ℹ️ Ez a cikk a History Magazin archívumából származik. Amennyiben a legfrissebb tartalmainkat szeretné olvasni, úgy kérjük vásárolja meg az aktuális lapszámot vagy fizessen elő.
A Gestapo a Harmadik Birodalom legfőbb kényszerszerve, a Titkos Államrendőrség, mely az utókor emlékezetében egybeforrt a tökéletesen működő rendőrállammal és a látható és láthatatlan terrorgépezettel. De hogyan jött létre, és hogyan működött a rettegés intézménye?
Miközben a náci „hatalométvételt” követő hetekben sorra születtek meg azok a rendeletek, amelyek a politikai szabadságjogok szűkítésével, majd kiiktatásával a német jogállam gyors leépülését eredményezték, s a náci Németország egyik alkotmányos pilléreként az állampolgárok védtelenné váltak a hatalommal szemben, megkezdődött annak az apparátusnak a kiépítése, mely megvédhette az államot a vélt vagy valós ellenségeitől, valamint az egyes állampolgárokat az „igazságos népharag” káros következményeitől.
A porosz belügyminisztériumot birodalmi megbízottként irányító Hermann Göring az 1933. január 30-i nemzetiszocialista kormányalakítást követően szinte azonnal kinevezte a minisztériumon belül különböző formákban korábban is működő politikai részleg élére Rudolf Dielst, aki már 1930-tól a kommunista mozgalom hatástalanításával foglalkozott. A nácikat hatalomba segítő Franz von Papen kancellárral és a nácikkal kapcsolatot ápoló Diels, aki titkos információkkal segítette a porosz kormány 1932-es eltávolítását, a szervezetileg egyelőre szerény őssejt átvételével megteremtette a Gestapo alapjait.
Egy hónappal később hivatalát minden rendőrségre vonatkozó jogszabály alól mentesítették.
Ezzel párhuzamosan Göring elbocsátotta a megbízhatatlannak ítélt rendőrkapitányokat, s elrendelte, hogy a rendőrségnek a „nemzeti szervezetekkel” (SA, SS, Acélsisak) „a legnagyobb egyetértésben” kell együttműködniük, miközben a baloldali szervezetekkel szemben „szükség esetén megengedett volt a kíméletlen fegyverhasználat” is. „Minden golyó, mely elhagyja egy rendőri pisztoly csövét, az én golyóm. Ha ezt gyilkosságnak nevezik, akkor gyilkoltam. Ezt mind én parancsoltam meg, vállalom a felelősséget” – indokolta az intézkedést Göring egyik későbbi beszédében. Innen már csak egy lépés volt, hogy a „reguláris rendőrség tehermentesítésére különleges esetekben” az SA és az SS tagjaiból 50 ezer fős segédrendőrséget hozott létre, melynek nyomán a háromnegyed évvel korábban még államellenes cselekmények és a rend felforgatása miatt betiltott kvázi terrorszervezeteknek kellett az új rendet védelmeznie. Így tiporták sárba a rendőrség politikai semlegességének kötelmét. Mindezek a lépések és a nyomukban következő intézkedések a gyakorlati megtestesülését jelentették annak a felfogásnak, amit Göring így fogalmazott meg: „Az intézkedéseimet nem fogják bárminemű jogi kételyek gyengíteni. Az intézkedésemet nem fogja bármilyen bürokrácia csorbítani. Itt nem kell igazságot szolgáltatnom, itt csak megsemmisítenem és kiirtanom kell, semmi mást.”
Miután Göring 1933 áprilisában porosz miniszterelnök és belügyminiszter lett, a politikai rendőrség megindult a töretlen fejlődés útján. Még ebben a hónapban teljesen függetlenítette Diels apparátusát és a hírszerző osztályt a rendőri szervezettől, és létrehozott számukra egy csak neki alárendelt, a tartományi rendőrséggel egyenrangú Titkos Államrendőrségi Hivatalt (Geheimes Staatspolizeiamt – Gestapa), amelyet állítólag egy postai alkalmazott egy postai bélyegzőhöz rövidített Gestapóként. Mivel a Gestapo bármely rendőri szervet felszólíthatott az intézkedésre, gyakorlatilag már ekkor a szokványos rendőri szervek fölé rendelődött.
Göringnek azonban vetélytársa is akadt a rendőri szervek feletti kontroll megszerzésében, mégpedig Heinrich Himmler és az SS. Az SS-t erre mindennél jobban predesztinálta, hogy feladata már az 1920-as évek második felében rendőri szolgálat gyakorlása volt a párton belül. Ekkor kezdődött a szervezet misztikus titokzatossága, melynek fokozására az SS vezetése is törekedett.
Az SA- és a párttagok semmit sem tudhattak tényleges működéséről. Mindez előfeltétele volt annak, hogy az SS megfelelő hatékonysággal tegyen eleget legfőbb feladatának, a Hitler-ellenes elemek és a párt ellenségeinek felkutatásának. A bizalmas jelentések készítése már 1925-ben megkezdődött, igazi profizmust azonban ezen a téren Himmler hozott a szervezetbe. Ami eleinte csak szórványosan működött, azt 1929-től rendszerbe szervezetten végezte az SS: információk gyűjtése olyan ellenséges csoportokról, mint a kommunisták, szabadkőművesek, prominens zsidók stb. Az SS eme önállósodó tevékenységének 1931-től már egy külön alszervezet adott otthont. Az egykori tengerészfőhadnagy Reinhard Heydrich vezetésével Himmler egy I c-szolgálatot épített fel, amely 1933 után a legnagyobb megfigyelő szervezetté nőtte ki magát, s csakhamar Biztonsági Szolgálatnak, vagyis SD-nek (Sicherheitsdienst) nevezte magát. 1932 elejétől Himmler a Barna Ház (müncheni pártközpont) biztonsági főnöki tisztét is betöltötte.
„A rendőrség, a barátod és segítőd”
1933. április 1-jén Himmler első lépésként a Bajor Politikai Rendőrség élére kapott kinevezést, s egyben a bajor belügyminisztérium különleges, politikai osztályának vezetője is lett. Ebben a pozícióban adhatta újra tanúbizonyságát annak a módszeres tevékenységnek, amely a politikai terror tökéletesítéséhez vezetett. A politikai rendőrség gyakorlati kiépítése azonban Heydrich feladata volt, aki a testületet az SD-tagokkal töltötte fel. Bajorországban a politikai rendőrség szintén függetlenedett az általános rendőrségi struktúrától. Adolf Wagnerpártkörzetvezető és tartományi belügyminiszter rendelkezése nyomán a politikai rendőrparancsnok első lépései közé tartozott egy olyan tábor létrehozása Dachauban, ahová a politikai ellenfeleket koncentrálhatta. Bár hasonló intézmény Wilhelm Frick belügyminisztersége nyomán Türingiában már 1932-ben létezett, Németország ekkor ismerkedett meg a Harmadik Birodalom egyik legrettegettebb szavával: a koncentrációs táborral.
Himmler végső célja azonban a teljes rendőrség felügyelete volt, ami nemcsak a pozíciók megszerzését érintette, hanem a német rendőrség teljes átszervezését is: a korábbi tartományi rendőrségekből erős és központosított birodalmi rendőrséget kívánt létrehozni, amelyet távol akart tartani mind az SA, mint a párt politikai szervezetének befolyásától. Göring ugyanebben mesterkedett.
Himmler további előrelépési szándéka egyelőre viszont meghiúsult.
Hitler saját hatáskörben döntött arról, hogy az SS és az SD központja nem költözhet Berlinbe, s továbbra is Münchenben végzi tevékenységét. Miközben Himmler jobbnak látta, hogy kibéküljön Göringgel, addig Wilhelm Frick birodalmi belügyminiszter személyében új szövetségesre talált. Frick a tartományi önállóság felszámolásán dolgozott, amelynek megvalósítása magával hozhatta a tartományi rendőrségek önállóságának megszüntetését is. Kettejük összejátszása révén Himmler 1933 végétől 1934 tavaszáig szinte minden tartományban átvette a politikai rendőrség vezetését. Himmler sikerét jelezte az is, hogy most már Göring volt barátkozóbb kedvében, amit az is indokolt, hogy a birodalmi reform keretében a porosz tartományi kormány csak a pénzügyminisztériumot és a miniszterelnöki hivatalt tarthatta meg, míg a porosz belügyminisztérium beolvadt Frick birodalmi belügyminisztériumába.
1934 áprilisában Diels menesztésével Himmler megkapta a porosz Titkos Államrendőrség (Gestapo) felügyelője címet, Heydrich pedig Himmler helyetteseként átvette a Titkos Államrendőrségi Hivatal (Gestapa) irányítását. Ezzel a lépéssel megkezdődött az SD-ben már kidolgozott megfigyelési és szankciós rendszer alkalmazása a teljes lakosság körében, a Gestapo az egész társadalmat behálózó szervezetté vált, melynek kiépítésében nagy szerepe volt Heydrich helyettesének, Werner Bestnek is.
A Gestapo öt osztályt működtetett, melyből az első és a második a szervezési és igazgatási, illetve jogi ügyeket fogta össze. A III. osztály volt a tulajdonképpeni Politikai Rendőrség, vagyis a Gestapo, a IV. pedig az Elhárító Rendőrség, amely hazaárulási és kémkedési ügyeket vizsgált ki. Az ötödik osztály összekötő szervként szolgált az SA-hoz, az SS-hez, Himmlerhez és a védőrendőrséghez (Schutzpolizei). Nem sokkal később a Gestapa osztályait főosztályokká szervezték: az I. Főosztály jogi és igazgatási kérdésekkel foglalkozott Werner Best irányítása alatt, aki 1935 után a III. főosztályt, vagyis az Elhárító Rendőrséget is átvette. A Gestapo a II. főosztályban szerveződött, s összesen hat osztályt működtettet, amelyek különféle szakfeladatokat látták el. Az első, a Marxizmus-Osztály, betiltott szocialista és kommunista pártok megfigyelését és üldözését végezte Heinrich Müller vezetésével. A második osztály a reakció, a jobboldali ellenzék és az egyházak specialistája volt, s Franz Josef Huber vezetésével működött. A harmadik osztály a párton belüli Hitler-ellenes elemek felderítése terén, valamint a homoszexuálisokkal, abortuszokkal, nem zsidók és zsidók tiltott nemi kapcsolataival kapcsolatos ügyekben volt illetékes, Josef Meisinger vezetésével. A Gazdasági Osztály a legális egyesületek, gazdasági szervezetek felügyeletét látta el. Külön osztály foglalkozott a védőőrizetekkel és koncentrációs táborok feltöltésével. Az utolsó, hatodik osztály a szabadkőművesség és vallási szekták osztálya volt.
Himmler eközben folytatta a harcot azért, hogy minden rendőri szervet a befolyása alá vonjon. Ebben a folyamatban mérföldkő volt Hitler 1936. júniusi rendelete, mellyel kinevezte „hűséges Heinrichját” a teljes német rendőrség főnökének a belügyminisztériumban, vagyis a német rendőrség centralizációja lezárult. Himmler ezzel államtitkári rangot kapott, s az őt érintő kérdésekben a kormány ülésein is részt vehetett. A belügyminiszternek való alárendeltsége alól Himmler azonban minden adandó alkalommal igyekezett kibújni, s ezt csak elősegítette, hogy rendőrségi ügyekben Hitler is a belügyminisztert megkerülve adott neki utasításokat.
Himmler rendőrfőnöki megbízatásával ismét átalakult a rendőrségi struktúra, amely némileg egységesítette a viszonyokat. Két főhivatalt jött létre, amelyek egyesítették a korábbi hivatalokat. A Biztonsági Rendőrségi Főhivatal (Hauptamt Sicherheitspolizei) Reinhard Heydrich vezetésével összefogta a Heinrich Müller vezetésével működő Gestapót (Politikai Rendőrségi Hivatala), a Werner Best vezetése alatt álló Elhárító Rendőrséget, valamint az Arthur Nebe által irányított Bűnügyi Rendőrséget (Bűnügyi Rendőrségi Hivatal), s emellett Werner Best vezette az Igazgatási és Jogi Hivatalt. A Közrendészeti Főhivatal (Ordnungspolizei) Kurt Daluege irányítása alá került, amely a védőrendőrséget (rendőri végrehajtás), a közlekedési rendőrséget, a csendőrséget, a települési rendőrséget, pályaudvari rendőrséget, közigazgatási rendészetet, tűzoltóságot stb. egyesítette. 1936. október 1-jén minden tartomány politikai rendőrsége felvette a Gestapo elnevezést, vertikálisan alárendelt szervei (Stapo-Stellen, Stapo-Leitstellen) mindenhol egységesültek.
A Gestapo és az SD erős személyzeti összeolvadása csakhamar kompetenciaharcokhoz vezetett, ami szükségessé tette a két szervezet munkakörének pontosabb elhatárolását.
A harc időszakában az SD feladata egyszerű volt: ártalmatlanná kellett tennie az ellenségeket a párt sorain belül, illetve az ellenséges oldal szándékait kellett felderítenie. Ez egészen addig szükségszerűnek is mutatkozott, amíg a rendőrség a politikai ellenfelek kezében volt. 1933 után ez a tevékenység azonban állami keretek között, a rendőrség felhasználásával is elvégezhető volt. A kezdeti időszakban így az SD jobbára csak kisegítő rendőri szerepkörben mutatkozott, mígnem Rudolf Hess – Hitler helyettese a pártban – 1934 júniusában az NSDAP egyetlen elhárító és hírszerző szolgálatává nyilvánította. Himmler 1934 végén a következőkben jelölte meg a Biztonsági Szolgálat feladatát: „Az SD felkutatja a nemzetiszocialista gondolat ellenségeit és ösztönzi az állami rendőri szerveket hatástalanításukra és elhárításukra.” Himmler tehát úgy értelmezte az SD-t, hogy az a párt és végeredményben az állam nagy világnézeti hírszerző szolgálata. A végrehajtás azonban már nem tartozott a hatáskörébe. A magát a párt szellemi rendőrségének, a nemzetiszocialista gondolatok legfőbb őrének tekintő SD büszkeségét sértette, hogy a Gestapo szimpla kiszolgálója legyen.
Minél inkább kiterjedt tevékenységet folytatott az SD és a Gestapo, annál inkább fennállt a veszélye, hogy egymás munkáját bénítják meg. A két viaskodó szereplő megzabolázását Heydrich egy olyan rendelettel kívánta elérni, amely külön-külön meghatározta mindkettő tevékenyégi területét, és kiegészítésképpen elrendelte, hogy munkájuk során segítsék egymást s kerüljék a fölesleges kettős munkát. Eszerint a Gestapo a következő szakterületeket kapta: marxizmus, hazaárulás és emigránsok, míg az SD tevékenységi körébe tartozott a tudomány, a népiség és népismeret, művészet, nevelés, párt és állam, alkotmány és közigazgatás, külföld, szabadkőművesség és egyesületek.
Bár a gyakorlati tevékenység során a különválasztás ellenére jelentkezhettek olyan ügyek, amelyek mindkettő hatáskörébe beletartoztak, az igazi komoly súrlódások leginkább a közös kompetenciák révén maradtak meg. Heydrich rendelete értelmében továbbra is közös területek voltak a következők: egyházak, szekták, egyéb vallásos vagy világnézeti szövetkezések, pacifizmus, zsidóság, jogvédő mozgalmak, egyéb államellenes csoportok (mint Otto Strasser Fekete Frontja, vagy az Egyleti Ifjúság), gazdaság, sajtó. A súrlódásokat nem különösebben enyhítette, hogy a közös területeken az SD inkább az általános alapvető kérdésekkel, míg a Gestapo egyedi esetekkel foglalkozott, amelyekben végrehajtásra is szükség volt. A Harmadik Birodalom szervezeti rendezetlenségét mutatta, hogy egy pártszervezet állami szervvel vívott komoly hatalmi harcot, ráadásul a két szervezet Heydrich révén perszonálunióban állt egymással.
Egy ismeretlen szerzőjű emlékirat ezt a kettőséget megpróbálta megmagyarázni, miszerint a Gestapo államellenes, az SD népellenes jelenségeket üldöz. Az első esetben a fennálló rend elleni „jogi” fellépésről volt szó, míg a népellenes jelenségeket nem lehetett büntetőjogi alapon kezelni, jóllehet sok esetben sokkal nagyobb veszélyt hordoztak magukban, mint az állam elleni mozgalmak.
Új keretek között: a Birodalmi Biztonsági Főhivatal
Himmler a harmincas évek második felében egyre inkább fontolgatta, hogy az SS-t és a rendőrséget az összefonódásaikon túl ténylegesen is egy apparátusban egyesítse. 1938 nyarától e szándék már a tervezgetések fázisába lépett, s célja az volt, hogy a „Nemzetiszocialista Németország egységes államvédelmi testületét” hozza létre. Mindez azt jelentette, hogy az SS és a rendőrség között az addiginál is erősebb köteléket kívánt létrehozni, s a Közrendészet tagjait az Általános SS-be, a Biztonsági Rendőrség tagjait pedig a SD-be kívánta beléptetni. 1935-ben a 607 Gestapo-hivatalnokból ugyanis csak 244, 1939-ben a 20 ezerből mindössze 3000 volt az SS tagja. Vagyis az irányítás ugyan kétséget kizáróan az SS kezében volt, de alsóbb szinten nem érvényesült ilyen mértékben a perszonálunió.
Heydrich viszont abban mesterkedett, hogy a Biztonsági Rendőrséget egyesítse az SD-vel, hogy így is elejét vegye a párt közvetlen beavatkozásainak.
A Birodalmi Biztonsági Főhivatal(Reichssicherheitshauptamt, RSHA) végül 1939. szeptember 27-én kezdte meg működését Heydrich vezetésével, de a nyilvánosság előtt soha nem jelent meg. Még a más hivatalokkal való kapcsolattartás során sem használhatta ezt az elnevezést, kifelé csak „a Német Rendőrség és az SD főnöke” titulust alkalmazta. Az SD és Biztonsági Rendőrség egyesítése sem valósult meg. A főhivatal összességében nem enyhítette számottevően az addigi bürokratikus zűrzavart, sőt kifejezetten félrevezető volt, hogy egyik hivatala tulajdonképpen a párthoz kötődött, a másik állami funkciókat látott el, míg egy harmadik mindkettőhöz kötődött. Ennek ellenére a RSHA a nemzetiszocialista elnyomás és a genocídium központjává vált, vagyis hozzá volt köthető az európai zsidóság megsemmisítése is. Heydrich 1942 júniusában bekövetkezett halála után Himmler átmenetileg saját maga vette át a főhivatal irányítását, majd 1943 januárjában javaslatára Hitler az addigi dunai felsőbb SS- és rendőri vezetőt, Ernst Kaltenbrunnert nevezte ki a Biztonsági Rendőrség és az SD, így a Birodalmi Biztonsági Főhivatal élére is.
A Birodalmi Biztonsági Főhivatal hat hivatallal rendelkezett, amelyek az SS SD- Főhivatalának és a Rendőrség Biztonsági Rendőrségi Főhivatalának osztályait jelentették. Az I. Hivatal Werner Best irányításával szervezési, igazgatási és jogi ügyekkel foglalkozott, s mind az SD, mind a rendőrség hasonló osztályait egyesítette. A II. Hivatal kompetenciájába az SD-Főhivataltól átvett ellenségfelkutatás tartozott Franz Six vezetésével, a III. Hivatal a német életterületek kutatását (Belföldi SD) végezte Otto Ohlendorf irányításával. A IV. Hivatal Heinrich Müllerrel az élen az ellenséghatástalanítást és a korábbi Gestapo legfontosabb területeit ölelte fel. Az V. Hivatal Arthur Nebe vezetésével a bűnüldözést képviselte, vagyis megegyezett a korábbi Bűnügyi Rendőrségi Hivatallal. A VI. Hivatal Külföldi Hírszerző Szolgálatot működtette (Külföldi SD) Heinz Jost keze alatt.
„Tisztában vagyunk vele, hogy nem vagyunk népszerűek”
Az egyre duzzadó létszámú Gestapo a harmincas évek közepére a rezsim megkerülhetetlen pillérévé vált. Míg az őssejtet jelentő berlini I a-osztálynak mindössze 35 munkatársa volt, addig a Gestapa 1935-ben már 607 fővel dolgozott, s a szervezet a vertikális struktúrában is állandóan gyarapodott, így már 4200 főt foglalkoztatott. Munkatársai között megtalálhatóak voltak komoly rendőri tapasztalattal rendelkező személyek, akik a rendőri, nyomozati szakszerűséget hozták a szervezetbe. A Gestapo hírhedt, a Szovjetunióban is tapasztalatokat gyűjtő vezetője, Heinrich Müller (Gestapo-Müller) 1919 óta dolgozott a müncheni rendőrségnél. Nagyobb arányban voltak azok, akik az SS és az SD háza tájáról érkeztek – akik kevésbé voltak képzettek, de ideológiai hűségükhöz nem fért kétség. E két színezet egyesítése a szervezetben rendkívül fontos volt. A Gestapónak 1941-ben közel 15 ezer munkatársa volt, akik közül 4000 a birodalom határain kívül dolgozott. 1944 végén kb. 32 ezer szolgálta az államvédelmet. A háború idején a Gestapo által legszorosabban felügyelt terület a főváros volt, ahol kb. 4000 Gestapo-alkalmazott vigyázott a rezsim épségére, a nagyvárosokban általában pár száz, a kisvárosokban 1-2 gestapós dolgozott. Az együttműködők száma ennek sokszorosa volt.
A Gestapo besúgórendszeréről kevés információval rendelkezünk, jóllehet a kortársak úgy érezték, hogy az pókként szőtte be a német mindennapokat. A bizalmas informátoroknak viszont egész hálózata működött közre. A legfontosabbak közülük a bizalmi emberek (V-Leute) voltak, akiket gyakran, de nem mindig az alsó Gestapo-szervek fizettek információikért. Léteztek az ún. adatközlők (G-Leute), akik időről időre történeteket meséltek, valamint az informátorok (I-Leute), akik nem tartoztak a rendszerhez, de tudósítottak a közvélemény alakulásáról. A Gestapo szorosan összefonódott a párttal és annak szervezeteivel, főleg az ifjúsági alakulatokkal (Hitlerjugend, Nemzetiszocialista Tanulószövetség, Nemzetiszocialista Német Hallgatószövetség), mert ifjonti lendületükre és hevületükre a rendszer nagyban számított. A német lakosság aktív közreműködése nélkül a Gestapo munkájának eredményessége a tényleges töredéke lett volna: több történeti kutatás jutott arra a megállapításra, hogy a politikai jellegű eljárások 50–80 százaléka meg sem történt volna, ha az állampolgárok nem jelentgették volna fel lelkesen egymást.
A Gestapo feladata volt „mindennemű, az államra veszélyes törekvésnek az állam teljes területén való felkutatása, leküzdése, a nyomozások eredményének kiértékelése, az állam kormányzatának értesítése”. Államellenségnek az bizonyult, aki tudatosan szembeszegült a néppel, a párttal és az állammal, azok világnézeti alapjaival és politikai akcióikkal. Részletesebben: kommunisták, marxisták, zsidók, politizáló egyházak, szabadkőművesek, politikai elégedetlenkedők, nemzeti ellenzékiek, reakciósok, fekete frontosok, gazdasági szabotőrök, megrögzött bűnözők, abortuszt elkövetők, homoszexuálisok, összeesküvők és hazaárulók, akik mindannyian a német nép szellemi és faji állagát veszélyeztették.
A nemzetiszocialista rezsim számára a veszély különféle síkokon jelentkezhetett, nem kellett szervezett politikai ellenállónak lennie valakinek, elegendő volt, ha óvatlanul olyan kijelentéseket tett, melyeket a rendszer veszélyesnek ítélt. 1934 végén törvény rendelkezett arról, hogy az NSDAP és a nemzetiszocialista állam kritizálása bűncselekmény. A Hitleren és a nácikon való gúnyolódást, a sérelmükre terjesztett vicceket egyenesen rosszakaratú magatartásformáknak nyilvánították.
Az üldözött ellenségek körében a rendszer időben változó prioritásokat tett. Miközben a hatalom megszilárdításának időszakában főleg a kommunisták és szociáldemokraták keltették fel érdeklődését, a zsidók elleni törvények elfogadásával egyre inkább ők kerültek fókuszba, majd jöttek a többiek.
A Gestapo olyan nagyszabású akciókban is részt vállalt, mint a hosszú kések éjszakája (1934). Ott állt a háttérben 1938-ban Werner von Blomberg hadügyminiszter és Werner von Fritsch hadseregparancsnok eltávolításakor, illetve a második világháború kirobbantásának ürügyéül szolgáló gleiwitzi rádióadó színlelt megtámadásakor.
A Gestapo-központokban a közmondásos német precizitás és a szervezet kiterjedtsége okán elképesztő mennyiségű adat gyűlt össze. A rendszerellenzők nyilvántartására bonyolult kartotékrendszert alakítottak ki. A Gestapo vezette az ún. A-kartotékot, amely három csoportba sorolta az embereket: A 1 (vörös lovas jelzéssel, a kártya bal oldalán) – olyan rezsimellenségek, akiket már általános mozgósítás álcázott előkészítése során le kellett tartóztatni; A 2 (kék lovas) – olyan személyek, akiket az általános mozgósítás nyilvános kihirdetése alkalmával fogtak le; A 3 (zöld lovas) – olyan polgárok, akik nem jelentettek biztonsági kockázatot, de akik nehéz időkben politikailag veszélyesnek minősülhettek, így különleges megfigyelésük és őrizetbe vételük megfontolandó volt. A három csoporton belül további jelzések (a kártya jobb oldalán) pontosították az egyes nyilvántartottak besorolását. A sötétpiros lovas kommunistákat, a világos piros marxistákat, a barna lovas merénylőket, az ibolyakék kverulánst (összeférhetetlen) jelölt. Az ügyintézőnek évente kétszer (április 1. és október 1.) ellenőriznie kellett, hogy az adatok még helytállóak-e.
A szervezet a besúgói jelzéseket és állampolgári bejelentéseket gondosan kivizsgálta, önkényes megfigyeléseket és házkutatásokat tartott. A minden törvényi korlát nélkül „védőőrizetbe” vett személyeket, a nekik szánt büntetés elrendeléséig, brutális módszerekkel vallatták és kínozták, hogy lehetőség szerint további elhajlókat, egyet nem értőket, ellenállókat is felderítsenek. Gyakori kihallgatási módszerek voltak a zsarolás, a hízelgés, a valódi vagy hamisított bizonyítékokkal, illetve a fogolytársak valódi vagy hamisított vallomásaival való szembesítés. A letartóztatottakat a „súlyosbított kihallgatás” során sértegették, megalázták, fenyegették vagy gumibotokkal, bikacsökkel, ostorokkal, botokkal vagy más tárgyakkal verték. A „védőőrizet” a szokványos védekezés jogi eszközeit nem ismerte, vagyis az így őrizetbe vett személy semmilyen jogi segítségre és tanácsadásra, pláne védelemre nem számíthatott, a kirótt büntetést bíróság előtt nem lehetett megtámadni.
Heydrich és klikkjének eszközei komoly kételyekre adtak okot más állami szerveknél, így az államügyészégnél és Franz Gürtner birodalmi igazságügyi miniszternél is, akik többször tiltakoztak: „Ilyen keleti szadizmusra emlékeztető kegyetlenkedésekre még a legnagyobb harci elkeseredettség esetén sincs magyarázat és mentség.”
A második világháború idején a Gestapo feladatai is megszaporodtak, tevékenységét kiterjesztette a birodalmi határokon túlra is. Immár nemcsak a rendszerellenes cselekmények, hanem a háborús erőfeszítések hátráltatása is a hatáskörébe került, úgymint szabotázsakciók felderítése, munkabeszüntetések „kezelése”, a feketepiac üldözése. De részt vállalt a kényszermunkások és hadifoglyok felügyeletében, a deportálásokban, a gettók szervezésében, de még a keleti fronton brutális kivégzéseket megvalósító bevetési csoportok munkájában is. Eközben az egyre szaporodó tényleges ellenálló tevékenységek felderítése is egyre több munkát jelentett.
A háborút követően a Németországot irányító Szövetséges Ellenőrző Tanács 1945. októberi rendeletével feloszlatta a Gestapót, vagyonát lefoglalta.
A nürnbergi Nemzetközi Katonai Törvényszék bűnös szervezetnek minősítette, vezető tisztségviselőit Németországban és külföldön perek sorozatában vonták felelősségre. A középső és alsóbb munkatársi kör a nácítlanítási eljárások során számíthatott különféle szankciókra, többek között a további rendőri munkától való eltiltásra. Utóbbin lényegesen enyhített az 1951-es amnesztiarendelet.
