Az alapkövek vagy sarokkövek egy új építmény alapjának létrehozásakor a legelőször lerakott kövek voltak, és arra szolgáltak, hogy annak jövőbeli vonalát és tájolását meghatározzák.
Még ma is szokásban van, hogy elhelyeznek ilyeneket a nagyobb épületek vagy más infrastrukturális beruházások elindításakor, nyilvános ünnepségek keretében, ugyanakkor maga a gyakorlat igen régre nyúlik vissza. Jézus Krisztus maga is szimbolikusan hozzátett egy „elvetetett” sarokkövet a zsidó hitből a Márk evangéliuma tanúsága szerint: „Ezt az írást sem olvastátok: Az a kő, amelyet az építők megvetettek, az lett és csodálatos a mi szemünkben?” (Márk 12:10–11.).
Az ókori egyiptomi és mezopotámiai civilizációk a legelső épületkövek lehelyezését ősi „földtörő” rítusokkal ünnepelték meg évszázadokon át, hogy isteneik megvédhessék a maj dani építményeket. A hagyomány a középkorban is tovább élt, a megfelelő rítusok végre hajtása az egyházi építkezések nélkülözhetetlen velejárója lett Isten az egyházra és a gyülekezetre kiterjedő áldásának biztosítása érdekében. A párizsi Saint Denis kolostortemplom sarokkövének 1140-es megáldására, az új kórus alapárkánál számos főpap gyűlt össze, hogy tanúja legyen, amint VII. Lajos király lerakja az első követ, és belenyomja pecsétgyűrűjét a habarcs és szenteltvíz keveré kéből álló kötőanyagba.
Általában a patrónusok vagy vallási vezetők által adományozott fogadalmi vagy totemisztikus letéteket is elte mettek magában az alapkőben, vagy ahhoz közel. Ilye neknek számítottak a kis edények vagy tálak, állati csontok, érmék, a bor, a vér, esetleg a védőszent valamely relikviája. Még a mai napig is előfordul, hogy rituális letéteket – például dokumentumokat, fotókat – helyeznek el sok középület alapjaiban, vagy külön fémtartályban, és az utóbbi évtizedekből, évszázadokból is gyakran kerül nek elő hasonló „üzenetek”.
Ezután következik a helyi híresség vagy politikus által egy ünnepi vakolókanállal végrehajtott kezdőkőletétel – de az isteni védelem helyett ma már ez csak a közvélemény megnyerését szolgálja.