Sorozatunkban a Római Birodalom legismertebb egyeduralkodóit elevenítjük meg, a császárságot megalapozó Julius Caesartól egészen Nagy Constantinusig. Jelen cikkünkben Caesar életét mutatjuk be.
Caius Julius Caesar, a római császárok elődje és példaképe a ma általában elfogadott vélemény szerint i. e. 100. július 13-án látta meg a napvilágot. Politikai pályáját és az állam jövőjéről alkotott elképzeléseit nagymértékben meghatározta az a körülmény, hogy atyja nővére, Julia Mariushoz, a római polgárháborúk kiemelkedő katonapolitikusához ment feleségül. A magát alacsony sorból a politikai elitbe felküzdő Marius elkeseredett ellensége volt annak a Sullának, aki az i. e. 80-as években átmenetileg sikerrel restaurálta a senatusi arisztokrácia hatalmát.
Caesar 14 éves volt, amikor nagybátyja meghalt, de e markáns államférfi hatása nyilvánvalóan szerepet játszott abban, hogy 16 esztendős korában feleségül vegye Marius egykori consultársa, Cinna leányát, Corneliát. Miután Sulla i. e. 82-ben dictatori ranggal Róma egyedura lett, irtóhadjáratot rendezett Marius hívei ellen, és ennek során Caesart is kényszeríteni akarta arra, hogy Cinna leányától elváljon. A fiatalember azonban becstelenségnek tartotta volna, ha enged a nyomásnak, és bár emiatt élete is kockán forgott, ellenállt Sulla követelésének. A dictator végül megkímélte őt, de környezetének nem kis jövőbelátással mondta róla, „ebben az ifjúban nem egy Marius lakozik”.
Ez az epizód sokáig kísértette Caesart, aki ettől fogva a konzervatív sullai irányzat ellenfelének számított. Hogy a számára veszélyessé váló Rómától minél távolabb kerüljön, Kis-Ázsiába utazott, ahol diplomáciai és katonai ügyekkel kezdett foglalkozni. Valószínűleg ekkor alapozta meg azokat a fizikai képességeit, amelyek még az életrajzai főhősei iránt oly kevés jóindulatot mutató Suetoniust is elkápráztatták.
Teste mellett szellemi erejét is edzette. Látogatta a rhodoszi Apollóniosz szónoklat tanóráit, büszkén vallhatta tehát, hogy ugyanaz a mester tanította őt ékesszólásra, mint Róma híres filozófusszónokát, Cicerót. Kétségtelen, hogy a hasznosan töltött esztendők után a politikai harcra edzetten térhetett vissza a birodalmi fővárosba.
Itt Sulla 78-ban bekövetkezett halálát követően enyhülés járta át a közéletet, és ez lehetővé tette Caesar számára azt, hogy különféle tisztségek vállalásával nekilendüljön a politikai pályának. Előbb a pontifexek papi testületének lett tagja, majd megkapta a katonai tribunus rangot.
Caesar igazi kiugrása a szürkeségből a 68-as évhez fűződött
Ekkor a pénzügyekkel foglalkozó quaestorok közé választották, de nem ez jelentette számára a népszerűséghez vezető ugródeszkát. Sokkal inkább egy jól kiszámított demonstratív tett, amely ország-világ előtt hirdette: ő a sullai rendszer ellenfele. Erről így tudósított Plutarkhosz: „…nagynénje, Julia – Marius özvegye – halála alkalmából a Forumon nagysikerű halotti beszédet tartott. Ekkor merész elhatározással úgy intézkedett, hogy a Mariusok képmásait is vigyék a gyászmenetben. Ezeket akkor lehetett először látni; Sulla hatalomra kerülése óta Mariust ugyanis híveivel együtt a nép ellenségeivé nyilvánították. Emiatt többen szidalmazták Caesart, de a köznép, hangját hallatva, megfelelt a szitkozódóknak, sőt hangos tapssal üdvözölte a szónokot.”
Ettől kezdve a köznép határozottan megkedvelte Caesart, aki ezt a politikai tőkét a senatusi hatalom megnyirbálását kívánó politikusok támogatására használta fel. Népszerűsége még nagyobb lett, amikor 65-ben aedilisszé választották. Ez a hivatal volt az, amellyel együtt járt a tömegszórakoztatást szolgáló cirkuszi és gladiátori játékok rendezése. Nos, Caesar nem az az ember volt, aki ekkora lehetőséget elszalasztana. Nem törődve azzal, hogy teljesen eladósodik, minden elődjét messze felülmúló bőkezűséggel gondoskodott a nép kedvteléséről.
Ez a befektetés számára hosszú távon feltétlenül sokszorosan megtérült
Hispania ura
62-ben megkapta a praetor tisztséget, és egy év múlva tartományi kormányzóként Hispania–Ulterior (Túlsó-Hispania, nagyjából a mai Andalúzia vidéke) provinciába kellett utaznia. A praetor bírói hatáskörrel felruházott főtisztviselő, helyettese a consulnak, a végrehajtó hatalom irányítójának. Amikor a praetor szolgálati éve letelt, rendszerint tartományi kormányzóként folytatta tevékenységét. Caesarnak ez idő tájt nem ártott egy kis vidéki levegő. 63-ban ugyanis belekeveredett Catilina, egy lezüllött arisztokrata mozgalmába.
Catilina és összeesküvő társai a senatust és a fennálló államrendet erőszakos eszközökkel akarták megdönteni. A szervezkedést az akkor consuli tisztet betöltő Cicero leleplezte, és a főkolomposokat kivégezték. Caesar megúszta ugyan a felelősségre vonást, de teljes biztonságban nem érezhette magát. Hasonló helyzetben volt Róma talán leggazdagabb polgára, Crassus is. Ő a háttérből támogatta Catilina mozgalmát, mivel korábbi közéleti szereplései során komoly ellentétek alakultak ki közte és a senatus között.
Hispaniából hazatérve Caesar elérkezettnek látta az időt arra, hogy politikai ambícióit megvalósítsa. Kihasználva azt a körülményt, hogy Pompeius, a híres hadvezér Crassushoz és hozzá hasonlóan összekülönbözött a senatussal, létrehozta hármójuk véd- és dacszövetségét, a történészek által első triumviratusnak (három férfi szövetsége) nevezett szövetkezést.
E koalíció tagjai közül Caesar a köznép körében élvezett népszerűségét, Crassus óriási vagyonát, Pompeius pedig a hadsereg támogatását hozta a közös kasszába. Ezen erőforrásokra támaszkodva elérték, hogy a tényleges államirányítási hatáskör a senatusról az ő kezükre szállt.
Konzulként
Caesart az 59. év consulává választották, amit a jövendő egyeduralom próbaidejeként igyekezett hasznosítani. Ekkorra nyilvánvalóan kialakult az a meggyőződése, hogy a polgárháborúk során felerősödő válságjelenségek mind gazdasági, mind politikai téren csak egy katonai diktatúrával kezelhetők. A birodalommá növekedett államnak olyan monarchikus jellegű hatalomra van szüksége, amely a hadseregre támaszkodik, és amely lehetőség szerint minél szélesebb néptömegek támogatását élvezi. Consuli éve leteltével, öt évre szóló, rendkívüli imperiummal (teljhatalommal) együtt járó megbízatást kapott Illyria és Gallia Cisalpina, majd Gallia Narbonensis tartományok kormányzására.
Ez megnyitotta az utat előtte a meggazdagodás és a hadvezéri dicsőség felé.
Miután Caesar öt évre szóló megbízatását utóbb meghosszabbították, i. e. 58-tól 50-ig tartózkodott Galliában. A sikeres harcok eredményeképpen Caesarnak hatalmas területek jutottak a kezére. A hatalmas zsákmány és serege növekvő kötődése hozzá, a sorozatos győzelmeket arató hadvezérhez, Róma-szerte tovább növelte Caesar tekintélyét.
Maga a triumviratus azonban megsínylette legtehetségesebb tagja hosszúra nyúlt távollétét. Caesar idejében észlelte a veszélyt, és a rá jellemző gyorsasággal intézkedett. Az észak-itáliai Lucába (mai olaszországi Lucca) hívta triumvirtársait, és egy szűk körű megbeszélésen tisztázták a helyzetet. Crassus és Pompeius félretették az ellenségeskedést, és a megszilárdult bizalom légkörében további fontos intézkedéseket határoztak el.
Ezek után Caesar nyugodtan folytathatta Gallia meghódítását. Előbb a Rajnán átkelő germánokat szorította vissza, majd a kontinensen szabadságukért küzdő rokonaiknak gyakori segítséget nyújtó britanniai kelták ellen viselt két hadjáratot is. A sikeres hadvezért kezdte lassan a győzhetetlenség nimbusza övezni.
Ám a hazulról érkező baljós hírek megkeserítették a harcokban aratott diadal ízét.
54-ben elhunyt leánya, Julia, aki Pompeius felesége volt, s a családi kapocs szétpattanása Caesar és Pompeius között gyengítette a súrlódásmentes együttműködés esélyeit. Ráadásul 53-ban Crassus elesett a parthusok ellen vívott ütközetben, s ezzel a triumviratus befejezte tevékenységét. 49-ig következetesen Caesar ellenfelei látták el a consuli tisztet, és miközben Pompeius egyre inkább a konzervatív arisztokrácia felé sodródott, addig Caesar hívei elszigetelődtek. Nyilvánvalóvá lett, hogy a Caesar és Pompeius, illetve az általuk képviselt politikai irányzatok polgárháborús összecsapását nem lehet elkerülni.
Miután Caesar számára nem maradt más választás, mint hogy hazai ellenségein fegyveres erővel legyen úrrá, i. e. 49 januárjában elindult csapataival Róma felé. Január 10-én lépte át egy legióval a Gallia Cisalpina tartományt Itáliától elválasztó Rubicon folyót, és mivel ez a fegyveres felvonulás visszavonhatatlanul az újabb polgárháborút jelentette, állítólag ez alkalommal hagyták el száját e szállóigévé vált szavak: alea iacta est.
„A kocka el van vetve”
Pompeius, aki a belpolitikai küzdelmek miatt eddig óvakodott elhagyni Rómát, korábban megszerzett hispániai helytartóságát úgy irányította, hogy ott állomásozó hadát alvezérei vezetésére bízta. Így Italián belül csak viszonylag csekély erői voltak. Ez súlyos taktikai hiba volt Pompeius részéről, amelyet Caesar igen ügyesen ki is használt. Mérsékelt, megbocsátó magatartásával Pompeius Itáliában maradt híveinek többségét a maga pártjára állította, és így nemsokára ő léphetett fel Rómában a törvényesség helyreállítójaként. Előbb azonban Hispániába vonult, nehogy az ott lévő legiók Pompeiushoz csatlakozzanak. Ilerdánál (mai spanyolországi Lleida) legyőzte a pompeiánus sereget, de igyekezett e győzelmet a lehető legenyhébb eszközökkel elérni.
Ezután már kétszeresen is győztesként térhetett vissza Rómába.
Dictatorrá választották, ám mindössze 11 napig élt ezzel a megbízással, amely rendesen féléves időtartamra adott teljhatalmat viselőjének. Ez idő alatt visszaállította a törvényes rendet, levezette a consulválasztásokat, és csak miután ezzel végzett, és politikailag megbízható hátországról gondoskodott, szállt partra Görögországban, hogy megütközzék Pompeiusszal.
I. e. 48. augusztus 9-én csapott össze egymással az adott korszak minden bizonnyal legkiválóbb két hadvezére. Caesar serege létszámát tekintve kisebb, a harci tapasztalatok és az edzettség tekintetében viszont értékesebb volt, mint Pompeius hada. Az előbbi 23 ezer római nehézgyalogost, 5–10 ezer főnyi segéderőt, 1000 gall és germán lovast, valamint 400 könnyűgyalogost, míg utóbbi 50 ezer római nehézgyalogost, 4200 fős gyalogos segédhadat, ezenkívül 7 ezer lovast számlált. Az összecsapásra a thesszáliai Pharszalosznál (mai görögországi Farsala) került sor.
Caesar, a diadalmas
A találékonyabb, merészebb és kitartóbb Caesar megnyerte a sorsdöntő ütközetet. Seregének veresége után a hitevesztett Pompeius azonnal elhagyta a csatateret. Csekély kísérettel az egyiptomi Alexandria felé vette útját, hogy az ott uralkodó kiskorú XIII. Ptolemaiosz Dionüszosz és udvara védelmébe ajánlja magát. A segítségért fohászkodó Pompeiust az egyiptomi uralkodó kivégeztette. Nemsokára Caesar is Alexandriába érkezett.
A tényleges hatalom Alexandriában egy szűk udvari klikk kezében összpontosult, amely csak nemrég űzte el az akkor 21 esztendős Kleopátrát, a király nővérét, aki öccse mellett Egyiptom társuralkodója volt. A bosszús Caesar most elhatározta, hogy érvényt szerez az egykori XII. Ptolemaiosz, a rómaiak szövetségese végrendeletének, és visszahelyezi Kleopátrát jogaiba.
Alexandriában véres utcai harcok törtek ki, ezek hevében leégett a híres alexandriai könyvtár, és maga Caesar is hajszál híján odaveszett, mivel egy összecsapás során a tengerbe zuhant.
Végül azonban a Szíriából a helyszínre érkezett római legiók rendet teremtettek. Ptolemaiosz és az őt befolyásoló udvari klikk életével lakolt a történtekért, Kleopátra pedig egyedül vehette kezébe a kormányzást. Az egyiptomi harcok elültével egy rövid, de kellemes szerelmi románc vette kezdetét Caesar és Kleopátra között, s talán valóban nem nélkülözi az alapot az a híresztelés, miszerint a királynő nemsokára megszülető Kaiszarión (Caesarion) nevű kisfiának a derék római volt az atyja.
A halálba vezető út
Caesar visszatért az egyeduralmának magát alávető Rómába. Mint előbb tíz évre, utóbb élethossziglan kinevezett dictator, a teljhatalom birtokába jutott. Hatalmával élve igyekezett felszámolni az államot gyengítő legélesebb társadalmi ellentéteket. A köznép gondjainak enyhítésére Caesar elrendelte a lakbértartozások részleges elengedését és a kamatok eltörlését. Az állam belső rendjét megszilárdító belpolitikai lépések után kerített sort arra, hogy Pompeius maradék erőit megsemmisítse.
Ellenfelei legyőzését követően Caesar elérte azt a politikai célt, amelyért ifjúsága óta küzdött. Amit megvalósított, az kétségtelenül egyedülálló volt Róma történetében, és mint minden szokatlan dolog, kihívta a hagyományokhoz ragaszkodó emberek gyűlöletét.
Mivel Caesar nyíltan és különösebb tapintat nélkül szakított a köztársaságkor politikai értékeivel, az ellene kirobbanó harag is gátlástalan formában nyilvánult meg. Arisztokrata összeesküvők – vegyesen közeli barátai és Pompeius egykori hívei – i. e. 44. március 15-én több késszúrással megölték. Az általa képviselt eszmék azonban nem szálltak vele együtt a sírba, hanem rövidesen teljes diadalt arattak.
Forrás: Kertész István: Híres és hírhedt római császárok (Kocsis Kiadó, 2022). A fenti írás a könyv első fejezetének rövidített, szerkesztett változata.