Évtizedekig tüskeként ékelődött az oszmánok hátába Szigetvár, amelyet egymás után több kapitánya is alaposan felkészített az ostromokra. Zrínyi Miklós hősies önfeláldozással védte az erősséget, de a szultán halála ellenére sem volt esélye a túlerő ellen.
Magyarországon a török kori várháborúk két legismertebb helyszíne kétségtelenül Eger és Szigetvár. Ma Egerben büszkén vállalják fel Dobó István, Szigetváron pedig Zrínyi Miklós kultuszának ápolását, és a helyszíneken megtekinthető modern kiállítások élvezetes módon mutatják be a 16. századi végvári harcokat. A rengeteg hasonlóság ellenére egy dologban azonban jelentősen különbözött a két hős harca. Dobó sikerrel védte meg a rá bízott erősséget, Zrínyi pedig karddal a kezében esett el Szigetvár romjai alatt. Az utókor azonban kegyes volt a horvát grófhoz, hiszen a történelmi emlékezet Pantheonjában már legyőzhetetlen hadvezérként foglalhatta el helyét.
Amikor Antimus Osvát a Dráva felé kanyargó Almás-patak mocsaras árterében felépítette az első kőtornyot, még maga sem gondolta volna, hogy Sziget – így szerepel a korabeli forrásokban – egyszer hatalmas végvár lesz, és az egész Dél-Dunántúl, sőt még Szlavónia védelme is az itt szolgáló katonákon múlik. A háromemeletes lakótornyot és a körülötte emelt falakat először 1449-ben említették castrum, azaz vár néven a latin nyelvű források. Alig egy évvel ezt megelőzően zajlott a szerencsétlen kimenetelű második rigómezei csata, tehát a kortársak nagyon is tisztában voltak az oszmán veszéllyel. Ám ekkor még joggal gondolhatták, hogy Koszovó nem Somogy vármegye, és áll még az erős Jajca, Knin és Nándorfehérvár, valamint – ha úgy hozza a hadiszerencse – itt hömpölyög a Száva és a Dráva is, és ezek együttesen biztosan képesek távoltartani a törököket. Néhány röpke évtizedig igazuk is volt, ám miközben az 1460-as évektől látszólag béke honolt az ország nyugati felén, hiszen a portyák inkább Erdélyt és a Tiszántúlt dúlták, az oszmán katonai gőzhenger lassan felfalta a balkáni királyságok maradékát. 1521-ben elesett Nándorfehérvár, és öt évvel később – Szigettől alig 70 kilométerre – katasztrofális vereséget szenvedett a Jagelló-hadsereg. A mohácsi csatában részt vett enyingi Török Bálint is, aki ekkor Szigetet családi örökségként – természetesen több más uradalom mellett – a kezében tartotta. A fiatal arisztokrata feladata volt II. Lajos király védelme, ám az ütközet hevében elkeveredett ura mellől, így nem is osztozott sorsában, hanem túlélve a harcot, visszatért családi fészkébe, Sziget várába.
A Somogy és Baranya megyék határán álló vár Török Bálintnak köszönhetően vált a környék legfőbb hatalmi centrumává az 1527-ben kitörő polgárháború idején. Személye jól ismert az Egri csillagok olvasói előtt, hiszen Gárdonyi Géza pozitív hőst faragott belőle, aki vitézségének és becsületességének köszönhetően került Szulejmán szultán rabjaként a hírhedt konstantinápolyi börtönbe, a Jedikulába (Héttorony). Ugyanakkor a kortársak beszámolói szerint Török a mohácsi csatát követő évek kaotikus eseményeinek egyik leggátlástalanabb előkelője volt, aki minden alkalmat felhasznált saját hatalma növelésére.
A legújabb kutatások szerint reális megítélése valahol a két szélsőséges vélemény között található.
Tény és való, Török tagja volt annak a húszas éveiben járó fiatal nemzedéknek, amelyik kénytelen volt osztozni a mohácsi vereség felelősségében, miközben az idősebb generáció kiesésével az ő nyakukba szakadt a „hogyan tovább” égető kérdése is. A zavaros időkben felértékelődött a magánföldesúri katonai kíséret, a vitézség, a kurázsi, így vakmerőségük és harctéri sikereik révén sokuk karrierje meredeken felfelé ívelt, hogy aztán hasonló pályán tűnjön el a történelem horizontján. Közéjük tartozott többek között a rác Bakics Pál, a krajnai Hans Katzianer, a horvát Pekry Lajos és Keglevics Péter, valamint Móré László, Majlád István és Perényi Péter. Előbbi 1537-ben katonahalált halt, Katzianert árulását követően a Zrínyi fivérek gyilkolták meg, Pekry, Perényi és Keglevics Habsburg Ferdinánd börtönében kötött ki, Mórét és Majládot pedig Törökhöz hasonlóan elnyelte a Héttorony. Kevesen tudták közülük a karddal megszerzett hírnevüket politikai tőkére váltani, és még a náluk több politikai érzékkel bíró Töröknek is csupán ideiglenesen sikerült megkapaszkodnia a politikai elit legfelső soraiban, hiszen még nem volt 40 éves, amikor Szulejmán kiiktatta a magyar közéletből. A törökellenes harcok után huszonéves fejjel vetette magát a polgárháborúba, először János király, majd Habsburg Ferdinánd, végül pedig ismét János oldalán.
Török Bálint pályafutásánál azért időztünk el ily hosszasan, mert az ő földesuraságával kezdődött Sziget történelmének 1566-ig terjedő kulcsidőszaka. Sziget a 16. század elején még regionális, sőt megyei viszonylatban is „másodrendű” településnek minősült, kedvezőtlen földrajzi fekvése pedig komoly akadálya volt bárminemű fejlődésnek. Ám épp a mocsaras környezet miatt értékelődött fel szerepe a háborús időkben, ugyanis ez megvédte az itt élőket a kisebb portyáktól, rajtaütésektől. Sziget első ostromára 1530 őszén került sor, amikor János király parancsára Nádasdy Tamás, Kápolnai Ferenc és Szerecsen János több ezer fős sereggel – soraikban oszmán segédcsapatokkal – a vár alá vonult, hogy kifüstölje Török Bálintot. Ő azonban már jó előre értesült az ellene tervezett támadásról és felkészült a védelemre. Szigetvárt bőven ellátta élelmiszerekkel, új katonákat fogadott fel és felkészülten várta János király hadait. Mikor Török Bálint látta, hogy az ostromlók nem tudják megközelíteni a várat, egy kisebb elszánt csapattal kirohanást intézett, „és sokat az ellenségekben törökökkel elegy megöle”. A támadók végül feladták az ostromot és elvonultak, a vár ura pedig a következő években mindent megtett az erődítmény megerősítése érdekében. Megnagyobbította a körülötte levő tavat, és tűzfegyvereket hozatott a falakra, amelyek jó szolgálatot tettek az 1556. évi, majd a 10 évvel későbbi végső ostrom idején. A vár stratégiai jelentőségét jelzi, hogy 1541-ben az oszmán haditerv már számolt a bevételével, sőt egyes források szerint a szultán Sziget és a Somogy megyei Csurgó átadása fejében szabadon engedte volna Török Bálintot, ám utóbbi erre – ekkor még – nem volt hajlandó.
Mind az oszmán, mind a magyar hadvezetés tisztában volt Sziget jelentőségével, így amikor Pécs 1543. évi elfoglalását követően megkezdődött a Dél-Dunántúlon egy új védelmi rendszer kiépítése, abban központi szerepet szántak neki. Ehhez elsőként átvették az egész uradalmat Török feleségétől, Pemfflinger Katától, aki a családjával Csurgóra, majd Pápára, végül Debrecenbe költözött. Helyükre királyi csapatok érkeztek, soraikban számos környékbeli nemessel, akik szigeti katonákként felügyelték birtokaikat, és ezzel együtt fent tartották a magyar jelenlétet a hódoltsági területeken. A vár a Pécsről, Siklósról és más településekről menekülők oltalmául szolgált, így nem véletlen, hogy Niklas Graf zu Salm királyi főhadparancsnok 1546-ban úgy vélte, hogy „Szigetvár az ország legfontosabb vára”. Salm talán túlzott egy kicsit, ám a régió szempontjából mindenképp igaza volt, sőt még Szlavónia esetében is, hiszen addig, amíg a vár magyar kézen volt, ott sem tudtak akadálytalanul előrenyomulni az oszmánok. Hiába állomásozott ugyanis a Dráván török flottilla Eszéknél, a folyó a szigeti katonák miatt korántsem volt békés utánpótlási útvonal, ahogy a dunai hajóutat és a Buda felé menő hadi utat is folyamatosan veszélyeztették. Mindkét oldalon jól tudták, hogy azé a Dél-Dunántúl, akinek a zászlaja Szigetvár tornyain leng.
Szigetvár a frontvonalban
Szigetvár királyi kézbe kerülésének időpontjáról régóta megoszlanak a vélemények. A legvalószínűbbnek az tűnik, hogy valamikor 1544 végén került sor a vár átvételére, míg a legkésőbbi lehetséges időpont 1546 májusa, amikor Niklas Graf zu Salm királyi főhadparancsnok átadta a prefektusi kinevezést Seged György számára, aki ekkortól egyszerre irányította a vár és az uradalom életét az uralkodó megbízásából. Maga Salm személyesen is ellátogatott Szigetvárra, felmérte a vár állapotát, illetve számba vette az őrséget, majd megkezdődött a dél-dunántúli védelmi rendszer szisztematikus kiépítése, amelyben Sziget várának központi szerepet szántak. Az újonnan kinevezett dunántúli főkapitány, Füzesdi Késás Pál irányítása alatt ebben az évben közel 400 katona állomásozott Szigeten, és még további hét kisebb várkastélyba rendeltek különböző számú katonaságot. Kezdetben még az is felmerült, hogy itt legyen a dunántúli főkapitányok állandó székhelye, ám erről végül hatásköri problémák miatt letettek.
Jött még pár száz főnyi egyéb katonaság, velük együtt pedig 454 huszár és 552 gyalogos, így összesen 1006 katona szolgált az említett végvárakban. Ehhez kell még hozzászámolni a magánföldesúri csapatokat, valamint a vármegyék által alkalmanként egybehívott katonák pár száz fős kontingensét. Velük szemben 1545-ben 5800 oszmán katona állomásozott Pécsett, Székesfehérváron, valamint Tolna megye oszmán kézen levő váraiban, a következő évben pedig 10 200 fő kapott kincstári zsoldot a budai vilájetben, amihez hozzá kellett számítani a zsoldtimárból fizetést húzókat. A szigeti vitézeknek nyomasztó túlerő ellen kellett felvenniük a harcot, és az 1550-es évek közepéig csak lassítani tudták a török hódítást, ám visszacsapásra már nem maradt erejük. Ennek ellenére erőfeszítéseik nem voltak hiábavalók, hiszen sikerült Szigetvár hátországában kiépíteni egy védelmi övezetet, benne a Dráva mellett emelt Vízvárral, amely 1566-ig jól teljesített. Ehhez persze az is kellett, hogy az erősségekben a rendek által finanszírozott katonák mellett a királyi zsoldot húzók is nagyobb számban megjelenjenek, akikkel, ha nem is egyenlítették ki a meglevő különbségeket, mégis sikerült némileg kedvezőbb arányokat elérni.
A Seged György lemondása után rövid intermezzót követően a szlavóniai Tahy Ferenc került Sziget élére.
Nehéz helyzetben kezdett neki feladatának, mert bár 1547–1552 között a nagyobb hadjáratok elkerülték a térséget, az oszmán hadvezetés célja a vár elszigetelése volt. Ezért építették a Szigettől nyugatra fekvő Görösgált és tiltották meg a lakosságnak, hogy bárminemű módon támogassa a szigetieket. Ennek ellenére sikerült kisebb győzelmeket kicsikarni, például Báthory András vitézeinek a Rinya mellett, illetve a szigetiek és a babócsaiak felperzselték a görösgáli palánkot, ám az oszmán csapatok állandó nyomás alatt tartották a Sziget körül gyűrűt alkotó várláncolatot, és már 1551 elején megpróbálták blokád alá vonni a központi erősséget.
Tahy Ferenc a nehézségek dacára sokat tett azért, hogy Szigetvárat és városát megerősítse. Az ő idejében épült a város Bagothay nevű bástyája. A középső vár kaputornyába 16 prágai szakállas puskát vásárolt, és egy új, 11 araszos ágyút is öntetett, amelyet a belsővár kőbástyáján állított fel. 1552-ben újabb tűzfegyvereket, puskaport és vasárut szállított a várba, a falak megerősítésére pedig ide rendelték Somogy, Zala és Baranya népét. Megkezdődött a váruradalom szisztematikus bővítése is, mivel Tahy több települést tartósan a vár ellátására szorított.
Az elért sikerek miatt Tahyt előléptették dunántúli főkapitánnyá, a helyére pedig Dersffy Farkas érkezett, aki szintén kipróbált katonai parancsnok hírében állt. Bár alig egy évig irányította a végvárat, időszaka mégis kulcsfontosságú volt az ellátás szempontjából, ugyanis hatalmas egyházi és világi birtokokat csatolt a szigeti váruradalomhoz, ezzel pedig komoly bevételekhez jutott, amelyeket a védelemre tudott fordítani. Baranyában például 1553-ban közel 2000 forint hadiadót szedtek be, később ebből készült el a várfalak zsindelyfedése. Dersffy korai halála miatt munkájának folytatása utódjára, Kerecsényi Lászlóra, a később, 1566-ban Gyula várkapitányaként kivégzett szlavón előkelőre maradt.
Az újdonsült várkapitány megérkezése után rögtön szembesült azzal, hogy a törökök újra megpróbálták blokád alá vonni Szigetet.
A magyar és oszmán portyázók naponta összecsaptak, több magyar vitéz elesett, a veszteségeket pedig csak növelte a környéken dühöngő pestisjárvány, amelynek mintegy ezer ember esett áldozatul. A várba zárt Kerecsényi folytatta a várfalak megerősítését, és 1555-ben két új bástyát építtetett a keleti oldalon. Ebben segítségére volt Zrínyi Miklós horvát–szlavón bán, aki katonákat, felszerelést és egy itáliai építészt is küldött a várba. A heroikus küzdelem dacára Sziget 1554 végén válságos állapotba jutott, mert az oszmán fenyegetések miatt a környékbeliek mind gyakrabban megtagadták az adófizetést és az ingyenmunkát. Tovább súlyosbította a gondokat, hogy a török hadvezetés nekifogott a közeli Szentlőrinc megerősítésének, és 1555-ben egy összehangolt oszmán hadjárat indult Somogy megye és Sziget elfoglalására.
Tojgun budai pasa hadjáratának végső célja az volt, hogy Sziget meghódításával biztosítsa végre az összeköttetést a Drávától délre eső, már 1552-ben megszállt térség, illetve a dél-dunántúli területek között. Júniusban Tojgun Somogyban, Ulama boszniai pasa pedig Szlavóniában támadott, hogy megosszák a keresztény határvédelmet, augusztus végén pedig a görösgáliak megtámadták Szigetvár külvárosát. A mintegy hétezer fős oszmán sereg szeptember végéig megszállta Somogyot, a következő napokban pedig bekerítették Szigetvárt. A várban ekkor 600 gyalogos és 300 lovas szolgált, akik a városi lakosok közül hadra fogható félezer emberrel sikerrel verték vissza a török támadásokat, kitöréseik során rengeteg támadót megöltek, illetve széthányták a készülő ostromműveket. Október 12-én Tojgun visszavonult, így a vár sikerrel vizsgázott az első jelentős oszmán ostrommal szemben. Csak a legnagyobb veszélyt sikerült elhárítani, ám Szigetvár szoros gyűrűbe került, és magányosan állt a hódoltságban. Ezzel azonban már nem Kerecsényi Lászlónak kellett szembenéznie, mert lemondását az uralkodó 1555. november végén elfogadta, és utódjának a várban már több évet szolgált Horváth Márkot nevezte ki.
A Zágrábból származó Horváth kipróbált katonának számított, aki Győrből tette át székhelyét Szigetbe. Érkezése után kaotikus állapotokat talált a várban, ahol a fizetetlenség miatt mindennaposak voltak a tömeges dezertálások, miközben a levegőben lógott egy újabb oszmán támadás. Ennek megszervezése azonban már a kudarc miatt leváltott Tojgun helyére kinevezett Hádim Ali budai pasa feladata volt, aki emberére akadt Horváth Márkban.
Szigetvár 1556. évi ostroma
A magyar történelmi emlékezetből teljesen kikopott Szigetvár 1556. évi sikeres védelme, ám Szigetváron jól emlékeznek erre a jeles eseményre, és méltón ápolják az akkori várkapitány kultuszát. Meg is érdemli a tiszteletet, hiszen szinte teljesen reménytelen helyzetben óvta meg a várat, amely ennek köszönhetően még tíz éven át fenntartotta a keresztény jelenlétet a Dél-Dunántúlon. Horváth Márk vasszigorral teremtett rendet az erődben, nem habozott halálbüntetéssel megtorolni a függelemsértéseket. A vár és a város megerősítésére azonban sem ideje, sem ereje nem volt.
Az 1556. évi hadjárat előzményeként a törökök újjáépítették Kapost, majd az előző év bevált receptjét alkalmazva újra összehangolt támadást indítottak. Az Ulama halála után kinevezett Malkocs bég vezetésével megostromolták Zrínyi Miklós Novi és Kosztajnica nevű várait az Una mentén. Eközben Ali pasa Pécsett összegyűjtötte a boszniai, a pozsegai és a belgrádi szandzsákok haderejét, amelyhez csatlakozott a pécsi, a babócsai, a koppányi, valamint a szolnoki bég, a tízezer főt meghaladó sereg pedig Szigetvár mellett Berzence, Csurgó és Kanizsa várait is be kívánta venni.
Az oszmán csapatok június 11-én érkeztek Sziget alá, amelyet 1000 lovas és ugyanennyi gyalogos védett. A támadók tehát ötszörös túlerőben voltak, és Ali komoly tüzérséget is hozott magával. A várvédők számára az első nagy problémát a város megtartása jelentette, hiszen a vár falait csak a város elfoglalása után tudták támadni az ostromlók. Tíz napon keresztül eredményesen védték az alig megerősített város falait, az oszmánok csak hatalmas veszteségek árán tudták bevenni.
A város elfoglalása után Ali újabb erőket mozgósított, 23-án átvágatta az Almás-patakot a vár körül tóvá duzzasztó töltést, hogy a mocsarat lecsapolva nyugatról és északról is lövethesse a várat. A török ostromtaktika világos volt: az erősséget megfosztani természetes védelmétől, majd magas töltések emelésével eljutni az addigra már rommá lőtt falakig, ahol ádáz kézitusa után hatolnak be a várba. A szigeti katonák kitörésekkel igyekeztek lassítani az ostromművek építését, és a hosszan tartó esőzés is a kezükre játszott. Július elején felgyújtották az oszmánok által emelt töltéseket, majd Ali a közeledő keresztény felmentő sereg hírére, 42 napnyi ostromot követően csapataival együtt elvonult Sziget alól, hogy megütközzön a Nádasdy Tamás nádor vezette magyar–horvát csapatokkal, amelyeket a Sforza Pallavicini főhadimarsall által irányított birodalmi, osztrák–stájer és cseh katonaság erősített.
A Sziget felmentésére 1556-ban tett sikeres kísérlet megmutatta, hogy a keresztények csak abban az esetben vehetik fel sikerrel a harcot az oszmán hadsereggel, ha képesek a különböző erők összehangolt mozgatására. A török hadjárat meghiúsítására a birodalmi segítség részeként 4500 főnyi elzászi gyalogos, valamint 600 német nehézlovas; az osztrák tartomány képviseletében 600-600 stájer lovas és gyalogos; Nádasdy 1000 lovasa és ugyanennyi gyalogosa; illetve Zrínyi Miklós 1000 főből álló báni kontingense érkezett a térségbe. A magyar–német sereg stratégiai célja az volt, hogy Babócsa ostromával elvonja a Sziget alatt állomásozó török csapatokat, hogy a védőknek legyen idejük kijavítani a falakat és rendezni soraikat. Mint láthattuk, a terv fényesen bevált, mert a babócsai ostrom hírére Ali valóban félbehagyta az ostromot, és csatát kezdeményezett a keresztény sereggel. Az összecsapás július 23–24. között zajlott le, és látszólag a törökök nyertek, hiszen Babócsa a kezükön maradt. Ha azonban az eredetileg kitűzött célokat nézzük, akkor kiderül, hogy a magyar hadvezetés helyesen taktikázott. A török sereg ötnapos távolléte elég volt Horváth Márknak arra, hogy a várat kijavítsák, és újra birtokba vegyék a várost. Ali ezért már nem is kísérletezett új ostromgyűrű kiépítésével, hanem inkább visszavonult Pécs felé.
Az oszmánok körülbelül ötezer főt vesztettek, ám ennél sokkal fontosabb volt a viadal eszmei jelentősége, hiszen a Dél-Dunántúlon évtizedek óta csak a vereségek száma gyarapodott. Másrészt Ali veresége azt is jelentette, hogy a magyarok átvették a kezdeményezést ezen a hadszíntéren. A szigetiek felégették Szentlőrincet, majd visszavették Korotnát, melynek hírére Sellye, Drávaszentmárton, Kapos és Babócsa őrsége is megfutamodott. A sikereknek azonban ára volt. 1556-ban a török csapatok elfoglalták a Horvátország kulcsaként emlegetett Kosztajnicát, majd Novit, és Zrínyi a kudarcok hatására végleg lemondott a báni hivatalról. Az események jelzik, hogy a bécsi hadvezetés továbbra sem volt képes több frontos háborút vívni, miközben az oszmánok folyamatosan több területen is tudtak egyszerre hadjáratot indítani. Sziget sorsa tehát továbbra is azon múlt, hogy mennyire képesek azt megerősíteni a következő nagyobb támadás előtt.
A vár katonaságának a finanszírozásába szerencsére a stájer rendek is bekapcsolódtak, akik több mint ötszáz főt tartottak itt, valamint a környező kisebb erősségekben. Szintén a stájer adóforintokból épült ki a postahálózat, amely Szigetet a katonai központnak számító Varasddal kötötte össze. Ekkor a Horváth Márk helyére érkező Farkasics Gergely állt a vár élén, akinek azonban nem sikerült jó viszonyt kialakítani az 1556. évi ostromban helytálló veteránokkal, és ez nagyban akadályozta a védelem sikeres megszervezését. A kapitány azonban a konfliktus kiéleződése előtt elhunyt, és 1558 tavaszán visszatért Horváth Márk a vár élére, aki a következő három esztendőben jelentős sikereket ért el Sziget kiépítésében, valamint a vártartomány kiterjesztésében. Utóbbira beszédes adat, hogy amíg Kerecsényi László mindössze 9 faluból tudta beszedni az adót, Horváth Márk idejében már 120 település adózott rendszeresen, és a szigeti adószedők Verőce, Valkó és Bács megyékben is visszatérő vendégeknek számítottak. Ugyancsak neki köszönhetően nőtt meg a szigeti harmincadvám bevétele, főleg az átvonuló marhacsordák után fizetett járandóságok miatt. Persze mindez kevés volt ahhoz, hogy a vár önfenntartó legyen. A várvédők az oszmán hódoltság területéről szerezték bevételeiket, azaz minden egyes dénár, amelyet a katonák kipréseltek a föld népéből, hiányzott a másik oldalon a helyi szpáhik zsebéből. Horváth a megugrott bevételeket a falak megerősítésére fordította. 1559 végéig 50 ezer napszámot teljesítettek a környékről érkező munkások, akik Paolo Mirandola, majd Jacopo da Voltelina itáliai mérnökök szakszerű irányításával bástyákat és palánkfalakat emeltek. Nekik köszönhetően az ó-olasz bástyákkal megerősített Sziget valódi erődként állt a Dél-Dunántúlon, és szilárdan uralta az egész régiót. A magyar–horvát katonák végleg lerombolták Sellyét, Görösgált, Szentlőrincet, illetve a Dráva mellett a gredistyei és Baranyában a hercegszöllősi templomot, sőt magát a hódoltság mélyében fekvő Szekszárdot, Zombort és Mohácsot is felprédálták. A pécsi szandzsák katonasága rettegett tőlük, és félelmük csak fokozódott, amikor kiderült, hogy Horváth Márk halálát követően Zrínyi Miklós vette át a vár parancsnokságát.
Zrínyi Miklós, a szigetvári hős
Zrínyi alig öt esztendőt töltött Szigetvár élén, ám ez a rövid idő is elegendő volt arra, hogy a két név örökre összefonódjon. Pedig nehéz racionális magyarázatot találni a gróf elhatározására, aki azonnal jelentkezett a megürült pozícióért, hiszen az érte járó fizetség soha nem jövedelmezett annyit, hogy ellensúlyozza a kiadásokat. Persze mondhatjuk, hogy Sziget kapitányaként saját zalai és vasi birtokait védte, ám Nádasdy Tamás, Batthyány Ferenc vagy Bánffy István nyilván okkal nem kapkodtak két kézzel a poszt után, amely inkább tűnt tüzes trónnak, mint befolyással bíró tisztségnek. A döntés mögött bizonyosan ott volt Zrínyi sajátos habitusa, aki katonaként tekintett magára, és az ellenséggel szembeni kíméletlenségének már híre volt a határ mindkét oldalán. Sziget pedig alkalmas terep volt e hírnév öregbítéséhez.
Zrínyi kinevezését 1561. október 3-án állították ki a kancellárián. Ennek értelmében 200 lovast és 600 gyalogost tarthatott királyi zsoldon, valamint parancsnoksága alá tartozott Babócsa, Berzence, Barcs, Vízvár és Csurgó stájer zsoldon tartott katonasága, azzal a kikötéssel, hogy ők a szlavón főkapitánynak is engedelmeskednek. 1563-ban megkapta a Nádasdy Tamás halálával megüresedett dunántúli főkapitányságot, és ebben fő támogatói Habsburg Ferdinánd, valamint Miksa és Károly főherceg volt, akik pontosan ismerték Zrínyi képességeit. Ezzel a lépéssel Szigetvár központtal végre egy kézben összpontosult a Balatontól délre fekvő terület irányítása, és a dunántúli főkapitány ezen a területen nádori jogokat gyakorolt.
Zrínyi az eddigieknél is hatékonyabbá tette az adóztatást a Sziget által felügyelt vidéken, és még a távoli Tolna megyei falvak lakosaitól is elvárta, hogy teljesítsék parancsait. Azt is elérte, hogy részesüljön a bátai rév jövedelmeiből, tovább növelve ezzel a vár bevételeit. Válaszul Arszlán pozsegai bég a Dráva mellett akart egy új várat építeni, hogy útját állja a szigeti katonák szlavóniai portyázásainak. Zrínyi ezért meglepetésszerűen Monoszló alá vonult, legyőzte az oszmán csapatokat, majd lerombolta a falakat és zsákmánnyal megrakottan tért haza. A következő években állandó zavart okozott az oszmán hódoltságban, így csak idő kérdése volt, hogy a szultáni hadvezetés mikor próbálja meg orvosolni ezt a problémát. A startpisztolyt azonban ezúttal nem a Dunántúlon, hanem Erdélyben sütötték el.
Az 1560-as években a Habsburg uralkodók – Ferdinánd, majd halála után Miksa – az erdélyi fronton is jelentős sikereket értek el. János Zsigmond és hívei egyre-másra veszítették el Szatmár megye fontosabb várait, és az évtized közepére nyilvánvaló lett, hogy külső segítség nélkül komoly veszélybe kerül a Szapolyaiak országrésze. A kérdés csupán az volt, hogy az oszmán hadvezetés elszánja-e magát a beavatkozásra, avagy a szultán állapota miatt tétlen szemlélője lesz az eseményeknek.
1565-ben Szulejmán Szokollu Mehmed személyében új nagyvezírt nevezett ki, a szerb előkelő család sarjával pedig a háborúpárti héják kerültek ki győztesen a portai kamarilla belső küzdelmeiből. Az oszmánok még ebben az évben elfoglalták a horvátországi Krupát, illetve visszaszerezték Novit, és megkezdték a következő évi szultáni hadjárat előkészítését.
Az 1566. évi hadjárat oka máig kérdéses. Szulejmán szultán parancsára ismét hatalmas sereg gyűlt össze, amelynek deklarált célja Bécs elfoglalása volt. A követjelentésekben Eger is felmerült célpontként, ám úgy tűnik, hogy a Szokollu Mehmed vezette portai hadvezetés fő stratégiai célja valójában Gyula és Sziget elfoglalásával a hódoltság stabilizálása volt. E két végvár katonasága ugyanis már elviselhetetlen állapotokat okozott a baranyai, a bácsi és a csongrádi területeken, a keresztény katonák eredményesen blokkolták a tiszai, a drávai és a dunai hajóforgalmat, és ezzel Budának, a vilájet központjának az ellátását. Hiába építettek ellenükben erődítményeket a Duna mentén, mint például Mohácson, ezek nem tudták ellensúlyozni Zrínyi katonáinak csapásait. Szulejmán legnagyobb sikere, a magyarországi hódoltság eresztékeiben ropogott, és az összeomlást csak a két végvár kiiktatásával lehetett megakadályozni. Ezért a szultán előre küldte Pertev pasa másodvezírt a Tiszántúl meghódítására. A hadjárat sikeréhez azonban arra is szükség volt, hogy a Habsburg felmentő seregeket távol tartsák Szigetvártól (Gyula megvédése a távolság miatt eleve reménytelen volt, nem is kísérleteztek vele), ehhez pedig az tűnt célravezetőnek, hogy elhitették a diplomácia csatornáin keresztül, hogy a hadjárat végcélja Bécs.
Az agg szultán 1566. április 29-én indult el Konstantinápolyból, és hanyatló egészségi állapota miatt nem kizárt, hogy az akkor már évek óta visszavonult aszkéta életet élő Szulejmánt Szokollu vette rá a személyes részvételre. A nagyvezírnek ugyanis mindenképp a hadjárat élére kellett állnia, ő azonban biztosítani szerette volna, hogy a szultán halála után beleszólhasson az öröklés kérdésébe, ehhez viszont a közelében kellett tartania a padisahot. Ma már jól tudjuk, hogy számítása pontosan bevált.
A szultáni fősereg június 26-án ért Zimonyhoz, majd július 19-én átkelt az Eszéken vert hídon és a mohácsi síkra vonult. Zrínyi, amint megtudta, hogy a szultán hadjáratra készül, megkezdte a felkészülést. A civil családokat kiköltöztette, majd Bécsből különböző ágyúkat hozatott, amivel a vár arzenálja 54 löveget tett ki. Ezekhez 2400 ágyúgolyó és 800 mázsa lőpor állt rendelkezésre, az új lőpormalomnak is köszönhetően. A kapitány Csurgóról ezer köböl búzát vitetett be a várba, nehogy éhezzenek az ostrom ideje alatt. Engedélyt kapott további ezer gyalogos felfogadására, és velük együtt a vár védőinek létszáma elérte a 2300–2500 főt.
Zrínyi még tavasszal emlékiratot intézett Károly főherceghez, amelyben összefoglalta a vár helyzetét. Helyesen ismerte fel az 1556. évi ostrom tapasztalatából, hogy a városnak ki kell bírnia az első rohamokat, ez a vár megóvásának alapja. Tudta, hogy amíg a törökök azt meg nem szerzik, addig a várat sem támadhatják. Persze azzal is tisztában volt, hogy a város nem rendelkezik korszerű védművekkel, így csak nagy létszámú katonasággal lehet megvédeni. Szerinte hatezer emberrel eredményesen meg lehet oltalmazni a várat, ám ha kevesebb védőt sikerül hadrendbe állítania, akkor az szinte lehetetlen helyzetet teremt. Utólag látjuk, hogy Zrínyi szavai pontról pontra beigazolódtak. Említett memorandumában azt is kifejtette, hogy a szerződéséből kifolyólag neki nem kellene bezárkóznia a várba, de szigeti és dunántúli kapitányként mindenképp itt fog maradni, és ha nem volna tisztségben, a vár védelmét most akkor is magának kérné. Szavai komoly bátorságról és eltökéltségről vallanak.
Zrínyi folyamatosan zavarni igyekezett a szultáni csapatok felvonulását. A várból ezer lovast és 400 gyalogost küldött ki, akik felgyújtották Pécs külvárosát és legyőzték a Siklós mellett állomásozó Mehmet béget. A katonai sikerek ellenére a mintegy 50 ezer főt számláló, vegyes harcértékű szultáni hadsereg augusztus elején megérkezett Sziget alá és megkezdte a vár körülzárását. A néhány nap késéssel érkező Szulejmán sátrát rövid tanakodást követően a mai Turbék-hegy biztonságosnak tartott részére verték fel.
Az ostromot a Máltán 1565-ben már bizonyított portugál renegát, Ali Portug vezette. A védők, annak kiépítetlensége miatt, hamar feladták az Újvárost, így ez korán elveszett. Ali helyesen ismerte fel, hogy mind a vár, mind a város az óváros északkeleti szöglete felől ágyúzható leghatásosabban. Augusztus 8-án ezért itt készült el a legfontosabb ágyútelep, majd a következő napon szétlőtték a belső várban található óratornyot, talán azért, hogy a védők ne használhassák megfigyelőpontként. A törökök először 10-én vonultak három oldalról rohamra az Óváros ellen, amit a védőknek sikerült visszaverni. 12-én Ali a töltés átvágásával megkezdte az előkészületeket a várat övező mocsár lecsapolására. 15-én Dandó Ferenc és Radován Jakab 200 huszár élén kitört a várból, hogy megakadályozza a támadókat, ám az akció kudarcba fulladt, mindkét parancsnok elesett, és Zrínyi megtiltotta a további ilyen akciókat. A víz lefolyása után a törökök két magas töltést kezdtek el építeni, az egyiket a vár délnyugati, a másikat a délkeleti bástyájával szemben. Augusztus 19-én a folyamatos ágyútűzzel lerombolták az óváros falait, és a törökök újabb támadást indítottak. Ez eredményes volt a túlerő miatt, és mivel a város több pontján egyszerre törtek be a janicsárok, elvágták a vártól távolabb védekezőktől a visszavonulás útját. Zrínyi az óvárossal együtt közel ezer embert veszített ezen a napon, és megmaradt 800 katonájával bezárkózott a várba.
A város megszerzése lehetővé tette az oszmánoknak, hogy nekikezdjenek a vár módszeres ostromának. A város északi területén, a vár déli oldalán elhelyezkedő bástyákkal szemben két ágyútelepet építettek, ahonnan tűz alatt tarthatták az egész erősséget. Augusztus 26-án indult az első roham a vár ellen, de ezt már nem Ali vezette, mert őt egy szemfüles vitéz még korábban lelőtte. A védők felkészültek az ostromra, tűzfegyvereikkel óriási mészárlást vittek végbe a támadók soraiban. Az ágyúzás során beomlott a délnyugati bástya egyik oldala, és Zrínyi, hogy a törökök bejutását megakadályozza, puskaport ásatott el a rés mellett a földbe. Augusztus 29-én, a Szulejmán számára oly kedves napon, amelyre a törökök szinte vallásos áhítattal tekintettek, újabb heves rohamot intéztek a vár ellen, de a védők újabb négyezer oszmán katonát megöltek, és visszaverték az ostromot. Utána az időjárás esősre fordult, és emiatt az ostromban viszonylagos nyugalom állt be. A várvívás alatt járvány is szedte áldozatait mindkét oldalon. Vérhasban halt meg Orosztonyi Péter, volt szenyéri tiszttartó, de a törökök közül is sokan haltak bele ebbe a betegségbe.
A törökök ezekben a napokban aknafúrással kíséreltek meg bejutni a várba. Szeptember 4-re sikerült átfúrni a falat a délnyugati bástya alatt, itt üreget készítettek, és megtöltötték puskaporral. Szeptember 5-én kora reggel „óriási recsegés-ropogás hallatszott, s a bástyák föld- és faanyaga egészen a csillagos égig röpült”, ugyanis a detonációban felrobbant a Zrínyi parancsára korábban elásott puskapor is. A feltámadó déli szél lehetetlenné tette az oltást, a törökök pedig betörtek a tűztől megkímélt délkeleti bástyán. A megfogyatkozott védősereg visszavonult a belsővárba. Nem voltak többen 600-nál, de közülük csak 200 volt katona. Ezzel a robbanással a vár sorsa megpecsételődött. A következő napot pihenéssel töltötték a csapatok, és Zrínyit többször felszólították a vár megadására, amit ő nem volt hajlandó megtenni. Ezen a napon halt meg Szulejmán is aggkori végelgyengülésben, ezt azonban a nagyvezír titokban tartotta, nehogy fejetlenség törjön ki a táborban. A holttest belső, romlandó szerveit az orvosok eltávolították, és eltemették a sátorban, míg a testet bebalzsamozták és a hadsereg visszavonulásakor hazaszállították. Sajnos a védőkön ez már nem segített.
Ezekben a hetekben Miksa császár vezetésével jelentős keresztény hadsereg gyűlt össze Bécsben, majd onnan óvatosan megindultak Győr felé, ahol augusztus 26-án tábort vertek. A céljuk elsősorban Bécs, másodsorban a hadsereg épségének védelme, és csak harmadsorban Sziget felmentése volt. A hadsereg létszáma imponálóan magas, közel 60 ezer fő volt, azonban sokszínűsége nagyban megnehezítette az egységes irányítást. A legnagyobb problémát az okozta, hogy miként juttassanak ellátmányt a seregnek, ha az elindulna Sziget felmentésére. Székesfehérvár ugyanis bevehetetlen erődként állta el a szárazföldi utakat. Az egyetlen lehetséges megoldás a vízi útvonal lett volna, azonban Esztergom, Buda és Pest is török kézen volt, és ezeken lehetetlenség volt átjuttatni magyar hajókat. A Radkersburgnál és Perlaknál álló stájer csapatoknak – amelyeknek esélyük volt, hogy elérjék Szigetet – pedig nem volt akkora létszámuk, hogy megkockáztassanak egy kétes kimenetelű vállalkozást. A 16. századi európai hadviselés logisztika terén jelentős hátrányban volt az oszmánhoz képest, és még évtizedekkel később sem tudta megoldani ekkora hadseregek ellátását. A gyenge hadvezetés bántó hibái mellett ezek az objektív okok is közrejátszottak abban, hogy Sziget védői segítség nélkül maradtak.
Szeptember 7-én Zrínyi látta, hogy nem képesek tovább tartani magukat, ezért elhatározta, hogy megmaradt övéi élén kiront a várból. Legszebb ruhájába öltözött, kinyitatta a kaput és elsőként lépett a hídra, de egy golyó eltalálta a halántékát. Még élt, amikor elfogták, a janicsár aga elé hurcolták, aki egy ágyúra fektette és lefejeztette. A magyarok közül néhányan szerencsére túlélték a kitörési kísérlet utáni öldöklést. Alapi Gáspár, Cserenko Ferenc és Zrínyi papja, Siklósi Márton, a későbbi marosi lutheránus prédikátor is megmenekült, és később közülük Cserenko és Siklósi is megörökítette az ostrom eseményeit. A szigetvári hős fejét az ostrom után a győri táborba küldték, majd a Csáktornya melletti pálos Szent Ilona-kápolnában helyezték végső nyugalomra, míg a teste Szigetvár mellett maradt.
A vár elfoglalásért az oszmán hadseregnek hatalmas áldozatokat kellett hoznia. Közel 20 ezer főt vesztettek az ostrom heteiben, amire a 16. században korábban nem volt példa. Ez volt az ára annak, hogy felszámolják azt a gócpontot, amely két évtizeden keresztül megakadályozta Szulejmánt abban, hogy igazából birtokolhassa, amit elfoglalt. Sziget betöltötte küldetését, fenntartotta a magyar jelenlétet a hódoltságban, megtartotta Baranya és Somogy magyar etnikumát, ám elbukott a túlerővel szemben, amikor nem kapott segítséget. Ezzel a momentummal Sziget „világtörténelmi” jelentősége véget ért.
