Az, hogy közéleti pályáját viszonylag későn, csak 1839-ben indította el, lehetőséget adott számára a felkészülésre, hiszen az alapvetően német anyanyelvű mágnás élete első huszonnégy évét szinte kizárólag külföldön töltötte. Batthyánynak nincs olyan elméleti munkássága, mint Széchenyinek, Wesselényinek vagy éppen Kossuth Lajosnak, ő mindvégig elsősorban gyakorló politikus maradt, aki politikai érzékével és gyors helyzetfelismerő képességével vívta ki kortársai tiszteletét. „Barátom, ez ember előtt kalapot veszünk; a legváratlanabb körülményekben is éleslátású, mint a hiúz, maga elhatározásában sebes, mint a villám, s aztán szilárd és hajthatatlan, mintha minden idege vasból volna” – írta Kossuth Wesselényinek 1847-ben.
Batthyány 1839-es politikai színrelépése nem kötődik olyan katarzisszerű pillanathoz, mint amikor évekkel korábban egy fiatal huszártiszt egy évi jövedelmét ajánlotta fel a köz javára, s talán nem is volt annyira megdöbbentő, mint amikor egy birtoktalan kisnemes a széles körű országgyűlési nyilvánosság trükkös, a cenzúrát megkerülő realizálásával vált komoly politikai tényezővé. A maga nemében azonban Batthyány Lajos ugyancsak jelentős politikai teljesítményt tudott felmutatni: az ország legpatinásabb, legelőkelőbb és legvagyonosabb családjaiból érkező mágnásokat a legelső intézményileg deklarált, előre meghatározott elvek és egyeztetett taktika mentén, „pártszerű” keretek között működő, komoly érdekérvényesítő képességgel bíró politikai közösséggé gyúrta össze. Ez a főnemesség pedig kellő anyagi hátteret és komoly tekintélyt kölcsönzött a reformellenzéknek.
A felsőtábla összetétele miatt nem sikerült teljes mértékben átfordítani annak politikai erőviszonyait: a katolikus főpapság, az országos fő- és udvari méltóságok, valamint a főispánok által biztosított számszerű többség továbbra is a kormánypárt kezében maradt. Ugyanakkor jelentős változást hozott, hogy míg az 1832–1836-os országgyűlésen a főrendek ülései – néhány, sokszor erőtlen ellenzéki hangot leszámítva – számos alkalommal a teljes érdektelenségbe fulladtak, és a reformtörekvéseket a kormánypárt prominensei szinte vita nélkül vethették vissza, addig a Batthyány vezette főrendi ellenzék már komoly kihívást jelentett a kormányzat számára. Ennek látványos példája volt, hogy 1847 decemberében a kormánypártot egy hat napon át tartó, csaknem százötven főt megmozgató vitára kényszerítették. /Kiemelés/ A főrendi ellenzék 1839-től kezdve, három országgyűlés során a kisebbségi politizálás teljes eszköztárát felvonultatta, Batthyány pedig személyesen is megtanulta, hogy eredményt csak permanens nyomásgyakorlással, valamint jól szervezett és egységes politikai erővel lehet elérni.
Batthyány Lajos roppant tudatosan kezdett bele közéleti szerepvállalásába: nála még egy farsangi jelmezbál maskarájának kiválasztása is politikai üzenettel bírt. A gróf különösen fontos szerepet szánt a társasági élet kínálta lehetőségeknek – e téren legfontosabb szövetségese, felesége, Zichy Antónia ösztönösen és mesterien értett az effajta „politikacsináláshoz”. A „legbőszebb honleány” húgával – Károlyi Györgyné Zichy Karolinával – együtt minden bálon, vacsorán vagy fogadáson a társaság középpontjában állt: magyarul beszéltek, magyar táncokat jártak, és számos támogatót szereztek a szabadelvű reformellenzéknek, a fiatal mágnások szinte versengtek kegyeikért. A titkosrendőrség szerint „jópéldájukkal többet tettek ők a nemzeti érzés megerősítésére, mint egy országgyűlés, hiszen a divatnak nagyobb a hatalma, mint a jogi vitatkozásoknak”.
Batthyány határozottsága nem ismert korlátokat: „még a tekintetével is vezényel” – jellemezték 1844-ben politikai ellenfelei. 1848 tavaszának kritikus napjaiban állítólag dühbe gurulva azzal fenyegetőzött, hogy ha az ellenzéki főrendek nem maradnak egységesek, akkor a parasztok és a kisnemesek élén maga vonul a mágnások és a kormány ellen.
Pályája kezdetétől fogva következetesen a nemzeti liberális értékrendet képviselte: „eszméiért hagyná magát kivégeztetni” – vélekedtek róla udvari körökben már 1840-ben. Mindemellett képes volt arra is, hogy felülvizsgálja, és ha kellett, korrigálja korábbi álláspontját. 1840-ben még Széchenyihez hasonlóan a főnemesség vezette reformmozgalomban hitt, Kossuth Pesti Hírlapjának elindítása ezért őt is érzékenyen érintette. Viszonylag hamar átértékelte azonban nézeteit: 1842-től kezdve egyre szorosabb munkakapcsolat fűzte Kossuthhoz. Az 1843–1844-es országgyűlés kudarca után – amikor a kormányzat teljhatalmú kormánymegbízottak segítségével igyekezett megtörni a liberális vármegyéket – világossá vált, hogy a testi bajoktól és vakságtól gyötört Wesselényi Miklós, valamint az 1843-tól háttérbe lépő Deák Ferenc után a két Lajosnak kell átvennie a vezérszerepet, szoros szövetségben. Ez annál is figyelemreméltóbb volt, mert egyikük a nemesi társadalmi hierarchia csúcsáról, a másik annak legaljáról érkezett. Együtt vezényelték le az Ellenzéki Párt megalakulását, majd az 1848. március idusának forradalmai által megtámogatott törvényesített átalakulást.
A miniszterelnök
„És íme itt azon férfiú, kit a nemzet kívánsága következtében a király akarata is a nemzet felelős minisztériuma első alkotójává és elnökévé kinevezett. Azt gondolom urak, hogy az ő személyessége, az ő élete, az ő lelke biztosítják a nemzetet: miszerint az, minek ennek következtében történni kell magyar földön, magyar lélek által, magyar kezekkel kevés órák, kevés napok alatt végre lesz hajtva.” Ezekkel a szavakkal mutatta be Kossuth Lajos 1848. március 17-én, a pozsonyi Zöldfa fogadó erkélyéről, sűrű éljenkiáltások közepette, a Sétateret megtöltő ünneplő tömegnek az újdonsült miniszterelnököt. Batthyány Lajos rövid beszédében kijelentette: „én életemnek napjait kirekesztőleg feladatom teljesítésére fordítandom”. Majd a siker érdekében a nemzet bizalmát kérte.
Batthyány kormányában – leszámítva Mészáros Lázárt, aki nem a politika világából érkezett, valamint Esterházy Pál herceget, aki bár elsősorban diplomata volt, inkább az újkonzervatív politikai vonalat képviselte – a fennmaradó hat miniszter a nemzeti liberális reformmozgalom legprominensebb személyiségei közül került ki. Batthyány Lajos komoly rutinnal rendelkezett abban, miként kell a különböző egyéniségeket összetartani. Minisztereit ugyanakkor partnerként, nem beosztottként kezelte, és el is várta tőlük a megfelelő autonómiát.
Az újdonsült miniszterelnök első jelentős feladata Bécs visszakozási kísérleteinek meghiúsítása, valamint a gyors tempóban megalkotott áprilisi törvénycsomag békés realizálása volt. Mindez önmagában is komoly kihívást jelentett, hiszen a törvénycsomag felszámolta a több mint nyolcszáz éves társadalmi, gazdasági és politikai struktúrákat, a rendi Magyarországot, és lerakta a modern, polgári Magyarország alapjait. Évszázadok elteltével helyreállította az ország területi egységét; a Habsburg Birodalmon belül megteremtette az alkotmányos intézményrendszerre – felelős kormányra és népképviseleti országgyűlésre – épülő széles körű politikai önrendelkezést; a jobbágymilliók felszabadításával, a közös teherviselés bevezetésével pedig megvalósította a polgári jogegyenlőséget és a nemzet egységét.
A Magyar Királyság törzsterületét alkotó 46 vármegyében a változások nagyobb megrázkódtatás és komoly eszkaláció nélkül zajlottak le, és már a nyár elején megtarthatták a népképviseleti alapra helyezett választásokat – az új országgyűlés legfontosabb feladata a változás teljessé tétele és a még függő kérdések rendezése lett volna. Horvátországban, a Katonai Határőrvidéken és a szomszédos vármegyék déli részein, valamint az Erdélyben kibontakozó konfliktusok azonban mindvégig súlyos kihívást jelentettek.
Az áprilisi törvények nem határozták meg egyértelműen Magyarország és a Habsburg Birodalom viszonyrendszerét. Batthyány Lajos – Kossuthtal egyetértésben – mindvégig egy tisztán perszonáluniós berendezkedés megteremtésén munkálkodott, amelyben ténylegesen kizárólag az uralkodó személye kapcsolja össze a birodalom két felét. Ezzel párhuzamosan arra törekedett, hogy az ország a képlékeny európai politikai helyzetben rendelkezzen mindazon állami garanciákkal, amelyek a birodalom esetleges teljes szétesése esetén is lehetővé tették volna az önálló fennmaradást.
A legfontosabb kérdés – a pénzügyi önállóság megteremtése és az üres államkassza okozta nehézségek orvoslása mellett – kezdettől fogva az ország védelmének biztosítása volt. Batthyány Lajos már március végén, első miniszterelnöki körleveleiben a még szentesítés előtt álló, de már elfogadott jobbágyfelszabadításról szóló törvény szétküldése mellett a nemzetőrség felállítását javasolta a rend fenntartása érdekében. Április 15-én, az első pesti minisztertanácsi ülésen magára vállalta a nemzetőrség megszervezését, majd másnap a még távollévő hadügyminiszter feladatait is rábízták, amelyeket május végéig látott el.
Komoly eredménynek számított, hogy május eleji bécsi tárgyalásai nyomán a kormány átvehette az ország területén állomásozó katonaság feletti rendelkezést. A szerb lázadás hírére pedig május 16-án azonnal elrendelte tíz önkéntes nemzetőr zászlóalj felállítását, kiadta a „rendes nemzetőrség”, azaz a honvédség toborzási felhívását – mindez már egy nemzeti hadsereg alapjait teremtette meg. „Szeretett magyar hazánk láthatárán veszélyes felhők tornyosulnak. Minden hazafi szent kötelessége, hazáját bel- és külellenségek ellen védeni: ezt igényli a természeti jog, ezt parancsolja a törvény. A törvény-parancsolta nemzeti őrseregen felül szükséges haladéktalanul egy tízezer főbül álló rendes nemzetőrsereg felállíttatása.”
Batthyány Lajos a külügyek irányítása terén is kulcsszerepet vállalt, célja ebben az esetben is az önálló magyar diplomácia megszervezése volt. Sokáig úgy tűnt, hogy a térség sorsa Frankfurtban dől el, az osztrák örökös tartományokra is kiterjedő német egységmozgalom nemzetgyűlésén. A Batthyány-kormány szövetségkötési ajánlatot küldött: Oroszország ellen irányuló védelmi szövetséget, valamint kedvező kereskedelmi feltételeket ajánlva. /Kiemelés!/ Az itáliai tartományok elszakadása és a német egység megvalósulása esetén korántsem tűnt illuzórikusnak egy a térség stabilitását biztosító, Buda-központú Habsburg Birodalom létrejötte. Őszre azonban a sokáig kedvező fejlemények végérvényesen megtörtek: a német egységmozgalom lendülete alábbhagyott, az itáliai mozgalmakat pedig leverték. Szeptember elején a magyar kormány lényegében az uralkodó által aláírt ultimátumot kapott, amely érvénytelennek nyilvánította az áprilisi törvényeket, majd néhány nappal később, szeptember 11-én Jellačić serege átkelt a Dráván. A kormány még aznap beadta lemondását, mondván elveszítette az uralkodó bizalmát.
Batthyány pontosan érzékelte az ellenforradalom egyre erősödő nyomását. Mindvégig a békés megoldásra törekedett, ugyanakkor nem volt hajlandó engedni az áprilisi vívmányokból. Tárgyalásai során a dinasztiával szemben egyenrangú partnerként lépett fel: határozottan és taktikusan viselkedett, szükség esetén kompromisszumkész volt, máskor viszont keményen ellenállt, olykor lemondással fenyegetőzött. Mindeközben a legrosszabb forgatókönyvre is felkészült. Augusztus közepén új lendületet adott a honvéderő toborzásának: a hatóságokat önkéntes, tartós szolgálatot vállaló nemzetőr alakulatok szervezésére utasította, majd augusztus végén elrendelte a nemzetőr alakulatok összevonását és rendszeres kiképzését.
Szeptember 12. és október 2. között immár ügyvezető miniszterelnökként tevékenykedett, határozottságát ekkor sem veszítve el. Szeptember 13-án a dunántúli megyékben népfelkelést hirdetett Jellačić ellen. Szeptember 14-én az országgyűlés határozata alapján elrendelte az azonnali honvédtoborzást, ezúttal már uralkodói szentesítés nélkül. Szeptember 15-én elmondott országgyűlési beszédében félreérthetetlenül fogalmazott: „felszólítom e tisztelt házat, vegye komoly fontolóra, ha valljon nem érkezett-e még meg azon végperc, melyben a nemzet már azon legutolsó s legelszántabb önvédelemre szorult, melynél a törvényességet nem képes, de nem is köteles respektálni”.
A kritikus napokban tovább folytatta a honvédség szervezését. Szeptember 23-án Kossuth Lajost népfelkelő biztossá nevezte ki, aki másnap alföldi toborzókörútra indult. Szeptember 27-én értesült arról, hogy az uralkodó nem hagyta jóvá második kormányának névsorát, és Vay Miklós miniszterelnöki kinevezését rendelte el. Ezt követően a magyar táborba indult, hogy találkozzon a magyarországi haderők főparancsnokává kinevezett Lamberg Ferenc altábornaggyal. Miután értesült Lamberg tragikus pesti haláláról, szeptember 29-én reggel, a pákozdi csata előtt még Jellačić táborába is elment, hogy egy utolsó kétségbeesett kísérletet tegyen a béketeremtésre. Amikor azonban minden lehetőség kimerült, Bécsbe utazott, ahol október 2-án ellenjegyezte Vay kinevezését, majd benyújtotta miniszterelnöki lemondását, és visszaadta a sárvári választókerületben elnyert képviselői mandátumát is. Másnap kézhez kapta felmentését.
Batthyány Lajos bő féléves kormányzása alatt nem került kisebbségbe az országgyűlésben, és az egyre feszültebb politikai helyzet ellenére a lakosság bizalmát sem veszítette el. Kormánya anyagi csőddel sem nézett szembe. A kormányzás ellehetetlenülését nem belső politikai vagy gazdasági okok, hanem a Habsburg-ellenforradalom okozta, amely az alkotmányos monarchia „játékszabályainak” felrúgásával letért a törvényesség útjáról. Az, hogy az ország még csaknem egy éven keresztül képes volt a fegyveres önvédelemre, Batthyány Lajosnak is elévülhetetlen érdeme.
„Ebben az ünnepélyes órában megesküszöm, hogy a király és a monarchia elleni árulásnak soha egyetlen gondolata nem férkőzött lelkemhez, és hogy a hazához nem kevésbé hű voltam: ugyan ki hiszi ezt el most! És ezért halok meg: a törvény, a király esküje volt vezérfonalam, és sem jobbról, sem balról nem hagytam, hogy visszaéljenek velem. Viam meam persecutus sum[a magam útját jártam], ezért ölnek meg engem” – írta feleségének már halálos ítélete tudatában, utolsó találkozásukat követően 1849. október 5-én. – Úgy halok meg, hogy csak a Te képed van a szívemben, a Te neved az ajkamon. Viszontlátásra! Lajosod.”
Batthyány Lajos, a mártír
Elfogása után Batthyánynak többször is lehetősége lett volna megszökni, de túl büszke volt ahhoz, hogy elmeneküljön. Ráadásul meggyőződéssel hitte, hogy az alkotmányosság és a törvényes igazság az ő oldalán áll. Kivégzése még a megtorlás belső logikájával is ellentétes volt, hiszen elvileg csak az 1848. október 3-a utáni cselekedetek voltak felelősségre vonhatók.
A szabadságharc leverése után Kossuth Lajos emigrációba vonult, Görgei Artúr pedig az orosz cár garanciája miatt érinthetetlen volt a Habsburgok számára. A Bécs által lázadásnak bélyegzett események három vezéralakja közül így egyedül Batthyányn tudtak bosszút állni. Ferenc József saját nézőpontjából érthetően neheztelt rá, hiszen 1848 tavaszának kulcsszereplője volt, ráadásul ő teremtette meg annak a haderőnek az alapját, amely 1849 tavaszán megverte a császári seregeket és felszabadította az országot. Ezért kellett az ifjú császárnak rendkívül megalázó módon, a külföld számára csupán „belvillongásként” minősített konfliktus miatt katonai segítséget kérnie egy másik nagyhatalomtól, jelesül I. Miklós orosz cártól.
Batthyány úgy halt meg, ahogyan élt: akaratát még halálában is ellenfeleire kényszerítve. Nem hagyta, hogy mint egy közönséges bűnöző, akasztófán végezze. Október 6-án hajnalban titokban, takarója alá bújva, nyaki ütőerét vagdosta össze egy csenevész tőrrel, miközben ágya mellett egy foglár virrasztott, az ágy végében pedig egy katona állt. Még a kivégzőosztagnak is ő vezényelte a tüzet. Utolsó szavait utolsó erejével magyarul mondta ki: „Éljen a haza!”
Batthyányt a társadalmi emlékezet, amely hajlamos leegyszerűsítő szerepekben gondolkodni, és a gyakran kifejezetten káros emlékezetpolitika hamar beleszorította a mártír miniszterelnök szerepébe. Ehhez a történetírás is hosszú időn keresztül asszisztált. Mára a történelemtudomány hiteles politikai portréját megrajzolta, de sem a közoktatás, sem a nemzeti emlékezet nem követte ezt le. Szimbolikus példája ennek a nemzet szégyeneként lassan, de biztosan pusztuló, látogatóktól elzárt ikervári kastélya.
Pedig Batthyány Lajos nem csupán a magyar polgárosodás egyik legnagyobb formátumú politikusa, a törvényesített forradalom felelős miniszterelnöke, az önvédelmi harc hadseregének megteremtője, hanem korának egyik legszínesebb egyénisége is. Élete tele van izgalmas részletekkel: anyjával való „különleges” kapcsolata; foglyul ejtése és a fekete himlőből való megmenekülése a közel-keleti utazásán; szerelmi viszonya sógornőjével; titkos temetése. Ezek máig felfedezésre várnak a közvélemény számára.
Batthyány Lajos, Batthyány Lajos, Batthyány Lajos, Batthyány Lajos, Batthyány Lajos, Batthyány Lajos, Batthyány Lajos, Batthyány Lajos, Batthyány Lajos, Batthyány Lajos, Batthyány Lajos, Batthyány Lajos.
Szeretné rendszeresen olvasni a History Magazin tartalmait? Vásárolja meg az aktuális lapszámot, vagy válassza az előfizetést. Ez utóbbi a legkényelmesebb, leggazdaságosabb módja annak, hogy mindig kéznél legyen a legújabb lapszám!