Hiram Bingham, a Machu Picchu (újra)felfedezője

Hiram Bingham, az Indiana Jones egyik ihletőjeként is emlegetett amerikai kutató elsőként állhatott a legendás inka romváros felhőbe burkolódzó falai között csaknem 400 év után – vagy mégsem? A következőkben felidézzük a világszenzációt keltő 20. század eleji expedíció történetét, és nyomon követjük a Bingham-mítosz születését, amely máig meghatározza Machu Picchu felfedezésének történetét.

Hiram Bingham, a fiatal amerikai felfedező már napok óta gyalogolt a sűrű növényzettel borított perui hegyek között – látszólag eredmény nélkül. Minden jel arra utalt, hogy ez a nap is sikertelenül zárul. Ennek ellenére nem akarta feladni. Eltökélten hitte, hogy az inkák elveszett városa valahol ott van a közelben. Tudta, érezte, hogy már csak egy karnyújtásnyira van attól, amit oly hosszú ideje keresett.  

Másnap tehát új erőt merített, és társaival együtt ismét útra kelt. Kemény, megterhelő szakasz következett: a sűrű növényzeten átvágva, egy nyaktörő emelkedő megmászása várt rájuk. Délre egy kis kunyhóhoz érkeztek, ahol a végtelenségig kimerült csapatot tökhéjba öntött hideg vízzel és főtt édesburgonyával fogadták. A szerény eledel nem adott elég energiát ahhoz, hogy kellő erőnléttel folytathassák a fárasztó expedíciót, de Hiram Binghamet ez nem érdekelte: szédítő iramot diktálva, határozottan haladt a cél felé.

Ez a fajta rendíthetetlen tudatosság már egészen fiatalon megmutatkozott benne: az 1875. november 19-én született Hiram Bingham ugyanis korán világossá tette az apja és nagyapja számára, hogy nem kívánja tovább vinni a család misszionáriusi hivatását. Nyughatatlan, kalandvágyó természetéből fakadóan a világ felderítésére áhítozott.

Ám mielőtt útnak indulhatott volna, először az ehhez szükséges tudás megszerzése várt rá. Előtanulmányait Honoluluban végezte, majd a Massachusetts állambeli Phillips Akadémiára került. 1894-ben érettségizett, ezt követően felvételizett a Yale Egyetemre, ahol 1898-ban mester fokozatot szerzett. 1899 és 1900 között már a kaliforniai Berkeley Egyetem hallgatójaként koptatta a padokat: itt ismerkedett meg Latin-Amerika történelmével, mely igencsak felkeltette az érdeklődését. Olyannyira, hogy a kaliforniai fejtágító után a Harvard doktori iskolájába iratkozva a közép- és dél-amerikai civilizációk és kultúrák történetét választotta fő kutatási témájának. Miután sikeresen megvédte a disszertációját, egy kis ideig a Harvardon, utána a Princetonon helyezkedett el. Rövidesen azonban a Yale-en megüresedett egy oktatói állás, és mivel az akkori munkahelyén amúgy sem rajongtak a latin-amerikai tanulmányok iránt, Bingham átszerződött a nagy riválishoz, ahol az egyetem történelem fakultásának előadója lett.

Inka ékkő

Bingham, amint elfoglalta az új állását és kényelmesen berendezkedett, azonnal nekiállt következő útjai előkészítésének. Ekkor már két dél-amerikai (1906–1907, 1908–1909) expedíción volt túl. Első útja során Simón Bolívar 1819-es, Venezuelából Kolumbiába tartó menetelését ismételte meg, míg a második alatt a Buenos Airestől Limáig vezető kereskedelmi útvonalakat tanulmányozta, valamint kutatásokat végzett az Urubamba folyó völgyében. Itt fontos megjegyezni, hogy egyik expedíciója sem sikerülhetett volna felesége, Alfreda Mitchell – a Tiffany-ékszerek egyik örökösének – vagyona nélkül, akivel 1900-ban kötött házasságot. Lényegében a dicsőséget szerző kutatóútját is felesége jövedelméből finanszíroztatta.

A híres, világszenzációvá vált expedícióra 1911-ben került sor. Bingham ekkor döntött úgy, hogy megkeresi Manco Inca Yupanqui inka uralkodó utolsó ismert rejtekhelyét, az inkák elveszett városának tartott Vilcabambát. A településről igen keveset lehetett tudni, még a korabeli spanyol konkvisztádoroknak sem volt fogalmuk, hogy pontosan hol található. Néhány, kevésbé megbízható forrás szerint valahol Cuzco közelében lehetett.

Bingham egy hétfős csapat élén vágott neki az útnak. Elsőre úgy tűnt, hogy a fáradságos kutakodás eredménytelen lesz, ámde 1911. július 24-én minden megváltozott. Egy Melchor Arteaga nevű helyi lakos felvezette Binghamet a közelben lévő 2430 méter magas hegytető fennsíkszerű tisztására, ahol a buja, zöld növényzet mögül ősi kőfalak bontakoztak ki. A látvány teljesen lenyűgözte a 35 éves kutatót.

Mindez kétséget kizáróan csak egyet jelenthetett: a professzor, a helyiek segítségével, rábukkant az egykori Inka Birodalom ékkövére, a prekolumbiáni korszak építészeti csodájára. „A meglepetés meglepetést követett, amíg rájöttünk, hogy csodálatosabb romok között vagyunk, mint bármi, amit valaha találtak Peruban” – írta a Harper’s Monthly magazinnak, majd ezzel folytatta: „Lehetséges, hogy még a konkvisztádorok sem látták ezt a csodálatos helyet.” Rendkívüli felfedezését a National Geographic Society folyóiratában közölte, ami később a világsajtó címlapjaira került. „Korunk legnagyszerűbb régészeti felfedezése” – írta róla a New York Times.

Hiram Bingham szentül hitte, hogy megtalálta Vilcabambát, az inkák elveszett városát, ám az igazi Vilcabambára 1964-ben egy Gene Savoy nevű felfedező bukkant rá. A sors különös iróniája, hogy a romok mellett maga Bingham is elhaladt, csak épp nem tulajdonított azoknak jelentőséget. 

A Bingham-örökség

Sokáig úgy tartották, hogy Bingham találta meg elsőként a Machu Picchut, de ma már tudjuk, hogy ez nem így volt. Jorge A. Flores Ochoa, a cuzcói San Antonio Abad Nemzeti Egyetem antropológus professzora 2011-ben azt nyilatkozta a BBC News közszolgálati hírcsatornának, hogy egy 1555-ben készült gyarmati dokumentumban már megemlítették a Machu Picchut, továbbá különböző források igazolják, hogy Bingham előtt ketten is jártak a hegy tetején: a perui Agustín Lizárraga, valamint az 1860-as években egy Augusto R. Berns nevű német – ez utóbbi, egyes állítások szerint, módszeresen ki is fosztotta az inka komplexumot.

A vitatott „elsőség” mellett más kritikák is érték Binghamet: a legtöbbet hangoztatott bírálat szerint nem emelte ki perui segítőit – akik nélkül valójában semmilyen felfedezésre nem került volna sor –, és csakis magának akarta a dicsőséget. Végül, nyolcvan évvel a felfedezés után, a perui Nemzeti Kulturális Intézet orvosolta a helyzetet, és egy olyan tábla kihelyezését rendelte el, amely Bingham perui segítőinek állít emléket, pontosabban Melchor Arteagának, Richartének és Alvareznek.

Bingham emlékezetét a Yale Egyetem és Peru kormánya között – a 2000 évek derekán – kialakult disputa is beárnyékolta. A konfliktusok forrását az képezte, hogy Bingham, a Machu Picchu felfedezését követően, rengeteg értékes műtárgyat, köztük ezüstkészítményeket, emberi csontokat, kerámiákat, ékszereket szállíttatott a Yale Egyetemre. Bingham elsősorban tanulmányozás céljából vitte magával a tárgyakat, de azok sosem kerültek vissza Peruba. A perui kormány ebből adódóan azt állította, hogy az egyetem csakis „kölcsönbe” vehette a tárgyakat, azokat vissza kell vinni az eredeti helyükre, ám a Yale ennek nem akart eleget tenni. A vitába Hiram Bingham hírnevét is belekeverték, akit néhányan fosztogatással vádolták.

Akadtak azonban olyan szakemberek, akik ezeket a vádakat túlzásnak tartották. Szerintük Bingham a korszak mentalitásából és paradigmáiból fakadóan gondolhatta azt, hogy a műkincsek kizárólag a Yale Egyetem gondozásában lehetnek biztonságban. Ezzel védelmezői arra kívánták felhívni a figyelmet, hogy Bingham cselekedetei csakis az adott korszak keretein belül értelmezhetők, és tévedés lenne azokat napjaink erkölcsi normái szerint megítélni.

Nyilván Bingham azon meggyőződését (ha volt neki egyáltalán ilyen), mely szerint az inka tárgyak csakis a Yale vigyázó tekintete mellett nyerhetik el megbecsültségüket, sok minden táplálhatta, a civilizációs felsőbbrendűségtől a megtaláló jogos jussának feltételezéséig. Az viszont tény, hogy a korszakban ez bevett szokás volt: ha ugyanis egy európai vagy észak-amerikai felfedező Ázsiában, Afrikában vagy épp Latin-Amerikában talált valamit, azt többnyire a saját hazájába szállíttatta el. Ebben akkoriban nem volt semmi rendkívüli. Az ebből keletkező mai tudományos, kulturális és társadalmi polémiákat már a kor emberének morális értékítélete és persze a leletek visszaszerzésének igénye gerjeszti.

A felek – minden konfliktus és botrány ellenére – abban azért egyetértenek, hogy Bingham teljesítménye két okból mindenképp értékelendő: egyrészt a Machu Picchu neki köszönheti renoméját és világhírnevét, másrészt Bingham volt az inka komplexum első tudományos feltárója, hiszen a korábbi „felfedezők” nem tulajdonítottak kiemelkedő jelentőséget a dzsungel által benőtt romoknak.

A tevékenységét megítélő szakmai és erkölcsi vitákon túl, Hiram Bingham emlékezetének van egy sokkal populárisabb vonulata is. A közhiedelem szerint ő ihlette Indiana Jones karakterét. Ezt a filmsorozat kitalálója, George Lucas soha nem ismerte el, annyit viszont elárult, hogy az 1940-es, 1950-es években futó filmsorozatok fiktív szereplőiből inspirálódott – tény, hogy ezek akár Hiram megjelenését és történetét is felhasználhatták alapként (így például az 1954-ben készült Az inkák titka amerikai kalandfilm, Charlton Heston főszereplésével), ami részben igazolná Indiana Jones karakterének Binghamre visszavezethető eredetmítoszát, de ez természetesen csak a rajongók spekulációja.

Az elmélet kialakulásához és terjedéséhez vélhetően néhány igencsak feltűnő hasonlóság is hozzájárulhatott. Ilyen a szakma (régészet, történelem), a pozíció (oktató, kutató), a munkahely (egyetem), az öltözködés (kalap, dzseki), a közeg (dzsungel, romos települések) és a korszak (a 20. század első fele). Mindezek együttese már bőségesen elegendő muníciót szolgáltat ahhoz, hogy a popkultúrában gyökeret eresztő legenda tovább éljen és virágozzon.

A repülő szenátor

Hiram Bingham emlékezetét leginkább a Machu Picchu újrafelfedezése határozza meg, azonban élete további évtizedeit is izgalmas kalandok tarkították. Elsőként a „nagy háború” kitörése és Amerika 1917-es hadba lépése, ami miatt Bingham megtanult repülni, majd, mint pilótaoktató, a franciaországi hadszíntérre került. A háború befejezését követően visszatért az egyetemre, de hamarosan pályát váltott, és a politika mezsgyéjére lépett.

1922-ben kormányzóhelyettesnek, majd 1924 novemberében Connecticut állam kormányzójának választották. Ez utóbbi pozíciót mindössze egy napig töltötte be, mivel a kormányzóság helyett a szintén ekkoriban megszerzett szenátori mandátumot választotta. A sajtó ennek következtében azonnal elnevezte a „repülő szenátornak” – ezzel utalva korábbi pilóta múltjára.

Bingham majdnem egy évtizedig, 1933-ig képviselte Connecticut államot, ezt követően rövid időre visszatért az egyetemi oktatáshoz, majd pedig különféle cégek igazgatóságában vállalt feladatokat. Hamarosan kitört a második világháború, így Bingham újra a hadsereg szolgálatába állt, ezúttal azonban a haditengerészet kiképző intézményeiben tevékenykedett. A háború után Truman elnök Washingtonba hívta és egy kormányügynökség élére nevezte ki, melynek vezetéséről 1953-ban lemondott, hátralévő éveit pedig visszavonultan töltötte. 1956 nyarán, 80 éves korában hunyt el.

 Szeretné rendszeresen olvasni a History Magazin tartalmait? Vásárolja meg az aktuális lapszámot, vagy válassza az előfizetést. Ez utóbbi a legkényelmesebb, leggazdaságosabb módja annak, hogy mindig kéznél legyen a legújabb lapszám!