A 16–17. században úgy hitték, hogy bár Isten nem tudja megakadályozni a legnagyobb bűntetteket, csodás jelek révén felfedi a bűnösöket. A BBC History magazin azt mutatja be, hogy miként születtek bírósági ítéletek a madártámadások, szellemjárások és vérző holttestek eredményeként. Az augusztusi magazinban megjelent cikket rövidítve közöljük. A cikket rövidítve közöljük.
Az 1591. évben Salisbury városában egy Alice Shepheard nevű fiatal hajadon rémülten fedezte fel, hogy terhes. Ha kiderül, akkor „fattyú anyjának”, „paráznának” és „szajhának” bélyegzik, romlás vár rá és száműzik a közösségéből.
Sok más ilyen helyzetbe került nőhöz hasonlóan Alice is elrejtette a terhességét, és nagyanyja meg egy jószívű bába segítségével titokban szülte meg gyermekét. Egészséges fiúnak adott életet, majd, hogy ne essen folt a jó hírén, megölte gyermekét, és a közeli temető egyik sekély sírjába temette.
Tette egy ideig rejtve maradt, azonban egy kutya megérezte a bomló hús szagát, és „mancsával kikaparta a föld felszínére”, és „minden arra járó számára láthatóvá tette” a tetemet. A kihantolt holttestet csakhamar észrevették, és gyilkosság miatt körözést rendeltek el. A bába „lelkiismeretétől hajtva” feladta Alice-t és a nagyanyját a hatóságoknak.
A legközelebbi bírósági ülésen mindhárom nőt törvény elé állították és halálra ítélték.
Az esetről készült tudósítások sokat foglalkoztak a meggyilkolt gyermek „csodás megtalálásának” körülményeivel. A kutya, mint mondták, nem csupán az ösztöneitől hajtva ásta ki a holttestet, hanem Isten hírnöke volt, akit azért küldött az Úr, hogy napvilágra kerüljön a gyalázatos bűn.
„Az örökkévaló Isten akarata és csodatévő munkája fedte fel ezt az alávaló cselekedetet”, írta az egyik röpirat írója, aki figyelmeztette olvasóit, hogy Isten az ilyen csodás jelek révén mutatja meg, hogy nem szenvedheti, ha egy gyilkosság büntetlenül marad.
Természetfeletti bizonyíték
A kora újkori gyilkosságokról szóló beszámolókat gyakran különös és természetfeletti dolgokról tudósító történetek színesítik. Úgy hitték, hogy Isten „madarak, vadállatok vagy a meggyilkolt személy által” jelet küld, hogy a titokban elkövetett gyilkosságok napvilágra kerüljenek. A közhiedelem szerint a gyilkosságok Isten akarata ellenére, a Gonosz sugallatára a történtek, viszont az Úr számos csodát tett annak érdekében, hogy napfényre kerüljön az igazság.
Az ilyenfajta elképzelések nem csak a friss bűnügyekről beszámoló röpiratokban jelentek meg. A halottkémek isteni jeleket kerestek az eléjük került holttesteken, például vérző sebeket vagy pislogó szemet; szentül hitték, hogy ezek a jelenségek akkor következnek be, ha a gyilkos ott van a közelben. Olyan mélyen hittek a csodás jelekben, hogy a gyanúsítottakat nemegyszer ilyen „bizonyítékok” alapján állították bíróság elé, és a gyilkosok, akiknek lelkiismeretét amúgy is nyomasztotta a bűnük, megrendültek az isteni jelek láttán, és bevallották bűnüket.
1658-ban egy Ralph Suckey nevű norfolki úriember megölt egy férfit, aki „komoly sérelmet okozott neki”. Nem volt olyan bizonyíték, ami alapján Suckey-t vádolni lehetett volna, azonban a csodás lelepleződéstől való félelem miatt feladta magát.
A gyilkosok, a közvélekedés szerint, „rettegnek minden bokortól, vadállattól és madártól, azt képzelvén, hogy bármi felfedheti gonosztettüket, és sokszor megesik, hogy a föld egyszerű teremtményei leplezik le őket”. Egyik nap, nem sokkal a gyilkosság után, Suckey Burnham falvába ment, amikor egy csapat varjú támadta meg, károgtak és cserregtek, ő meg azt képzelte, hogy őt kárhoztatják és vádolják. Négy madár lemaradt, és Suckey feje felett zajosan rikácsolva, kőrözve le-lecsaptak rá. Ez olyan „félelemmel töltötte el” és olyan „bűntudatot keltett a lelkiismeretében”, hogy úgy érezte, az egyik bámészkodó előtt fel kell fednie „gyanúsításának szavait”.
Suckey-t békebíró elé idézték, ahol minden részletre kiterjedő beismerő vallomást tett. Később a thetfordi bíróság elítélte gyilkosság miatt.
A varjak jelenléte egyáltalán nem volt szokatlan a norfolki mezőn, azonban Suckey olyan mélyen hitt a csodákban, hogy természetfeletti jelentést tulajdonított a madarak természetes viselkedésének – és ez végül arra késztette, hogy beismerje a bűntettét.
Más, tragikusabb esetek alkalmával a szellemek segítségével fedezték fel a holttesteket. A bosszúálló szellemek, kísértetek, démonok és boszorkányok a 16–17. századi emberek számára hétköznapi jelenségnek számítottak, és igaznak tartották a természetfeletti megnyilvánulásokról szóló beszámolókat.
1679. március 16-án a londoni Middle Row egyik házában egy cselédlányt elküldtek, hogy hozzon egy hálóinget a fenti hálószobából. Amikor a lány belépett a szobába, az előző bérlő, egy bába szellemképével találta magát szembe. A tüzet okádó és villámokat szóró, rémisztő szellem arra utasította a cselédlányt, hogy ásson a lenti kandalló burkolata alá.
Ez a halottól származó üzenet eljutott a ház urához is, aki – bár voltak kétségei – felszedette a burkolatot. Ott két kisgyermek összeaszott maradványait találták, akiknek teste „úgy kiszáradt, hogy egészen apróvá zsugorodott”.
A csontokat a Cheshire-i Sajt nevű kocsmába vitték, hogy a kíváncsi közönség megcsodálhassa. Számos sebész egyetértett abban, hogy a testek nagyon régiek. Senki nem kérdőjelezte meg a cselédlány kísérteties hírvivőről szóló történetét, arra sem gondoltak, hogy esetleg ő tette a csecsemőket a kandalló alá. Csak azon álmélkodtak, hogy „egyetlen titok sem marad rejtve [Isten] végtelen bölcsessége előtt, és nem kerülheti el tekintetét”.
Bosszúért kiált
A 16–17. századi embereknek nem kellett túl sok ahhoz, hogy isteni sugallat eredményének tulajdonítsák a holttestek felfedezését; bármilyen véletlen eseményt az isteni beavatkozás jeleként értékeltek. A halottkémek maguk is mélyen hittek az isteni közbeavatkozásban, ezért néha úgy próbálták felfedni a gyilkosok személyazonosságát, hogy csodás, tetemrehívásnak nevezett ravatalpróbát rendeztek.
1597-ben VI. Jakab skót király (aki később I. Jakab néven angol király lett), így írta ezt le: „miként a titokban elkövetett gyilkosságoknál, ha a holttesthez bármikor hozzáér a gyilkos, vér fog felbuzogni, mintha bosszúért kiáltana az égre”.
A próbákat nagyon komolyan vették, és a vérző holttestek „tanúságtételét” elegendőnek tekintették, hogy letartóztassák a gyanúsítottakat.
1688-ban Phillip Stansfieldet állították bíróság elé apja meggyilkolásának vádjával, mert a holttestből vér szivárgott a szemfedőn át, amikor rátette a kezét. A bíróságon a vád a tetemrehívás tanúságtételére támaszkodott, míg Stansfield védelme megpróbálta ezt puszta babonának beállítani, de nem járt sikerrel. A bíróságot meggyőzték a vád érvei, és Stansfieldet halálra ítélték.
Isteni közbeavatkozás
Annak érdekében, hogy kiderítsék, ki követte el a gyilkosságot, a halottkémek gyakran megérinttették a gyanúsítottakkal az áldozatok holttestét. Ez rendkívül nehéz procedúra lehetett azok számára, akiket arra kényszerítettek, hogy alávessék magukat a próbának, hiszen mindenki tudta, milyen jelek tűnhetnek fel a holttesten, és azzal is tisztában voltak, hogy azokat a jeleket hogyan értelmezheti az isteni útmutatásra váró halottkém. Sok ártatlan embert ítéltek el a tetemrehívás során történt jelenségek miatt, és a lelepleződéstől rettegő gyilkosok gyakran árulták el magukat azzal, hogy vonakodtak magukat alávetni a próbának.
1590-ben egy kenti faluban, Warehorne-ban történt eset szemlélteti, hogyan kényszerítették ki a tetemrehívással a gyilkosokból a vallomásokat. A nagyjából 50 év körüli özvegy férfi, akit csak Lincolnnak neveztek, újból meg akart házasodni. Mivel négy gyereket nevelt, egyetlen olyan nő sem volt hajlandó hozzámenni, akiknek udvarolt. Egyik este a barátjával italozott, és elpanaszolta neki a problémáját. Tovább ittak, és végül Lincoln meggyőzte a barátját, hogy segítsen neki, és a komoly összegnek számító 40 shilling és egy „jó tehén” fejében ölje meg a gyerekeket.
Egy novemberi reggelen Lincoln valóra váltotta a tervét.
A három ifjabb gyermekét bezárta a házukba, majd az idősebbet elvitte a piacra Ashfordba. A felbérelt gyilkos behatolt a család otthonába, ahol a korábbi megállapodásnak megfelelően hidegvérrel meggyilkolta a gyerekeket. Nem sokkal később Lincoln hazaküldte maga előtt a legidősebb fiát, mert azt akarta, hogy a fiú találja meg a testvérei holttestét. Miután a gyerek felfedezte a bűntényt és fellármázta a szomszédokat, Lincoln berontott a tett színhelyére, és azzal vádolta a fiát, hogy ő követte el a gyilkosságokat – azt remélte, hogy a fiút fel fogják akasztani a bűncselekmény miatt.
A meggyilkolt gyerekek három napig feküdtek Lincoln házában, aki csak ezután vette a fáradságot és temette el őket a pincéjében. Öt nappal később megérkezett a halottkém, és további vizsgálatok céljából elrendelte a holttestek exhumálását. A halottkém feljegyezte, hogy a gyerekeket a talajvíz-forrás vízszintje alá temették, és a víz alá süllyedt holttestek „nagyon tiszták és fehérek” voltak. A nyomozás során számos gyanúsított esetében elrendelték, hogy érintsék meg a holttesteket. A sor feltehetőleg Lincoln legidősebb fiát is magában foglalta (bár a nevét egyetlen fennmaradt feljegyzés sem tartalmazta).
Amikor a felbérelt gyilkos közeledett, „a sebek elkezdtek frissen vérezni”, és a holttestek „hirtelen visszakapták korábbi véres színüket”.
Ez a jelenség nem ismeretlen: a vízben talált holttestek természetes post mortem vérzése, azonban a halottkém isteni útmutatásként értelmezte. Úgy vélte, hogy az Úr így jelezte: a meggyilkolt ártatlanok vére bosszúért kiált. A vérző sebek láttán a bérgyilkos nem csak a bűnét vallotta be, hanem azt is elmondta, milyen szerepet játszott az apa a gyilkosságokban. Mindkettőjüket letartóztatták, az esküdtbíróság bűnösnek találta és kivégezték őket 1591. február 27-én.
További gyilkosságok „csodás” megoldásáról a legújabb, augusztusi BBC History magazin ad hírt.
A cikket Rindó Klára fordította