Szent István legendái: A szent király alakja a középkori krónikák tükrében

Magyarországon a legendairodalom rendkívüli gazdagságnak örvend, ez kiváltképpen igaz a 11–13. századra, amelyből 3 legenda is fennmaradt a magyar államot megalapító I. (Szent) Istvánról. Ezek időbeli sorrendben a következőek: a nagyobbik István legenda, azaz a Legenda Maior, a kisebbik István legenda, azaz a Legenda Minor, illetve a valamivel későbbi Hartvik-féle legenda, a Legenda Hartviciana.

A Legenda Maior valamivel az I. László által megindított első kanonizációs hullám előtt keletkezett, nagyjából 1077–83. körül. A Nagyobbik legenda apostoli uralkodóként ábrázolja Istvánt, hangsúlyozza az uralkodó kegyességét, térítő szerepét, miközben rögzíti kérését Szűz Mária felé, amelyben országa és hatalma megszilárdításához kéri a patróna közbenjárását.

A Legenda Minor a kanonizációs hullám utáni, Könyves Kálmán uralkodása alatti időszakra tehető (1095–1116.), mivel Lászlóra már jó emlékűként utal vissza. A valamivel későbbi Kisebbik legenda az előbb említett szentéletrajz toposzszerű kiegészítése, amely az erőszakos, már-már kegyetlen eszközökkel való hittérítést meghökkentő realizmussal ábrázolja. Az ábrázolásmód mögött politikai indíttatás is elképzelhető, az erős pogányellenesség és az erőszakos hittérítés egy fenyegető üzenet lehet, amit Könyves Kálmán király intéz az ellene lázadozó öccse, Álmos ellen.

A Hartvik-legenda, amely az előző két szentéletrajzon alapul, szintén Könyves Kálmán uralkodásának éveire, az 1100-as évekre, vagy más nézet szerint 1112–1116-os intervallumba tehető.

A legkésőbb keletkezett legenda esetében fontos kiemelni a pápaság elleni rejtett, burkolt állásfoglalását (antigregoriánus reformmozgalom), illetve a kapcsolatát II. Orbán pápa 1096-os levelével, amelyek egyaránt a korábbi 1100-as évek eleji, vagy 1090-es évek végi keletkezésre felé mutatnak. Az időbeli sorrend kialakulását egy 19. század végi hosszas vita előzte meg, amely végére a pontot az újféle megközelítésnek mondható, a szóanyag stilisztikai jellegzetességeire, formáit középpontba tevő vizsgálatok tehetik fel a közeljövőben.

Az István-legendák egy újféle szenttípus létrejöttének voltak az előfutárai, amelyek központjában az uralkodó állam- és egyházszervező munkája, a pogányság ellen vívott küzdelme és a keresztény hit terjesztése álltak, míg az eddig kötelező jelleggel megjelenő mártírhalál, mint kanonizációs „kritérium” nem jelent meg.

Kiknek köszönhetjük az István-legendákat?

A három legenda körüli kutatások egy része mindig is azok szerzőire irányult. Az évek során felmerültek lehetséges magyar és külföldi kútfők is, viszont egyes esetekben még ma sem ismerjük azok pontos szerzőit. A legelfogadottabb nézetek szerint a Kisebbik és Nagyobbik legenda is bencés szerzetes(ek) tollából eredeztethető. Ezen megállapítás alól kivételt képez a jelenleg legfrissebbnek tartott Hartvik-legenda, akinek szerzőjét ugyan ismerjük, viszont betöltött tisztségét és életének fontosabb mozzanatait napjainkban is számos kérdés övezi.

A Legenda Maiorral kapcsolatban kialakult egy narratíva, amely annak könnyen félreértelmezhető passzusa miatt, sokáig egy külföldi, vélhetően cseh szerzőnek tulajdonította a művet. A legújabb kutatások viszont rámutattak annak magyar eredetére. A Kisebbik legendát a jelenleg elfogadott narratíva szintén egy bencés szerzetes tollából származtatja, viszont műveltsége és stílusbéli megoldásai meghaladják a Nagyobbik legenda szerzőjéét.

Hartvik-féle szentéletrajz esetében egy sokkal összetettebb kérdéskörrel állunk szemben.

Ebben az esetben a szerző ugyan rögzítette saját nevét, viszont ezzel a problémát nem oldotta meg, hanem számos felvetést szült, amelyek Hartvik életét, illetve betöltött szerepét próbálták megfejteni. A számos Hartvik személyével kapcsolatos elmélet közül az egyik egy 19. századbeli szakvélemény, amely a legenda szerzőjének egy német területekről származó püspököt tartott, alátámasztani viszont nem tudta azt. A nagy fordulatot Pauler Gyula-féle századvégi közlemény jelentette, amely a következőre hívta fel a történelemtudománnyal foglalkozók figyelmét: Gaufredus Malaterra, egy 11. századi normann történetíró szerint Könyves Kálmán leánykérő követe egy bizonyos Arduin episcopus loviensis, azaz valószínűleg győri püspök volt. Ezen gondolatmenetet továbbvíve, Pauler analógiákkal alátámasztotta, hogy az Arduin név a Hartvik egy névformája lehet. Ezt valamiképpen megerősíti egy bizonytalan eredetű, 1103-as forrás, amely említ egy Hartvik nevű győri püspököt. A forrás kétes eredete miatt viszont az elmélet nem áll biztos lábakon, a legutolsó István-legenda szerzőjével kapcsolatban továbbra is számos kérdés maradt megválaszolatlan.

Milyen hatások érhették az István-legendákat?

Az elmúlt századtól napjainkig, kutatók nagy számát foglalkoztatta a Szent István legendák hazai és külföldi forrásainak kérdése. Csóka J. Lajos 1960-as években publikált monográfiájának és Gerics József hathatós munkájának köszönhetően a három legenda kútfői háttere, illetve az azokat ért lehetséges hatások helyzete tisztázottnak mondható (szerk. megjegyz: A legendákat ért hatásokat más szövegekből átemelt stílusjegyek, szóhasználat vagy konkrét adatok felbukkanásával azonosíthatjuk.).

A Legenda Maior több kortárs hazai művet ismert, például a 11. század eleji István-törvénykönyveket, az 1010-1020-as évekből származó Intelmeket, illetve az 1070 körüli zobori remeték legendáját is. Külföldi forrásai is említésre méltóak, hiszen ismerhette Horatius Szatíráit, Sevillai Szent Izidor Etymologiae-ját, a bencés rend reguláját, illetve a Nagy Szent Gergely pápa által írt Szent Benedek életrajzot.

A Legenda Minor, melynek latinitása és stíluseszközeinek minősége meghaladja az előbb részletezett legendáét, szintén ismerhette a Szent István-i törvényeket, az Intelmeket, a Nagyobbik legendát és a pannonhalmi apátság kiváltólevelét is, valamint az imént említett bencés regula és a Szent Benedek életrajz is jelentős hatást fejthetett ki rá. A szentéletrajz szerzője több ízben is idézett Horatiust, Persiust, illetve Liviust is, bátrabban nyúlt külföldi, antik kútfőkhöz, mint a Nagyobbik legenda megalkotója.

A Hartvik-féle legenda valamelyest eltér az előző kettőtől, mivel egyházpolitikai jellegű szentéletrajz volt, amelyhez szellemben hozzáillő kútfők, források és hatások tartoztak. Köztudott tény, hogy a Hartvik-legenda a Kisebbik és Nagyobbik szentéletíráson alapszik, illetve merít belőlük. Az 11. századi kortárs politikai hatások is érezhetőek a szentéletíráson, amelyek közé sorolható II. Orbán pápa 1096-os levele, a 11. századi pápaellenes iratok és a kora középkori pápák nevében kiadott kiváltságlevelek, a ravennai hamisítványok. A legenda stilisztikai felépítésére a méltán híres, 6. századbeli Priscianus Praeexercitamina és Grammatica című művei által gyakorolt hatását sikerült kimutatni.

Milyen forrásértéke van az István-legendáknak?

A magyar történelmet kutató csoportok nagy bánatára a 11. század eleji Magyar Királyságot krónikus forrásszegénység jellemzi, ezért a Kisebbik és Nagyobbik István-legenda hátára is nagy súly nehezedik. A két szentéletírásnak hála kiderült, hogy Géza fejedelem kezdte el a magyarok térítését. A legendák emellett kitérnek a besenyők elleni győzelemre, kiemelik Szent Adalbert szerepét a magyar térítésben, illetve a pannonhalmi apátság alapításáról is szót ejtenek.

A Hartvik-legenda egyfajta kiegészítésként értelmezhető, amely nagy részletességgel tárgyalja a korai magyar egyházszervezési folyamatokat, emellett gazdagon részletezi a pápai koronaküldést is.

A három legendáról egyaránt elmondható, hogy jelentős történelmi információkat hordoznak magukban, viszont szigorú forráskritika alá kell vetni őket (mint minden egyéb történelmi forrást). Elég csak a Hartvik-legendában megtalálható pápai koronaküldésre gondolni, amelynek részletessége és kidolgozottsága tényszerűségre utalhat, a magyar történelmi szakvélemény jelenleg egyöntetűen elutasítja annak valódiságát.

Létezik egy negyedik István-legenda is?

Kevéssé ismert feltételezés, hogy létezik egy negyedik István-legenda, amely többek között a 990-es évek végi István-Koppány konfliktust, és utóbbi népének megbüntetését írja le. Az érdeklődők kíváncsiságát tovább fokozza, hogy az állítólagos negyedik legenda értékes információkat hordoz Ottóról, I. István elsőszülött gyermekéről. Napjainkban a kérdéssel foglalkozók közül kiemelendő Mikó Gábor, az ELTE-BTK egyetemi adjunktusa, aki felhívta a tudományos közösség figyelmét az Esterházy-család levéltári kódexében található, Knauz Nándor-féle krónikával kapcsolatot tartó historia-ra, amely egy 15. századi szövegben megőrzi István király fiának, Ottónak a nevét. Az elfeledett fiú, Ottó herceg említése erősíti az ősforrás – elméletet (szerk. megjegyz: Az ősforrás-elmélet szerint a középkori magyar történetírásban létezett egy olyan korai, mára elveszett alapmű, amelyből a későbbi krónikások és legendaszerzők dolgoztak.), viszont a legtöbb kutató szerint a negyedik legenda létezése továbbra is valószínűtlen, hiszen a korszak igencsak jól informált szentéletírásai minden bizonnyal ismerték volna azt.