ℹ️ Kedves Olvasónk! Ez a cikk a History Magazin archívumából származik. Amennyiben a legfrissebb tartalmainkat szeretné olvasni, úgy kérjük fizessen elő vagy vásárolja meg az aktuális lapszámot.
Az érett középkor Magyar Királyságának egyik emblematikus vállalkozása I. Nagy Lajos király nevéhez fűződik. A nápolyi hadjáratok a személyes motivációktól fűtött dinasztikus érdekérvényesítés klasszikus példái. A magyar történelemben csaknem párját ritkítja, hogy szárazföldi úton ekkora távolságokat tesz meg a király hadserege, és az is, ahogy egy távoli vidék politikai viszonyaiba avatkozott be.
A nápolyi hadjáratok hátterét nehéz megérteni az Anjou családot érő dinasztikus kihívások bemutatása nélkül. Az események II. Károly nápolyi király (1285–1309) halálával kezdődtek. Károly felesége V. István magyar király lánya, Mária volt, aki tizennégy gyermekkel ajándékozta meg a férjét. A legidősebb fiú, Martell Károly (1271–1295) azonban nem élte túl az apját. Az ő örökösét, Carobertót azonban II. Károly 1296-ban kizárta a nápolyi trón örökléséből és azt harmadik fiára, Róbertre hagyta. Carobertót Magyarországra küldték, hogy érvényesítse a magyar trónhoz édesanyja révén fűződő jogait és sikerrel is járt, I. Károly néven lépett trónra (1308–1342), és vele kezdődött a magyarországi Anjouk uralma.
II. Károly halála után Bölcs Róbert (1309–1343) lépett a trónra. Öccsei a tarantói, valamint a durazzói hercegségeket kapták meg apjuktól, az Anjou család egy-egy újabb ágát megalapítva. Bölcs Róbert azonban hasonló helyzetbe került, mint apja, mivel elsőszülött fiát 1328-ban elveszítette. Tőle azonban született két unokája, Johanna és Mária. Fia halála után Bölcs Róbert az ő uralkodásukat készítette elő. Ezzel a tervvel akadt egy probléma: az Anjou-ház a Francia Királyságból érkezett, ahol a száli törvény kimondta, hogy a nők nem örökölhetnek. Róbert a tarantói és a durazzói hercegi családokkal szemben azonban a lányunokáit kívánta a trónra juttatni.
Hogy biztosítsa a hátterüket, Bölcs Róbert kiegyezett I. Károly királlyal. A magyar uralkodó 1333-ban Nápolyba utazott, ott pedig megállapodtak abban, hogy Károly fia, András herceg elveszi Johannát, míg Mária kezét Károly egyik másik fia, Lajos vagy István herceg nyeri el. Fontos kitételnek számított, hogy Nápoly trónját közösen töltik be. Károly azonban egy évvel Róbert előtt hunyt el, aki 1343-ban bekövetkezett halála előtt módosította végrendeletét, ebben csak Johannát nevezte meg Nápoly örökösének, Andrást nem, Johanna halála esetére pedig Mária öröklését írta elő, valamint az István herceggel kötendő házasságot.
A magyarországi Anjou-udvart a döntés felháborította, András viszont úgy tűnik, elfogadta a feltételeket. Ő azonban a nápolyi udvari intrikák közepette inkább kívülálló maradt, nem vette át a környezete kortársak által is züllöttnek tartott szokásait. A körülötte csoportosulók (és a magyar udvar) a Nápolyi Királyság hűbéruránál, a pápánál próbálták kijárni, hogy kötelezze Johannát András megkoronázására. Ez végül sikerrel járt, de túl későn. András ugyanis a koronázása esetére változásokat ígért a nápolyi udvarban, és ez, valamint a tarantói és a durazzói hercegi családok versengése a trónért oda vezetett, hogy András herceget 1345. szeptember 18-án Aversában meggyilkolták.
A kor jogfelfogása szerint ez egy királygyilkosságnak számított, I. Nagy Lajos pedig sürgette az eset kivizsgálását és meg volt győződve Johanna bűnösségéről is. VI. Kelemen pápa (1342–1352) ugyan ígéretet tett erre, ám nem siette el a dolgot, mert nem látta bizonyítottnak, hogy Johanna bujtotta fel András gyilkosait. Nagy Lajos ezért úgy döntött, hogy a kezébe veszi az ügyet.
Hadakozás a távolban
A középkori magyar történelemben kevés példát találunk arra, hogy egy magyar király az országától ennyire távoli vidéken hadakozzon. II. András keresztes hadjárata ugyan távoli helyszínen folyt, ám neki lehetősége nyílt a tengeri útra, míg Nagy Lajosnak nem. Ennek az volt az oka, hogy Nagy Lajos a nápolyi hadjáratot megelőzően háborúzott Velencével, ami az Adriai-tenger vitathatatlan urának számított ebben az időszakban. A két fél ugyan fegyverszünetet kötött a nápolyi hadjáratokat megelőzően, ám ettől még a viszonyuk Dalmácia és főleg Zára városa miatt feszült maradt. Mindez elejét vette annak, hogy Nagy Lajos hajón vitesse át a seregét az Adriai-tengeren Nápolyba, sőt a velenceiek az itáliai városállamokat is arra kapacitálták, hogy ne biztosítsanak flottát a magyar királynak.
A szárazföldi út így komoly kihívást jelentett a középkori viszonyok között. Nagy Lajos már 1346-ban követeket küldött az útjába eső területek uralkodóihoz, előre meggyőzve őket arról, hogy lássák el az átvonuló sereget, és a hozzáállásuk legalábbis ne legyen ellenséges. Hogy az élelmezési kihívásokat megkönnyítse, több részre osztotta hadait: az elsősorban lovasokból álló sereg elővédjét a nádor katonái követték, majd őutánuk érkezett a király. Az átlagos menetteljesítmény napi 30–35 kilométerre rúgott. Nagy Lajos útközben felfogadott német, valamint helyi zsoldosokat is, akik elsősorban a gyalogságot biztosították, közéjük tartozott Werner von Urslingen, az ún. „Nagy Kompánia” vezetője és körülbelül 1500 embere.
A vonulás során Nagy Lajos szigorú fegyelmet tartott: fennmaradt a parancslevele, amelyben megtiltotta a fosztogatást, hogy ne kerüljön összeütközésbe a seregét átengedő területek uraival. A Nápoly határára érő körülbelül hét-kilencezer fő a korabeli viszonyok között rendkívüli nagyságú haderőnek számított. Legnagyobb ereje az a könnyűlovasság volt, amelyet jól ismertek a Magyar Királyság szomszédai, ám amelyről a nápolyiaknak semmilyen tapasztalatuk nem volt.
A gyilkosság gyanújába keveredett Johanna nehéz helyzetbe került, egyes szomszédai ki is használták, hogy földeket foglaljanak el a királynőtől. Hogy helyzetén könnyítsen, hozzáment Tarantói Lajoshoz, amivel azt remélte, hogy kibékíti a tarantói rokonságot, és egy tapasztalt katona vezetheti a védekezést a magyar támadók ellen. Tarantói Lajos fogta el és végeztette ki Károlyt, Bölcs Róbert balkézről való fiát, aki András herceg egyik gyilkosa volt, ezért Lajos így politikai értelemben kevésbé tűnt érintettnek a magyar herceg megölésében. Igaz, Nápolyba jutása nem bizonyult egyszerűnek, mivel saját testvére, Tarantói Róbert és Durazzói Károly is fegyveresen lépett fel ellene, de győzelmet aratott felettük és a házasságot meg tudták kötni Johannával. (A pápai engedélyt, mivel közeli rokonságban álltak, meg kellett volna szerezniük hozzá, erre azonban csak később került sor.)
Nagy Lajos még meg sem érkezett a Nápolyi Királyság területére, amikor L’Aquila városa már Lallo Campenesco vezetésével Lajos hűségére tért. Csatlakozott hozzá Niccolo Gaetano, Fondi grófja is. Lajos a követei útján pénzt bocsátott a rendelkezésükre, és folyamatosan érkeztek az erősítések is. Erre szükség is volt, mert a nápolyiak ellentámadást indítottak és ostrom alá vették L’Aquilát. Ez azonban sikertelenül végződött, Lajos seregének érkezésére az ostromlók visszavonultak. 1347. december 24-én L’Aquila megnyitotta a kapuit a magyar király előtt.
Győztes csata, vesztes háború
A létszámhátránytól szenvedő Tarantói Lajos Capua városába vonta össze erői jelentős részét, hogy megtartsa a Volturno partján álló települést. Nagy Lajos egy kisebb sereget hagyott a város közelében, és ő maga Benevento felé ment, amit el is foglalt. A Capuánál hagyott seregrészt Niccolo Gaetano vezette, aki a könnyűlovasság egy részét távolabb küldte, hogy Orticellónál átkeljenek a Volturnón, miközben a gyalogságával látszólagos támadást kezdeményezett a folyón keresztül. A könnyűlovasok megfutamították a nápolyiak lovasságát, ami így cserben hagyta a folyó partján védekező gyalogságot, melyet a magyar sereg hátulról is megtámadott és lényegében meg is semmisített.
A csatavesztés hírére január 15-én Johanna elmenekült Nápolyból Avignonba, a pápához, olyannyira sietősen, hogy még az András hercegtől született fiát, Martell Károlyt is hátrahagyta. Tarantói Lajos a felesége távozása után egy nappal tért vissza a városba, de ő is sietve elmenekült.
Nagy Lajos ekkor súlyos politikai hibát követett el: 1348. január 23-án Aversába hívatta a nápolyi előkelőket, ahol lakomát adott nekik. A hírhedtté vált „aversai lakoma” vagy más megnevezés szerint a „második aversai tragédia” akkor vett váratlan fordulatot, amikor a jelenlévőket Nagy Lajos megvádolta András meggyilkolásával. Durazzói Károlyt ki is végeztette, Durazzói Lajost, Tarantói Róbertet és Tarantói Fülöpöt, a kis Martell Károly herceggel együtt, Magyarországra küldte.
1348. január 24-én Nagy Lajos bevonult Nápolyba.
A bevonulása során azonban újabb hibát vétett: nem úgy lépett be Nápolyba, mint a nápolyi polgársággal együttműködni kívánó, nápolyi származású Anjou, hanem mint egy hódító. Teljes fegyverzetben, koronás páncélban vonult végig a városon, visszautasította a nápolyiak gazdag ajándékait is. A magyar király népszerűségét csökkentette az a tény is, hogy elbocsátotta Werner von Urslingen zsoldoskompániáját, akik fosztogatni kezdték Nápoly környékét. A nápolyiakat ugyan ünnepségekkel megpróbálta magához csábítani, de addigra a város lakóival való lehetséges baráti viszony esélye megtört. Ráadásul a pápa sem támogatta nápolyi uralkodását. (Azt még elfogadta volna, hogy Johanna helyett Martell Károly legyen a király, ám a gyermek 1348. június 19-én elhunyt Visegrádon.)
Nagy Lajos ekkor a távozás mellett döntött. Ennek oka a magyar uralommal elégedetlen nápolyiak erősödő ellenállása, valamint a kirobbanó pestisjárvány volt. A város környéki erődöket katonákkal rakta tele, valamint tekintélyes hadipénztárat hagyott hátra. Tengeren keresztül tért haza, 1348. június 11-én már Budán találjuk.
Johanna Avignonban minden követ megmozgatott a visszatérésért. Legnagyobb húzásának az bizonyult, hogy Avignont eladta a pápának nyolcvanezer aranyért. 1348. augusztus 17-én ért vissza Nápolyba. Nagy Lajos zsoldosainak egy részét a kapott aranyakból a maga pártjára állította. Ulrich Wolfhardt magyar szolgálatban álló német zsoldoskapitány azonban erősen védte a magyar pozíciókat. A nápolyi Castel Nuovót több hétig sikeresen oltalmazta. Amikor megvesztegették a zsoldosokat, hogy elárulják, leleplezte őket és leverte a lázadást. A nápolyiak pestises dögöket is a várba hajítottak, de Ulrich Wolfhardt összeszedette a dögöket és a tengerbe szórta. Végül 1349. január 11-én fel kellett adnia Castel Nuovót, nem sokkal később pedig Castel dell’Ovo is elesett. A magyar király uralmát azonban a keleti tengerparti sáv továbbra is elismerte.
Lackfi István hadjárata
Még 1348 őszén Lajos visszaküldte Nápolyba Lackfi István erdélyi vajdát. A magyar uralom központja Foggia és Manfredonia lett. Lackfi utóbbiba érkezett meg, ám hadműveletekbe csak 1349 januárjában kezdett. Tarantói Lajos ezalatt Lucera sikertelen ostromával töltött el heteket, többek között a nápolyiak oldalára átállt Werner von Urslingen csapataival kiegészülve. 1349. január 23-án Troia közelében súlyos vereséget mértek Tarantói Lajos seregére. Lackfi ezt követően az Adria partjának biztosítására törekedett. Corneto városánál összecsapott Urslingennel és legyőzte, bár ebben szerepet játszott az is, hogy a zsoldosok át akartak állni a magyarok oldalára, úgyhogy Urslingen és kompániája ismét zászlót cserélt. Miután Itália keleti partján sikerrel járt, Lackfi nyugatra vonult. Capua városát 1349. április 22-én foglalta el. A Volturno partját Tarantói Lajos ugyanúgy megerősítette, mint a korábbi csata idején, ezúttal viszont a capuai polgárok siettek Lackfi segítségére: életük és vagyonuk megkíméléséért cserébe beengedték őt a városba. A vajda azonban nem tudta megtartani az ígéretét, mert a kifogyott hadipénztárból nem tudta fizetni a zsoldosait, akik felprédálták a várost.
Tarantói Lajos ekkor lovagi párbajt ajánlott Lackfi Istvánnak: találkozzanak és vívjanak csatát 1349. június 6-án, az Aversa és Nápoly közötti Melitónál. Lackfi meg is jelent, azonban a nápolyiak lesből megtámadták a tábort verő magyarokat. A csata épphogy nem fordult tragédiába, a magyarok súlyos veszteségek árán megfordították az ütközetet, Tarantói Lajos újabb vereséget szenvedett. Lackfi azonban nem tudott megküzdeni a pénzhiánnyal: a zsoldosainak átadta fizetségként a nemesi foglyokat, illetve megpróbálták a Nápoly környéki vidékről beszedni a zsoldot, de sikertelenül. Amikor értesült arról, hogy a zsoldosok már arról tárgyalnak Johannával, hogy miként adják át neki az erdélyi vajdát fogolyként, egy éjjel elvált tőlük és visszatért Manfredoniába. Lackfi csak a félsziget adriai partján lévő területei egy részét tudta megtartani, 1349 őszén visszatért Magyarországra.
A második próbálkozás
Nagy Lajos a következő hadjáratát már egész máshogy szervezte meg. Hajókat szerzett, amelyekkel átkelt az Adrián, Velence ugyanis ezúttal ezt nem akadályozta meg. Jelentős számú zsoldost, főleg németeket fogadott fel. 1350. május 1-én ért a még mindig magyar kézen lévő Manfredoniába. A pápa követe még Pozsonyban, 1349 júniusában egyéves fegyverszünetet alkudott ki Lajosnál, úgyhogy Johanna ennek érvényesítését kérte számon az egyházfőnél. A sereget a krónikások 15 ezer főre becsülték, ami arra utal, hogy létszámban legalábbis felülmúlta az első hadjáratot. A nagyszámú német zsoldos azonban problémákat is okozott: 1350. június 13-án például Barlettában a helyi lakosság és a német zsoldosok között egy kocsmai verekedésből konfliktus alakult ki, utóbbiak fosztogatni kezdtek, mire az ezt tiltó király a magyarokkal közbelépett. Az összecsapás végeredménye egy általános csetepaté lett a zsoldosok és a magyar katonák között, amelynek végén előbbiek egy részét a királynak el kellett küldenie.
A második hadjáraton történtek azok az események, amelyek jól megvilágítják a király személyes bátorságát. Canosa di Puglia ostrománál részt vett a vár megtámadásában, és a védők eltalálták egy nagyobb kővel, aminek következtében sebesülten a várárokba zuhant. Ebben a hadjáratában történt, hogy egy fiatal katonáját elsodorta a Silaro (mai nevén: Sele) folyó, miközben a király parancsára gázlót keresett. Lajos utána ugrott, őt is elsodorta a víz, de végül sikerült kimentenie a katonát. 1350. július 26-án Aversa ostrománál túl közel merészkedett a falakhoz, és egy védő, aki felismerte, nyílvesszőt lőtt ki rá, amivel a lábán sebezte meg a királyt. A nyílvesszőt egy „rögtönzött műtét” keretében maga Lackfi István húzta ki 12 rántással a király jajkiáltásai közepette, amint arról a Névtelen minorita krónikája beszámolt.
Ezek az epizódok egyúttal jól bemutatják azt, hogy Nagy Lajosnak milyen nehézségekkel kellett szembenéznie a második hadjárat során. A létszámfölénynek köszönhetően a seregét részekre tudta osztani és azokkal egy időben különböző városokat ostromolni, ezek az ostromok azonban elhúzódtak, Aversáé például 1350. július 1-től augusztus 3-ig, 34 napig tartott, amivel Nagy Lajos értékes időt veszített. Ráadásul ebben a hadjáratban még gyakrabban írták le az itáliai krónikások, hogy egy-egy vár vagy város elfoglalása után azt kifosztották, ami egyrészt arra utalt, hogy a király kevésbé tudta kordában tartani (vagy időben kifizetni) a zsoldosait, másrészt növelte a nápolyi lakosság vele szembeni ellenérzését. Tarantói Lajos Nagy Lajost is párbajra hívta, ahogy Lackfi Istvánt is, ám nem tudtak megegyezni a helyszínben, Tarantói Lajos pedig utóbb visszavonta a kihívását. Aversa eleste után Johanna és férje újra hajóra szálltak és elhagyták Nápolyt. A város lényegében újra Nagy Lajos kezébe került, aki a város körüli erősségekbe ismét katonákat helyezett el. Ez azonban a hadjárat hattyúdalának is bizonyult, ugyanis a király ekkortájt dönthetett úgy, hogy véget vet a vállalkozásának.
A döntés hátterében több ok is meghúzódhatott. A nápolyi lakosság, az első hadjáratkor tapasztalt pozitív fogadtatás után, sokkal ellenségesebbé vált a magyarokkal szemben. Az olyan kortárs irodalmárok, mint Petrarca vagy Boccaccio barbár hódítókként festették le Nagy Lajos seregét. Szerepet játszhatott az is, hogy az Itáliai-félsziget nyugati partján megoldatlan maradt a sereg élelmezése, ráadásul Johanna és Tarantói Lajos rendelkezett olyan flottával, amelyik segítette a part menti nápolyi akciókat, vagy éppen ellátmányt biztosított a seregüknek. A király pénze is elfogyott, a zsoldosait nem tudta féken tartani. Továbbá a pápa is egyre határozottabban sürgette Nagy Lajost a hadjárat befejezésére, kiátkozással fenyegetve meg a magyar királyt, sőt a második hadjárata alatt a nápolyi uralkodópár flottájába pápai hajók is kerültek. Ezek a tényezők lehetetlenné tették a hosszú távú siker elérését.
A békekötés
VI. Kelemen pápa küldöttei végül kijárták az egyéves fegyverszünetet a felek között, Velence pedig biztosította Lajosnak a hazatérést. A király azonban 1350 szeptemberében még elzarándokolt Rómába az ott megtartott jubileumi évre. Onnan szárazföldi úton tért haza, október 25-én már Budán tartózkodott.
A fegyverszünet elvileg 1351. április 1-ig szólt, ám ezt követően kiújultak a harcok. A Nagy Lajos által kinevezett Lackfi András és Drugeth Miklós azt a taktikát követték Tarantói Lajos támadásával szemben, hogy bezárkóztak a várakba, és azokból valósítottak meg kitöréseket. A béketárgyalások helyszíne Avignon lett, ahová Nagy Lajos a veszprémi püspököt és Ulrich Wolfhardtot küldte el. Végül 1352. március 23-án Nápolyban írták alá a békét, amely szerint Nagy Lajos a pápának adja vissza az általa elfoglalt nápolyi területeket, a salernói hercegségre és Monte San Angelóra fenntartja igényét, amnesztiát kapnak a magyarpártiak és a Nápolyba költözni akaró magyarok, szabadon bocsátja az elfogott nápolyi hercegeket, valamint lemond arról a 300 ezer aranyforintnyi hadikárpótlásról is, amely álláspontja szerint megillette őt. (A magyarországi pápai tized egy részére ennek fejében utóbb igényt tartott.)
A békekötést nem mindenki fogadta lelkesedéssel. Amikor a veszprémi püspök felkereste a Nápoly környéki várak magyar kapitányait, azok megtagadták a végrehajtását. Tarantói Lajos azonban ezt követően Nápoly és Aversa között legyőzte a magyar hadakat, így ők is elismerték a szerződést és hazatértek.
A pápa ígéretet tett András meggyilkolásának kivizsgálására. Ennek eredményét azonban VI. Kelemen már nem tudta közzétenni, mivel 1352-ben elhunyt. Az utód, VI. Ince (1352–1362) által a vizsgálattal megbízott bíboros végül felmentette Johannát a vádak alól, azzal érvelve, hogy a királynő varázslat alatt állt, amely elidegenítette a férjétől, és ami megakadályozta azt, hogy az aversai merénylet idején a segítségére siessen.
Johannát azonban ennek ellenére sem kerülte el a végzet. Meghatározó problémát jelentett számára, hogy nem született felnőtt kort megélő örököse. Amikor a nagy nyugati egyházszakadás keretében Johanna ötvenezer arannyal VII. Kelement, az avignoni pápát (1378–1394) támogatta, a Rómában székelő VI. Orbán pápa (1378–1389) hozzá lojális uralkodót szeretett volna látni Nápoly élén. Ezért koalíciót ácsolt össze Johanna ellen, amelynek tagja volt a fiatal Durazzói Károly, a Nagy Lajos által kivégzett Durazzói Károly unokaöccse, valamint a magyar király is. 1381-ben Károly elfoglalta Nápolyt, Johannát pedig a következő évben a börtönében a magyar zsoldosaival megfojtatta.
