ℹ️ Ez a cikk a History Magazin archívumából származik. Amennyiben a legfrissebb tartalmainkat szeretné olvasni, úgy kérjük vásárolja meg az aktuális lapszámot vagy fizessen elő.
Heinrich Müller a Harmadik Birodalom elnyomórendszerének központi figurája volt. Személyét sokáig homály övezte, noha Hitler, Himmler és Heydrich után a legtöbbet az ő neve hangzott el a nürnbergi Nemzetközi Katonai Törvényszéken.
Heinrich Müller 1900. április 28-án Münchenben született Alois Müller szanitéc őrmester és képesített kertész és felesége, Anna egyetlen gyermekeként. 14 éves koráig Bajorországban élt, jó tanuló volt, de elkényeztetettnek tartották. Az iskola elvégzése után Münchenbe, a Bajor Repülőgépgyárba (Bayerische Fluzeugwerke) került inasnak. A képzés elvégzését követően, 1917 júniusában önként jelentkezett a hadsereg repülős csapatába. Katonai alapkiképzésére Münchenben, Augsburgban és a pfalzi Neustadtban került sor, majd 1917 decemberétől repülőtanulónak osztották be. Repülős kiképzése 1918 márciusában ért véget, a tavasz folyamán az A 287-es számú repülőzászlóaljhoz osztották be, és a nyugati frontra küldték. Noha fronton töltött szolgálati ideje a háború befejeződése miatt meglehetősen rövidre sikeredett, megkapta az első és másodosztályú vaskeresztet, a repülős jelvényt és a bajor katonai érdemkeresztet a koronával és kardokkal kitüntetéseket. Az első osztályú vaskeresztet egy Párizs felett egyedüli repüléssel végrehajtott kockázatos, támadó küldetésért kapta meg.
A háborús múlttal és ezekkel a kitüntetésekkel olyan útilaput kapott, ami később jobboldali, majd szélsőjobboldali körökben meglehetősen nagy presztízst biztosíthatott volna számára, ha akkurátus rendőri munkája révén nem került volna konfliktusba az NSDAP-val is. A hadseregnél töltött időszak Heinrich Müller karakterét egy életre meghatározta. Az engedelmesség, a mindenáron való kötelességteljesítés olyan alaptulajdonságaivá váltak, amelyek nemcsak saját előmenetele során voltak meghatározóak, hanem vezetőként is nagy hangsúlyt helyezett rájuk. Jól sikerült katonai pályafutása azonban kényszerű véget ért, hiszen a hadsereget érintő létszámkorlátozások következtében 1919 júniusában elbocsátották, de a légügyhöz egyelőre hű maradt, hiszen őszig még a légyügyi felügyeletnél kapott munkát.
Élete második döntő fordulata decemberben következett be, amikor a légügynek is végleg hátat fordított, és belépett a Müncheni Rendőrkapitányság kötelékébe, ahol eleinte segédasszisztensként alkalmazták. A ranglétrán elindulva hivatalsegéd, majd hivatali asszisztens lett. A további felemelkedés záloga azonban a továbbképzés volt, az elmaradt iskolai képzés pótlása. Nagy szorgalommal, magántanulóként látott neki a müncheni Lajos király járási reáliskolai tanulmányainak, hogy azután 1923-ban utólag szerezze meg az érettségit. Kései „érése” egy életre kisebbségi komplexusokkal töltötte el, mindig a lenézett, szélről érkező munkatársnak tekintette magát, aki nem tudta magára ölteni azt az értelmiségi intellektust, ami ekkor és a későbbiekben is uralkodott a rendőrség, majd a titkosrendőrség berkeiben. Ellenlábasa, Walter Schellenberg szerint, aki a Biztonsági Szolgálat (Sicherheitsdienst, SD) vezető munkatársa, majd a Birodalmi Biztonsági Főhivatalban a Külföldi Hírszerzési Szolgálat vezetője lett, többször negatívan nyilatkozott az értelmiségről: „Az egész értelmiséget egy bányába kellene hajtani, és aztán az egészet a levegőbe repíteni.”
E kisebbségi és kívülálló érzései viszont arra sarkallták, hogy behozza lemaradását, és gyorsabban lépjen elő a szolgálati rendben. 1923 tavaszán rendőrségi asszisztenssé nevezték ki, majd miután letette a bajor rendőrségi szolgálati szakvizsgát, ráadásul a legjobb eredménnyel, 1929. július 1-jei hatállyal rendőrségi titkárrá nevezték ki. Mindezzel megnyílt a lehetőség, hogy Heinrich Müller szép karriert futhasson be. Többéves addigi munkaviszonya és rendőrségi képzése ahhoz is hozzásegítették, hogy olyan ismeretségekre, barátokra, pályatársakra tegyen szert, akik később a Titkos Államrendőrség (Geheime Staatspolizei, Gestapo) törzsállományát képezték.
A következő fordulat is ebben az időben következett be. Míg Heinrich Müller egy évtizeden keresztül gyakorlatilag közönséges bűnözőket üldözött és mindennapos bűncselekményeket derített fel, 1929-től a müncheni rendőrkapitányság 6a jelű osztályára került, amelynek feladata a baloldali mozgalmak megfigyelése, felderítése és leküzdése volt. Itt ismerte meg igazán a politikum és a politikai mozgalmak, pártok világát, itt szerzett tapasztalatot a politikailag motivált cselekményekkel és a szélsőséges megnyilvánulásokkal. Vagyis megtanulta mindazt, amit pár évvel később a nemzetiszocialista rezsim szolgálatában és a Gestapo keretében is végeznie kellett. És itt fejlesztette ki azt az attitűdjét is, amely alapján a politikai felforgatást, hevességet és tettlegességet megvetette. Bár szakterülete a baloldali „ellenségek”, elsősorban a kommunisták megrendszabályozása lett, ekkor még a nemzetiszocialistákat sem kedvelte, hiszen ők is hasonló magatartást tanúsítottak. Egy kollégája a következőképpen összegezte Heinrich Müller munkához való hozzáállását: „egy tárgyilagos, energikus hivatalnok […] a Weimari Köztársaság jól képzett tisztségviselője”, aki céltudatosan végzett el minden rábízott feladatot.
Amikor 1933 márciusában a Müncheni Rendőrkapitányság elfoglalására egy SA-csapat érkezett, Heinrich Müller állítólag azt kiabálta: „Hadd jöjjenek csak, majd megkapják a magukét!” Munkatársaival valódi ellenállást tanúsított. Ennek ellenére szeptemberben áthelyezték a Reinhard Heydrich által vezetett Bajor Politikai Rendőrségre rendőrtitkári beosztásban, mert nyilvánvalóvá vált, hogy addigi tapasztalatai és a szovjet rendőri rendszerrel kapcsolatos tudása nélkülözhetetlen a kiépülő nemzetiszocialista rezsim számára, Heinrich Müller pedig érzékelte az idők változását. Két hónappal később már bűnügyi főtitkár volt, amit aztán az új elnevezések bevezetésével bűnügyi felügyelőre változtattak.
Tudása és tapasztalatai annyira nélkülözhetetlenek voltak, hogy a következő években a kommunizmus leküzdésével kapcsolatos minden tudását papírra vetette. Maradéktalanul tisztában volt a kommunista párt felépítésével a Spartakus-szövetség idejétől egészen a moszkvai központi bizottságig, részletezte a Németország Kommunista Pártja földalatti módszereit, s azt is, hogy a moszkvai központból miként irányították a németországi ügynököket. Ezekre az összegzésekre Heydrich és Himmler is felfigyeltek, akik meg voltak győződve, hogy a kommunista propaganda és felforgató tevékenység felderítésére és megfékezésére nem is találhatnak alkalmasabb személyt. A rendőri és politikai rendőri szervek feltöltése kompetens emberekkel más tartományok esetében is szokványos volt. Noha a helyi NSDAP-vezetőségek általában tiltakoztak – ahogy Müller megtartása ellen is –, Himmler és Heydrich, illetve a többi tartományi vezető is tisztában volt azzal, hogy a rendszer-konszolidáció magasztos célja minden kicsinyes emberi, illetve ideológiai aggályt felülír.
A helyi pártvezetés nem túl kedvező megítélése ellenére – noha a baloldal elleni érdemeit nem vonták kétségbe – Heydrich személyes bizalmába fogadta, sőt a kegyeltje lett. Megbízhatóságát és a nemzetiszocialista államért való fenntartások nélküli munkáját immár senki nem merte megkérdőjelezni. Utolsó müncheni hónapjaiban, 1934 tavaszán az SS-be is belépett, majd szépen haladt előre a ranglétrán.
Miután 1934-ben a Himmler–Heydrich duó utolsóként a porosz politikai rendőrség, a Gestapo irányítását is megkaparintotta, Heydrich a legnagyobb német tartományba is magával vitte kompetens munkatársát és annak szakértői gárdáját, a bajor brigádot, hogy immár Poroszországban is eredményesen számoljanak fel minden kommunista és egyéb baloldali földalatti tevékenységet, szabotázsakciókat stb. Heinrich Müller kezdetben a II. főosztály 1. alosztály általános irányításáért, valamint a II 1 A („Kommunista és marxista mozgalom és mellékmozgalmai [pl. szakszervezeti mozgalom]”) és a II 1 H („A párt [NSDAP] és a hozzá tartozó szervezetek [Hitlerjugend, Német Leányok Szövetsége, SA, SS] ügyei”) ügyosztályok irányításáért volt felelős. Különösen kényes volt utóbbi osztály vezetése a hosszú kések éjszakája idején. Főnöke, Reinhard Flesch 1935-ös müncheni visszatérését követően – aki azért tért vissza, hogy a Gestapóban tökélyre fejlesztett struktúrákhoz hozzáigazítsa a Bajor Politikai Rendőrséget – a II 1 B („Vallási egyesületek, zsidók, szabadkőművesek, emigránsok”) osztály vezetését is átvette. 1936-ban Müllert végül a Politikai Rendőrségi Hivatal helyettes vezetőjévé nevezték ki a Biztonsági Rendőrség Főhivatalában, amelybe a Gestapát a rendőrségi erőforrások fokozatos összevonásával beolvasztották. Heinrich Müller közben 1934 őszén bűnügyi főfelügyelő lett, s az SS-ben is előlépett.
1936-ra Müller átvette a teljes II. főosztály (belpolitikai ügyek) vezetését, amelyet addig Heydrich közvetlenül maga vezetett, illetve ezzel párhuzamosan a Biztonsági Rendőrség helyettes vezetője lett, így Heinrich Müller az állam és a nép ellenségeinek üldözéséért felelős legfontosabb Gestapo-végrehajtószerv vezetője lett.
„Teljesen könyörtelen ember”
Müller sikeres volt abban a hatalmi harcban is, amit a Gestapo az SD-vel vívott, amely a párt biztonsági szolgálataként úgy gondolta, hogy az államapparátus részét képező biztonsági rendőrséget maga alá rendeli. Heinrich Müller megvédte hivatalát, ezzel a saját pozícióját is, s elérte, hogy a két szervezet kompetenciáit egyszer és mindenkorra határolják el egymástól. Minél kiterjedtebb tevékenységet folytatott az SD és a Gestapo, annál inkább fennállt a veszélye, hogy egymás munkáját bénítják meg, illetve kompetenciakonfliktusba kerülnek egymással, hiszen működési területük szinte azonos volt.
Heinrich Müller azzal is megkerülhetetlenné vált a Gestapában, hogy a „belpolitikai rendőri” ügyosztályok java részét saját maga vezette, s noha formálisan Heydrich volt a teljes Gestapa vezetője, a gyakorlatban mindenről Müller döntött. Mindez arra is rávilágít, hogy Heinrich Müller munkamániás volt, aki a szervezet minden fontos ütőerén rajta tartotta a kezét. Környezete is az elképesztő becsvágyáról számolt be: még a látszatát is kerülni akarta annak, hogy érdemtelenül jutott ilyen magasra. Precizitása, perfekcionizmusa viszont azt is eredményezte, hogy rendszeresen bosszankodott, ha mások nem ugyanazzal a lelkesedéssel dolgoztak. Gyakran az egyes ügyosztályok vezetőit megkerülve, egyenesen az ügyintézőkhöz fordult, ha valamire szüksége volt.
Sokáig dolgozott, az esetleges ünnepségek után is inkább az irodájába tért vissza, s ezt a házassága is megsínylette. Számára a munkahely volt az a védőburok, amelyben otthonosan és biztosan érezte magát. 1941 augusztusa és 1945 májusa között mindössze egy alkalommal vett ki rövid szabadságot, és egyetlenegyszer sem volt beteg. Az auschwitzi megsemmisítőtábor parancsnoka, Rudolf Höss maga is „hallatlanul sokoldalú és szívós munkatársként” írta le Heinrich Müllert, aki minden alkalommal, éjjel-nappal és hétvégén is elérhető volt, vagy az irodájában, vagy – ritkábban – az otthonában. „Tipikus középszintű köztisztviselő volt: korlátozott, politikamentes és ideológiamentes képzelőerővel, és egyetlen fanatizmusa a szakmája és az állam iránti kötelessége tökéletesítésére irányuló belső késztetésében állt – írta Himmler életrajzírója, Peter Padfield. – Alacsony ember volt, szúrós szemekkel és vékony ajkakkal, és jó szervező, teljesen könyörtelen ember, aki a munkájának élt.”
Az elismerés a továbbiakban sem maradt el. Az SS-ben immár ezredessé léptették elő, a rendőrségen belül birodalmi bűnügyi igazgatói rangot kapott, és megkapta az NSDAP vérrend (Blutorden) kitüntetését, melynek nyomán 1939. május 1-jén az NSDAP is soraiba fogadta. Ezt elősegítendő még a katolikus egyházból is kilépett, amit szülei rendkívüli sértésnek tartottak.
Karrierje csúcsát minden bizonnyal az 1939. szeptember 27-i hatállyal létrehozott Birodalmi Biztonsági Főhivatalban (Reichssicherheitshauptamt, RSHA) vállalt hivatalvezetői megbízatása jelentette. Az RSHA IV. Hivatala egyesítette magában a Gestapo különböző hivatalait, köztük a Biztonsági Rendőrség Főhivatalt is, és „az ellenség leküzdése”, később „az ellenség felderítése és leküzdése” elnevezéssel tették egyértelművé feladatait.
Ezzel a szervezeti változással és még inkább a második világháború kitörésével Heinrich Müller feladatköre radikális változáson esett át. Míg eddigi tevékenységét a belső – elsősorban baloldali – ellenségek elhárításának szentelte, illetve a rendszerre leselkedő egyéb veszélyek elhárításában működött közre, például az 1934-es állítólagos Röhm-puccs nyomán az SA felső vezetésével való leszámolásban volt aktív, részese volt a szárazföldi hadsereg vezetője, Werner von Fritsch eltávolítására indított cselszövésnek (homoszexualitással vádolták meg), illetve az 1939. november 8-i, Hitler elleni, Georg Elser által elkövetett merénylet kivizsgálására felállított különbizottságnak is tagja volt (1945 áprilisában személyesen közvetítette Hitler parancsát Dachauba, hogy Elsert öljék meg), addig mostantól a megszállt keleti területek „megbékéltetése” és a nemzetiszocialista faji politika érvényre juttatása került a középpontba. Ennek első felvonását mindjárt az a titkos akció jelentette, amely révén a gleiwitzi rádióállomás állítólagos lengyel megtámadásával és egyéb határincidensek megrendezésével a Lengyelország elleni német támadás ürügyét kellett megteremteni. Ő szolgáltatta a „konzerveket”, vagyis a halálos injekciókkal megölt koncentrációs tábori foglyokat, akiket lengyel egyenruhába öltöztetve hagytak az egyes helyszíneken. Részt vett a Barbarossa-terv előkészítésében is, minthogy ott a keleti hadszíntéren gyilkoló ún. bevetési csoportok alkalmazását elő kellett készíteni, illetve a hadifoglyok közül a zsidók „kiszortírozását”.
A katonai múlttal rendelkező Heinrich Müller fontolgatta a közvetlen frontszolgálatot is, de erre végül nem került sor. A háború elején a határincidensekbe beavatott személyek titokgazdának minősültek, így aktív háborús alkalmazásuk nem jött számításba. A rendőrségi és SS-ranglétrán való előrelépés némileg kárpótolták ezért, hiszen több lépcsőben a rendőrség vezérőrnagya, majd altábornagya, az SS-nek pedig tábornoka lett. Az európai zsidóság teljes kiirtásának programját elkészítő wannseei konferencia napján Hitlertől és Himmlertől megkapta a másodosztályú háborús érdemkereszt a kardokkal kitüntetést, melyet a következőkkel indokoltak: „mérvadó módon vett részt az államellenes áramlatok hatékony leküzdésében és a nemzeti ellenállási mozgalmak teljes leverésében a megszállt területeken”. 1944 októberében az 1944. júliusi Stauffenberg-féle Hitler elleni merénylet felderítésében, különösen az Abwehrben meglévő összeesküvői kör szétverésében játszott szerepéért megkapta a lovagkeresztet is, noha annak feltételeit nem teljesítette, mivel aktív katonai érdemeket nem szerzett. Az összeesküvés felderítése és az Abwehr felső vezetésének kikapcsolása révén azzal áltatta magát, hogy megszerezheti annak vezetését is, ezt azonban legnagyobb riválisa az RSHA-ban, a VI. Hivatalt, vagyis a Külföldi Biztonsági Szolgálatot vezető Walter Schellenberg kapta. Mindez arra is ráirányította a figyelmet, hogy Heydrich halálával Müller csillaga is süllyedni kezdett.
Heinrich Müller a Führerbunkerben
Müller fokozatosan kapcsolódott be a „zsidókérdés” intézésébe. Aktív szervezője volt az 1938. novemberi birodalmi kristályéjszaka letartóztatásainak, melynek következtében több ezer zsidót vettek őrizetbe Németország-szerte. 1939-ben Heydrich Müllert tette meg az általa vezetett Birodalmi Központ a Zsidók Kivándorlásáért szervezet ügyvezetőjévé, amelynek működése nyomán egy év leforgása alatt 80 ezer zsidó állampolgár hagyta el Németországot. 1939 októberében, miután Heinrich Müller átvette az RSHA-ban a IV. Hivatal vezetését, feladta ezt a pozícióját, és maga helyett Adolf Eichmannt javasolta, aki később a IV B 4 ügyosztály (Zsidó és kiürítési ügyek) vezetését is átvette a Birodalmi Biztonsági Főhivatalban, ami ezt követően a holokauszt irányítóközpontjává vált.
A keleti hadszíntéren megkezdett „zsidótlanítási” műveletek után (ő szövegezte meg Heydrich parancsait a bevetési csoportoknak és fogta össze az eredményességi statisztikák készítését), Heinrich Müller a „zsidókérdés végső megoldásában” is kiemelkedő szerepet játszott. Nemcsak, hogy ott volt az ezt és a megvalósítását meghatározó wannseei konferencián, de Heydrichhel közösen rengeteget dolgozott a konferencia zárójegyzőkönyvének átdolgozásán és véglegesítésén. 1943-ban Olaszországba küldték, hogy az ottani nagyon elnéző „zsidópolitikát” ráncba szedje, és Wannsee szellemében elérje Olaszország „zsidótlanítását”.
Müller mindvégig hű maradt a rezsimhez, nem tartozott azok közé, akik az utolsó pillanatban a Vörös Hadsereg által körbezárt Berlinből kitörve próbálták menteni irhájukat. Heinrich Müllert a háború végén, 1945. április 29-én, a Führerbunkerben látták utoljára élve. Berlinben veszthette életét a következő napokban, valószínűleg öngyilkos lett, hogy ne kerüljön szovjet fogságba. Mindazonáltal érdekes körülmény, hogy bár hivatalosan halottnak nyilvánították, 1961-ig érvényes elfogatóparancs volt vele szemben érvényben. Ez abból is fakadt, hogy kezdettől fogva szóbeszéd tárgyát képezte, hogy Müller mégsem halt meg. Úgy tűnik, hogy ezek fő forrása egyik legnagyobb riválisa, Walter Schellenberg lehetett, aki Nürnbergben is tett ilyen utalásokat, és halála után, 1956-ban megjelent visszaemlékezéseiben is így nyilatkozott. Nyilván ellenfele befeketítését szolgálta, amikor azt állította, hogy a háború végén átállt a szovjetekhez, és elkötelezte magát a szovjet Belügyi Népbiztosságnak (NKVD). Egy német hadifogoly 1948-ban Moszkvában vélte látni Heinrich Müllert.
Heinrich Müller elfogása közvetlenül a háború befejezése után nagy jelentőséggel bírt volna a győztesek számára, de nem sikerült a nyomára bukkanni. A keresést nehezítette a Müller családnév gyakorisága is. A Müller szeretőjénél tartott házkutatás 1947-ben szintén nem szolgált bizonyítékkal arra nézve, hogy Müller ekkor még életben lett volna. A hidegháború kezdetén az amerikai hírszerző szolgálatok azt feltételezték, hogy Müller meghalt. Adolf Eichmann 1960. májusi elfogását követően Müller holléte ismét az érdeklődés középpontjába került. Újra elővették Müller rokonait, szeretőjét és egykori titkárnőjét, megfigyelték és kihallgatták őket, mert a nyugatnémet rendőrség azt gyanította, hogy külföldről tartja velük a kapcsolatot, de ezek a sejtések szintén nem igazolódtak be. Heinrich Müller állítólagos holttestének a Berlini Államügyészség által 1963-ban elrendelt exhumálása sem hozott új eredményt. Ugyanebben az időben a CIA is újraindította a Heinrich Müllerrel kapcsolatos nyomozást, mivel a keleti blokkból érkező disszidensek arról számoltak be, hogy Müllert a háború befejezése után letartóztatták és a Szovjetunióba vitték. Szintén az 1960-as években különböző újsághírek jelentek meg, amelyek szerint Müller Romániában, Albániában, Dél-Afrikában vagy Dél-Amerikában tartózkodott „Amin Rashad”, illetve más álnevek alatt. Olyan híresztelés is forgalomban volt, hogy el sem hagyta Németországot, hanem a keletnémet Állambiztonság, a Stasi számára dolgozott.
A korabeli dokumentumok későbbi kielemzése egyértelművé tette, hogy holttestét 1945 augusztusában találták meg egy ideiglenes sírban, az egykori Birodalmi Légügyi Minisztérium közelében, egyértelműen azonosították, majd Berlinben a Große Hamburger Straßén található zsidó temetőben lévő tömegsírban temették el.
Jelen cikk a Panoráma a világra sorozat előkészületben lévő Hírhedt kémfőnökök című kötete Reinhard Heydrichről szóló fejezetének rövidített, szerkesztett változata.
