Karl Liebknecht és Rosa Luxemburg 1919. januári meggyilkolása lezárt egy kiszámíthatóbb korszakot a német belpolitikában, egyben mérföldkőként kijelölte egy új, erőszakosabb történelmi periódus kezdetét. A merénylet eredménye a baloldal kettészakadása lett, amelynek végül a bűnben fogant weimari köztársaság is áldozatul esett.
A politikai gyilkosság, mint a hatalom megragadásának és megtartásának módszere – von Clausewitz szavával élve, „a politika folytatása más eszközökkel” –, ősrégi: eredete elvész a mítoszok homályában. A gyerek-, testvér- és apagyilkosság, illetve gyilkossági kísérletek a Bibliában és a görög-római mítoszokban (gondoljunk csak József és testvérei történetére, Oidipusz tragédiája, Romulus és Remus legendájára), egy időálló (történelmileg konstans) problémára hívja fel a figyelmet: arra, hogy hogyan kell és szabad (vagy nem szabad) a hatalmat megkaparintani és azt az utódokra átörökíteni.
Persze nemcsak az ókori mítoszok, hanem a történelmi krónikák is tele vannak politikai merényletekkel. Az ambiciózus szenátor és hadvezér Julius Caesar ugyanúgy összeesküvés és gyilkosság áldozata lett (Kr. e. 44.), mint a vallásháborút lezáró IV. Henrik francia király (1610), a rabszolgaságot eltörlő amerikai elnök, Abraham Lincoln (1865), vagy jóképű, de a politikában egy divatos szóval „hópehelynek” (snowflake) számitó John F. Kennedy (1963). A politikai merénylet a magyar történelemben sem ismeretlen, gondoljunk csak az 1330-ban Zách Felícián által I. Károly ellen végrehajtott gyilkossági kísérletre, vagy Erzsébet királyné 1898-ban bekövetkezett megölésére.
Az erőszakos, ellenfeleik által gyűlölt és legitimációs deficitben szenvedő forradalmárok és ellenforradalmárok különösen gyakran váltak politikai merénylet áldozataivá. A dogmatikus és véreskezű francia forradalmárt, Marat-t a fürdés közben érte utol a végzete 1793-ban, a román fasiszta vezért, Codreanut és 13 társát a menekülés közben lőtték hátulról agyon a fogva tartóik 1938-ban. A bolsevik Trockijt Sztálin megbízásából egy spanyol kommunista jégcsákánnyal ütötte agyon 1940-ben. A CIA-nak Fidel Castrót több tucat gyilkossági kísérlet ellenére sem sikerült eltenni a láb alól. Az amerikai titkosszolgálat valóságos hajtóvadászatot rendezett a hatvanas évek közepén már legendának számító Che Guevara ellen is, akit aztán amerikai és bolíviai segítőiknek 1967-ben végül is sikerült tőrbe csalni és a fogságban, a törvényes eljárás mellőzésével, kivégezni.
Rosa Luxemburg és Karl Liebknecht
Az 1919. január 15-én meggyilkolt két német forradalmár, a 47 éves Rosa Luxemburg és a vele csaknem egyidős Karl Liebknecht sorsa szorosan illeszkedik ebbe a keretbe. A forradalmi életpályájához ugyanis ugyanúgy hozzátartozott – és hozzátartozik ma is – a börtön, a meghurcoltatás, az erőszakos halál lehetősége és felvállalása. A két forradalmár közül kétségkívül Rosa Luxemburg volt a teóriákban otthonosabban mozgó, jobban felkészült és termékenyebb gondolkodó és közíró, és a sokszínűbb (ha jobban talán nem is imádott, de ellenfelek által kétségkívül erősebben gyűlölt) személyiség. A cári Oroszország lengyelek által lakott területén, egy gazdag zsidó családban született, művelt – a Zürichi Egyetemet is megjáró –, törékeny alkatú, egy gyerekkori betegsége miatt egyik lábára bicegő Luxemburgot elvtársai már az 1890-es években is koruk legeredetibb marxista teoretikusaként tartották számon. A századfordulós vilmosi Németországban a fiatal Rosa Luxemburg a szociáldemokrata Eduard Bernsteint és a forradalmi helyett parlamenti hatalomátvételben gondolkodó revizionizmusát kritizáló tanulmányaival és újságcikkéivel hívta fel magára a figyelmet.
Kedves Olvasónk! A cikk további része csak az előfizetők és az adott lapszám vásárlói számára elérhető. Amennyiben Ön is rendszeresen szeretné olvasni a History Magazin exkluzív, prémium tartalmait, ne habozzon, vásárolja meg a legfrissebb számot vagy fizessen elő! Ez utóbbi esetén a magazin minden példánya kényelmesen az otthonába érkezik, ráadásul a bolti árnál sokkal olcsóbban!