ℹ️ Ez a cikk a History Magazin archívumából származik. Amennyiben a legfrissebb tartalmainkat szeretné olvasni, úgy kérjük vásárolja meg az aktuális lapszámot vagy fizessen elő.
Jóllehet Reinhard Heydrich tengerésztiszti pályafutása botrányos körülmények között félbeszakadt, ám a felemelkedő náci párt rohamosztagában egyre fontosabb szerepet töltött be. A birodalom „vasökle” szervezőként és végrehajtóként kulcsfontosságúvá tette az általa irányított szervezeteket a nácik ellenségei és a zsidók megsemmisítésében.
A mindig rezzenéstelen arcú, érzelemmentesnek tűnő, éppen ezért a nemzetiszocialista mozgalom és a Harmadik Birodalom ellenfeleit kétely nélkül üldöző technokrata Reinhard Heydrichről nehezen képzelné az ember, hogy egy kiterjedt kulturális örökséget hordozó zenészcsalád sarja volt. Az 1904-ben, Halléban született Reinhard Tristan Eugen Heydrich második keresztnevét Wagner Trisztán és Izolda című operája nyomán kapta, ami szintén arról tanúskodott, hogy a zene nem pusztán munka volt a jómódú Heydrich –családban, melynek jó kapcsolatai voltak a városi elithez is.
Úgy tűnt, hogy Reinhard Heydrich e családi hagyomány méltó ápolója és továbbvivője lesz, hiszen a gimnázium mellett a zenei konzervatórium növendéke is volt, ahol zongorán és csellón is tanult, sőt zeneszerzést is, de igazából hegedűjátékával varázsolta el leginkább környezetét. Apja a kor embereként azonban kézzelfogható tudást is akart fiának, így olyan gimnáziumba íratta, ahol az idegen nyelvek és a műszaki tudományok voltak meghatározóak. Utóbbiakban Reinhard Heydrich kiemelkedő teljesítményt is nyújtott. Sokoldalúságát mutatta, hogy a sportoknak is előszeretettel hódolt, a tízpróbát és a vívást versenyszerűen űzte.
Noha a zenei tehetség szemmel láthatóan megvolt benne, az érettségit követően mégis tengerészkadétnak állt. Talán menekülés volt ez a családi elvárások elől, melyek a konzervatív vidéki német társadalomban meglehetősen nyomasztóan tudtak hatni. A családi közeg, amely merev kimértségével egész életútját előrevetítette volna, ha nem menekül el előle, több tekintetben mégis meghatározó volt. Úgy tűnik, hogy a család alapvetően magáénak érezte a wilhelminizmus fennhéjázó, sokszor szélsőségekbe csapó nacionalizmusát és imperializmusát, mint ahogy az első világháborús célokat is, így a háború elvesztése, a béke és a monarchia felbomlása olyan megrázkódtatást jelentettek, amelyekhez hozzá lehetett szokni egy idő után, de elfogadni nem. Talán ez sarkallta az ifjú Heydrichet arra, hogy szerepet vállaljon a korszakra jellemző, egykori céltalan katonákat egybegyűjtő ún. szabadcsapatokban, de a szélsőséges Német Népiségi Véd- és Dacszövetség (Deutschvölkischer Schutz- und Trutzbund) ifjúsági csoportjának is tagjává vált.
Ezzel olyan plecsniket gyűjtött be, melyek később a nemzetiszocialista mozgalomban előnyére váltak.
A békeszerződés következtében erősen meggyengített német flottában rádiós-híradós különleges képzést is kapott, majd 1926-ban tisztté (hadnaggyá) avatták, és két éven át a Schleswig-Holstein sorhajón szolgált, majd 1928-ban a haditengerészet vezérkarához helyezték, s így Kielben teljesített szolgálatot. A tengerészetnél nem konzervativizmusával és politikai megnyilvánulásaival tűnt ki, sőt furcsa apolitikus benyomást keltett, és inkább szabadelvűnek tartották, aki e kérdések helyett az intenzív sportolásra és a zenélésre fordította idejét.
A felfelé ívelő karrierhez magánéleti sikerek társultak. 1930-ban viharos gyorsasággal ismerkedett meg és jegyezte el a kereskedelmi tanárnak tanuló Lina Mathilde von Ostent, egy szélsőjobboldali családból származó, saját bevallása szerint elkötelezett nemzetiszocialistát és antiszemitát, akinek testvére 1928-től a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt (Nationalsozialistische Deutsche Arbeiterpartei, NSDAP) Rohamosztagának, az SA-nak (Sturmabteilung) volt a tagja. Miközben írásban megkérte a lányt, igyekezett az akkor még fennálló másik kapcsolatát lezárni. Ez az eset rávilágított személyisége jó néhány vonására. Előző választottjának mindössze a Linával való eljegyzéséről szóló hirdetést küldte el. Miközben a lány összetört, annak a haditengerészetnél dolgozó apja elégtételt kívánt, és be nem váltott házassági ígéret, tulajdonképpen házasságszédelgés miatt panaszt tett Reinhard Heydrich ellen a haditengerészetnél. Az ilyen ügyek akkoriban nem voltak egyediek és általában nem is hoztak elmarasztalást, de a vizsgálóbizottság Heydrich fellépését olyan arrogánsnak tartotta, hogy a hölgyről való tisztességtelen nyilatkozatai nyomán nem akarta magára vállalni a döntés felelősségét, így Erich von Raeder flottaparancsnokra hagyta az ügyet. Raeder álnoksága, tiszteletlensége miatt méltatlannak találta Heydrichet a további haditengerészeti szolgálatra, és 1931. április 30-i hatállyal elbocsátotta a flotta kötelékéből.
Reinhard Heydrich élete traumáját szenvedte el.
Nemcsak, hogy pályaválasztása és szépen meginduló karrierje vált semmissé, ráadásul a versailles-i rendelkezések lazulásával a flotta belátható időn belüli fejlesztésére és így gyorsabb előmenetelre is volt remény, de az egyre mélyülő gazdasági világválság kellős közepén maradt egzisztencia nélkül, és szívrohamot elszenvedett apja sem tudta támogatni. Amikor Paul von Hindenburg birodalmi elnök visszautasította kegyelmi kérvényét, dühében és önsajnálatában napokra bezárkózott a szobájába.
A reményvesztettségből, a kilátástalanságból – mint oly sokszor – szinte a véletlen révén kecmergett ki. Felesége és annak családja unszolására meglépte azt, ami a következő, egyben utolsó életszakasza legjelentőségteljesebb döntése volt: 1931. június 1-jén belépett az NSDAP-ba, majd másfél hónappal később abba az SS-be (Védosztag, Schutzstaffel), amely ekkor még jelentéktelen volt, de már az ambiciózus Heinrich Himmler vezetése alatt állt, akinek egy gigantikus, nagy hatalmú szervezet megteremtése volt a célja. Ekkor még ő sem sejtette, hogy az ifjú Heydrichhel olyan tagra tett szert, aki ebben kulcsszerepet játszik majd.
Bár bizonyos szimpátiák adottak is lehettek, Reinhard Heydrich nem ideológiai alapon hozhatta meg a döntését. Sokkal inkább tűnik ez olyan racionális döntésnek, amely révén visszatérhetett a rendezett élethez. Katonaemberként az sem lehetett közömbös, hogy egy uniformizált szervezetbe lépett be, ami azzal az illúzióval kecsegtetett, hogy nem kellett elszakadnia teljesen a katonaléttől.
A későbbi két elválaszthatatlan munkatárs és barát kapcsolata 1931 augusztusában kezdődött, amikor is Reinhard Heydrichet egy ifjúkori barátja, Friedrich Karl von Eberstein müncheni SA-vezető közvetítésére bemutatták Himmlernek. Utóbbi érdeklődését Heydrich híradós/hírszerzős múltja és tapasztalata keltette fel, mivel az egyre nagyobb tagsággal bíró NSDAP-t meg akarta óvni a beszivárgó „ellenségektől”. Himmler 1931 elején kapott megbízást Hitlertől egy olyan biztonsági szolgálat létrehozására, amely a náci vezetők védelmét látja el.
Ezt követően, a katonai hagyományokat alapul véve, az SS felső vezetése keretében Himmler létrehozta az Ic-osztályt, amelynek a katonai vezérkarokban az ellenség felderítése volt a feladata. Reinhard Heydrichre ezúttal ismét a szerencse mosolygott rá, mivel a weimari időszakban a korábbi (és későbbi) távközlő csapatokat hírszerző csapatokra nevezték át. Ha Himmler tisztában lett volna ezzel, és tudja, hogy Heydrich szimpla rádiós tiszti képzésen esett át, valószínűleg nem jön létre a találkozó. Heydrich viszont élt a lehetőséggel, és meggyőzően vázolta fel annak a szervezetnek az alapjait, amelyet létrejötte után Biztonsági Szolgálatnak (Sicherheitsdienst, SD) neveztek el, s amely fényes karrierje kiindulópontja lett.
Reinhard Heydrich, a töretlen szervező, az új szervezet megerősítéséhez kivont az SS soraiból minden olyan személyt, akik már addig is elhárítással vagy kémkedéssel foglalkoztak. Ezzel tulajdonképpen megvetette az SS első különleges alakulatának alapjait. Mindeközben Reinhard Heydrich lélegzetelállító módon tört előre az SS ranglétráján is, kb. félévente került magasabb rangfokozatba. 1932 júliusában már formálisan is ő volt az SD vezetője. A szervezetnek 1933 őszén azonban még csak 100 tagja volt, akiket 100 tiszteletbeli tag segített. Ebből kifolyólag az SD sokáig még az SS-n belül is ismeretlen maradt.
Az SD-ben fiatal értelmiségiek gyülekeztek. A legfontosabb posztokon felsőfokú képzettséggel és doktori fokozattal rendelkezők ültek, a professzorok sem voltak ritkák. A központi irányítás az SD „hadosztályain” keresztül tartotta a kapcsolatot a vertikális szervezettel. Egy hadosztály 2-3 dandárból állt, melyek alá tartoztak az SD kirendeltségei, amelyek egy-egy járást vagy nagyvárost „gondoztak”. Az egyetemeken, főiskolákon működő bizalmi emberek SD-munkaközösségeket képeztek. Bizalmi ember lehetett mindenki, aki megfelelő általános műveltséggel rendelkezett, logikusan és tárgyilagosan tudott gondolkodni. Az SD szinte különálló testet képezett az SS-n belül, mivel tagjainak többsége sem a pártnak, sem az SS-nek nem volt tagja, a szervezet nyúlványai azonban az egész országot behálózták, a kis spiclik mellett bírók, vállalkozók, művészek és tudósok is együttműködtek, tehát nem csak a központot jellemezte az intellektualitás. 1937-ben a Biztonsági Szolgálatnak már 3000 főállású tagja volt, akiket immár 50 ezer fős besúgógárda látott el a szükséges információkkal.
Kímélet és kivétel nélkül
Amit Reinhard Heydrich pár év alatt felépített, hamarosan hasznosíthatta az „államigazgatásban” is. A harc időszakában az SD feladata egyszerű volt: ártalmatlanná kellett tennie az ellenségeket a párt sorain belül, illetve az ellenséges oldal szándékait kellett felderítenie. Ez egészen addig szükségszerűnek is mutatkozott, amíg a rendőrség a politikai ellenfelek kezében volt. 1933 után ez a tevékenység azonban állami keretek között, a rendőrség felhasználásával is elvégezhető volt. A kezdeti időszakban így az SD jobbára csak kisegítő rendőri szerepkörben mutatkozott, mígnem Hess 1934 júniusában az NSDAP egyetlen elhárító és hírszerző szolgálatává nyilvánította. Himmler 1934 végén a következőkben jelölte meg a Biztonsági Szolgálat feladatát: „Az SD felkutatja a nemzetiszocialista gondolat ellenségeit és ösztönzi az állami rendőri szerveket hatástalanításukra és elhárításukra.” Himmler úgy értelmezte az SD-t, hogy az a párt és végeredményben az állam nagy világnézeti hírszerző szolgálata.
1933. január 30. után tehát már nemcsak az NSDAP ellenségeivel kellett foglalkozni, hanem a kiépülő nemzetiszocialista államéval is. Mivel az SS elsőként Bajorországban szerezte meg a rendőrség irányítását, Himmler müncheni rendőrfőnökként Reinhard Heydrichet bízta meg a VI. osztály vezetésével, amely a politikai folyamatok felügyeletével és a politikai bűncselekmények üldözésével foglalkozott. Heydrich ebből az egységből építette fel a Bajor Politikai Rendőrséget, amely hivatalosan szintén Himmler vezetésével működött, de a gyakorlatban Reinhard Heydrich intézett mindent helyettesként, s feltöltötte a szervezetet az SD tagjaival. Bajorországban teremtették meg azt a gyakorlatot, hogy a politikai rendőrséget kivették az általános rendőrségi struktúrából.
Himmler végső célja azonban a teljes rendőrség felügyelete volt, ami nemcsak a pozíciók megszerzését érintette, hanem a német rendőrség teljes átszervezését is: a korábbi tartományi rendőrségekből erős és központosított birodalmi rendőrséget kívánt létrehozni, amelyet távol akart tartani mind az SA, mind a párt politikai szervezetének befolyásától. Hermann Göring ugyanebben mesterkedett.
Wilhelm Frick birodalmi belügyminiszter személyében a Himmler–Heydrich páros új szövetségesre talált. Frick a tartományi önállóság felszámolásán dolgozott, aminek megvalósítása magával hozhatta a tartományi rendőrségek önállóságának megszüntetését is. Kettejük összejátszása révén Himmler 1933 végén szinte minden tartományban átvette a politikai rendőrség vezetését. Ez komoly siker volt a számára, még ha Schaumburg-Lippe politikai rendőrsége mellett a legfontosabbat, a poroszt sem tudta megszerezni. Himmler sikerét jelezte azonban az is, hogy most már Göring volt barátkozóbb kedvében, amit az is indokolt, hogy a birodalmi reform keretében a porosz tartományi kormány csak a pénzügyminisztériumot és a miniszterelnöki hivatalt tarthatta meg, míg a porosz belügyminisztérium beolvadt Frick birodalmi belügyminisztériumába. Himmler megkapta a Göring által létrehozott Titkos Államrendőrség (Gestapo) helyettes vezetője és felügyelője címet, Reinhard Heydrich pedig Himmler helyetteseként átvette a Titkos Államrendőrségi Hivatal (Gestapa) irányítását.
A hírhedt Gestapo átvételével Heydrich megteremtette az országos hatókörű nemzetiszocialista terrorrendőrséget. Ekkor teremtődött meg a Gestapo alap-káderállománya, amelyben számos olyan szereplő kapott helyet – sokan közülük bajorok (a bajor brigád), mint Heinrich Müller –, aki már 1933 előtt is politikai deliktumokkal foglalkozott, csak akkor a kommunisták mellett éppen a nemzetiszocialisták ellen lépett fel. Reinhard Heydrich számára azonban ezek az „átfordított hivatásos kriminológusok” szakmai tudásuk miatt – náciellenes múltjuk ellenére – nélkülözhetetlenek voltak, különösen, mivel abszolút lojálisak voltak hozzá.
Miközben Himmler és Heydrich 1936-ra a rendőrség minden ágát maga alá hajtotta, minden tartományban és a Gestapóval országosan sikeresen választották le a politikai okok miatt üldözendők ügyét a szokványos rendőrségi struktúrákról, kialakították a fogva tartás új módozatait is: a védőőrizetet, amely ellen nem volt jogorvoslat, illetve a koncentrációs tábort, ahova olyan embereket koncentráltak, akiket politikai ellenálló hajlamuk miatt meg kellett védeni az igazságos népharagtól, de a táborok az átnevelésre is lehetőséget adtak. Reinhard Heydrich megszállottja lett a gondoskodó, elővigyázatos rendőrség gondolatának, amely minden elképzelhető népellenes, bűnügyi vagy politikai természetű „kártevőt” időben ártalmatlanít, és az elnyomó rendszert ennek megfelelően különös hatékonysággal fejlesztette tökélyre.
Reinhard Heydrich nem ismert kivételt: politikai ellenszegülőket, szabadkőműveseket, zsidókat, cigányokat, aszociálisokat, homoszexuálisokat, keresztényeket és szektánsokat éppen úgy üldözött, mint másként gondolkodókat és társadalmi tekintéllyel bíró személyeket. Thomas Mannról például a következőket írta Franz Ritter von Epp bajorországi birodalmi helytartónak: „Ez a némettelen, nemzeti mozgalommal szemben ellenséges, marxista és zsidóbarát magatartás adott okot arra, hogy Thomas Mann ellen védőőrizetet rendeljünk el, amelyet azonban távolléte miatt nem lehetett végrehajtani.” Heydrichnek „elévülhetetlen” érdemei voltak az SA és vezetője, Ernst Röhm félreállításában 1934 nyarán, a hosszú kések éjszakáján. Heydrich stábja nemcsak a listák összeállításában serénykedett, hanem az SA-vezetők SD-kommandókkal történő lefogásában is. Elismerésül SS-tábornoki címet kapott: ekkor még csak 30 éves volt.
Heydrich útja a csúcsra persze nem volt viszontagságok nélküli, hiszen hatalmi és szervezési ambíciói mások hasonló érdekeit és törekvéseit keresztezték. A Gestapo átvételével Hermann Göring porosz birodalmi belügyminiszteren sikerült felülkerekednie. Különös rivalizálás kötötte Wilhelm Canarishoz, a hadsereg titkosszolgálatának, az Abwehrnek a vezetőjéhez, Heydrich egykori patronálójához, akit még karrierje elején a Berlin cirkálón töltött szolgálati idejéből ismert. Miközben a nyilvánosság előtt szívélyesen beszélgettek egymással, vagy olykor ki is lovagoltak, megpróbálták egymást kölcsönösen kigolyózni. Heydrich állítólag bepoloskáztatta Canaris szolgálati helyiségeit, utóbbi pedig Heydrich vélelmezett zsidó felmenőinek felderítésére szentelt nem kevés időt.
Komoly fiaskót, illetve visszaszorulást nem kellett elszenvednie Reinhard Heydrichnek.
Sőt 1939-ben felért a csúcsra, hiszen kezdeményezésére és vezetésével létrejött a Harmadik Birodalom gigantikus biztonsági főszervezete, a Birodalmi Biztonsági Főhivatal (Reichssicherheitshauptamt, RSHA), amely minden szokványos, politikai és titkos rendőri szerv mindenható fedőszerve lett, beleértve a bűnügyi rendőrséget, a Gestapót és az SD-t is. Az RSHA felelősségi körébe tartozott minden „biztonságpolitikai és hírszerzési ügy”. A belső terror vezető szervei így következetesebben szerveződtek hálózatba egymással, és első ízben egyesültek az állami intézmények az NSDAP pártintézményeivel. Olyan hatalmas rendőri apparátus alakult ki, amely mindenütt képes volt információkat gyűjteni és szolgáltatni – a Harmadik Birodalom elnyomó uralmának jelképévé vált. Reinhard Heydrich egészen haláláig dolgozott ennek az apparátusnak a tökéletesítésén. Mivel 1942-re a birodalom elérte legnagyobb kiterjedését, az RSHA működése de facto is kiterjedt Európa elfoglalt és szövetséges részére, de Heydrich ezt a globális pozíciót is tovább fokozta azzal, hogy 1940-ben átvette az Interpol elődjének, a Nemzetközi Bűnügyi Rendőrségi Bizottságnak a vezetését.
Reinhard Heydrich félelmetes gépezete 1939 késő nyarától közvetlen háborús tényezővé vált. Az SD és az SS egységei közvetlenül is érintettek voltak azokban a határprovokációkban, amelyek ürügyet szolgáltattak Lengyelország megtámadásához, egyben a második világháború kitöréséhez. Később az RSHA felügyelete alatt működtek az SS bevetési csoportjai, az etnikai tisztogatások érdekében deportálásokat és tömeges kivégzéseket hajtottak végre, s összességében több százezer ártatlan áldozat halálához vezettek.
A katonai dolgok iránti rajongása mindvégig megmaradt, a háború pedig a közvetlen frontélményre is alkalmat adott. Ha a flottához nem is tért vissza Heydrich, de – szabadsága terhére – a Luftwaffe tartalékos tisztjeként lövészként és pilótaként is részt vett norvégiai, észak-németországi és hollandiai hadműveletekben, majd 1941 nyarán – Himmler kifejezett tiltása ellenére – a Szovjetunióban is. Ez majdnem az életébe került, mert gépének motorját kilőtték, és kényszerlandolása után az ellenséges területen egy felderítőegység gyűjtötte be. Himmler ezt az incidenst Heydrich temetésén büszkén nevezte az egyetlen olyan eseménynek hosszú közös útjuk során, amikor titkolózott előtte.
Prága hóhéra
A terrorisztikus biztonsági szervezet megteremtése mellett Reinhard Heydrich pályájának második csúcspontja minden bizonnyal a „zsidókérdés” kezelésében betöltött szerepe volt. Miután aktívan alakította először a zsidók kivándorlását, majd a megszállt keleti területeken a gettósítást és a bevetési csoportok gyilkoló tevékenységét, szinte predesztinálva volt, hogy ő kapja a megbízást a „zsidókérdés teljes megoldására” (Endlösung). Mivel a megbízást adó Göring komplett tervet várt, amely a várható anyagi, szervezési és igazgatástechnikai részletekre is kitért, Heydrich 1942. január 20-ra az „európai zsidókérdés végleges megoldására” összehívta a wannseei konferenciát. „Az Endlösung során a zsidókat megfelelő irányítás mellett keleten kell munkaszolgálatra bevetni. Nagy munkásoszlopokban, a nemek elkülönítésével, a munkára alkalmas zsidókat útépítéssel fogják ezekre a területekre vezetni, ahol egy nagy részük kétségtelenül természetes fogyás révén elpusztul. A megmaradt lakosságot, mivel kétségtelenül ez a legellenállóbb rész, ennek megfelelően kell majd kezelni, mivel ez a természetes szelekciót képviseli, és a szabadulás után egy új zsidó szervezet magjának tekinthető.” Műve beteljesülését, vagyis az európai zsidóság szinte teljes pusztulását, nem érhette meg.
Pályafutása harmadik, egyben utolsó csúcsteljesítménye a Cseh–Morva Protektorátus megrendszabályozása volt, ahol a kinevezett birodalmi protektor, Konstantin von Neurath korábbi külügyminiszter nem volt képes kemény kézzel fellépni az ellenszegülő és tiltakozó csehekkel szemben. Hivatalosan szabadságolással távolították el, így Reinhard Heydrich formálisan helyettes protektornak szegődött, hogy a Zuckerbrot und Peitsche (kalács és ostor) politikájával nyugalomra intse az együttműködést nem zsigerből elutasító cseheket, a többiekkel szemben viszont drákói szigorral lépjen fel. Az ellenállókkal való kemény leszámolás (halálos ítéletek, koncentrációs táborba utalások) miatt hamarosan csak „prágai hóhérnak” nevezték. Napra pontosan nyolc hónappal azután, hogy megérkezett Prágába, cseh merénylők támadtak autójára a nyílt utcán, s Heydrich egy kézigránátnak köszönhetően olyan súlyosan megsebesült, hogy életét már nem tudták megmenteni, egy héttel később elhunyt.
A német hatalmi gépezet reakciója Reinhard Heydrich szellemét idézte. Azonnal statáriumot rendeltek el, 3000 embert letartóztattak, 1300-at kivégeztek, majd a megtorlás csúcspontjaként a földdel tették egyenlővé Lidice és Ležáky falvakat, megölve a 16 éven felüli lakosokat, mivel azt feltételezték, hogy a falvak kapcsolatban álltak az elkövetőkkel. 1942 nyarán további több mint háromezer ember vesztette életét. Végül kínvallatások közepette a rendőri erők a prágai Karl Borromäus templom kriptájában bujkáló merénylők nyomára akadtak, akik némi tűzharc után megölték magukat. Reinhard Heydrich koporsóját két napra felravatalozták a prágai Hradzsinban, majd Berlinbe szállították, ahol a pár évvel korábban elkészült új Birodalmi Kancellária épületében újra felravatalozták.
Németország Paul von Hindenburg elnök halála óta nem látott ekkora halotti ceremóniát. A búcsúbeszédet tartó Heinrich Himmler a következő szavakkal méltatta: „Minden intézkedéséhez és cselekedetéhez nemzetiszocialistaként és SS-tagként fogott hozzá. Szíve és vére mélyéről érezte, értette és megvalósította Adolf Hitler világnézetét”. Hitler a birodalom biztonságáért elesett vértanúként posztumusz az NSDAP legmagasabb kitüntetésével, a német rend legmagasabb fokozatával tüntette ki.
A berlini invalidusok temetőjében temették el.
Annak ellenére, hogy a házasságából négy gyermek született, Lina Heydrich teljes mellszélességgel támogatta férje karrierjét. A sors fintora, hogy elsőszülött fiuknak, aki 1943-ban tízévesen balesetben meghalt, keresztapja az az Ernst Röhm volt, akinek meggyilkolásában Reinhard Heydrichnek oroszlánrésze volt.
A család Reinhard Heydrich magas pozíciója okán gondtalan, jómódú életet élt, ami csak fokozódott, amikor Heydrichet kinevezték helyettes birodalmi protektornak, hiszen a feleség legnagyobb megelégedésére a Prága melletti Jungfern-kastélyba költöztek, ahol gyakorlatilag személyzettel körülvéve, luxuséletet élhettek. Számos zsidó kényszermunkás is segítette a birtok működését, akikkel Lina Heydrich különösen rosszul bánt. Távcsővel figyelte őket, hogy elég gyorsan dolgoznak-e, a lassúakat megkorbácsoltatta az SS-őrökkel, másokat saját maga vert meg vagy köpött le. Lina gyermekeivel özvegyként is a birtokon maradt, majd 1945-ben a közelgő szovjet hadsereg elől elmenekült Németországba. Miután a britek megtagadták kiadatását, Csehszlovákiában életfogytig tartó börtönre ítélték.
Reinhard Heydrich minden bizonnyal a Harmadik Birodalom egyik legkülönlegesebb figurája volt, ellentmondásos személyiség, aki brutalitás és érzékenység, józan hatalmi szempontok és álmodozó képzetek között csapongott. Szervezőképessége, hihetetlen munkabírása (titkárnői három műszakban dolgoztak, szárnysegédjei éjjel-nappal készenlétben álltak), a modern technika iránti érzéke, gátlástalansága és határtalan brutalitása a náci terror jelképévé tette.
Jelen cikk a Panoráma a világra sorozat előkészületben lévő Hírhedt kémfőnökök című kötete Reinhard Heydrichről szóló fejezetének rövidített, szerkesztett változata.
