Mohács, 1526. augusztus 29. Az egyik oldalon a Magyar Királyság, egy európai középhatalom, a másikon a hatalmas, terjeszkedő Oszmán Birodalom. Az eredmény és az összecsapást követő több mint 150 év mindenki számára ismert, a valóság viszont gyakran hiányosan vagy hibásan rögzült a történeti emlékezetben. A mohácsi csata 500. évfordulója kapcsán beszélgettünk Varga Szabolccsal, a kora újkori Magyar Királyság kutatójával, az összecsapás körüli mítoszokról, a csata emlékezetéről és tanulságairól.
Miért éppen Mohács vált a magyar történelem legmeghatározóbb viszonyítási pontjává? Miért nem a hasonlóan tragikus végkimenetelű mongol invázió vagy a várnai csata lett a magyar „nemzeti trauma” első számú jelképe?
A Magyar Királyság történelmében jelentős vereségek voltak korábban is. Amennyire én látom, az 1444-es várnai csatáról pont úgy gondolkoztak a kortársak, mint Mohácsról. A fő különbség az volt, hogy Mohács később történt, az maradt meg jobban. Amikor letisztult a kép és történelmi tapasztalattá váltak az események, Mohács volt a közelebbi, az élőbb. A másik ok az írásbeliség lehet: a mohácsi csatával kapcsolatban rengeteg szöveg maradt fenn, nagyságrendekkel több, mint bármilyen korábbi csatával kapcsolatban. Ezek a szövegek széles körben ismertek voltak, ezáltal tovább táplálták a Mohács-emlékezetet.
Az 1848–1849-es szabadságharc után pedig adott volt a Moháccsal való összehasonlítás.
Utóbbi volt a példa, hogy mi mindent megtettünk, de „elárultak” minket, Európa „újra magára hagyta” a magyarokat. Később ezen a szemüvegen keresztül szemlélték és magyarázták Mohácsot, s vált kiemelt fontosságú eseménnyé a magyar történelemben. Ez teljes mértékben jogos, mert a mohácsi események után az ország központját is elfoglalták. A magyar történelemben ez volt az első alkalom, hogy tartósan elveszett a királyi rezidencia, ez pedig jelentősen kihatott az emberek Mohács-képére.
Volt esély arra, hogy a Magyar Királyság ki tudja kerülni a háborút az Oszmán Birodalommal?
Nem determinista módon volt elkerülhetetlen, hanem egyszerűen elkerülhetetlenné vált. 1521-ben a magyar elit és II. Lajos világosan látta, hogy az Oszmán Birodalom elleni háború egyedül nem fog menni. A kérdés az volt, hogy tudnak-e szövetségeseket szerezni a közelgő háborúhoz. Azt gondolom, egyik európai királyi udvar sem játszott tudatosan arra, hogy a Magyar Királyság elbukjon. Csupán senkinek sem volt prioritás a magyar ügy. Pont a napokban került elém egy 1521-es levél, amelyben I. Zsigmond lengyel király kéri V. Károly császárt, hogy segítsen a magyaroknak a törökök ellen. Európában szinte mindenhol foglalkoztak a témával, de mindenkinek volt más, fontosabb dolga, ahol helyt kellett állnia. A lengyelek folyton a Német Lovagrenddel küzdöttek, Európa nagyobb része beleragadt az itáliai háború mocsarába, Anglia pedig földrajzilag teljesen más dimenzió. Van egy belső tehetetlensége ennek az európai térnek, aminek most a 21. században is tapasztalhatjuk a természetét.
Emellett, a szulejmáni politika tudatosan szorította karanténba a Magyar Királyságot. Körülbelül 80 éves oszmán politikai törekvés volt a lengyel–magyar viszony megbontása, amely 1525-re sikerült is, amikor megkötötték az oszmán–lengyel békét. Ekkor eldőlt, hogy egy esetleges oszmán támadás esetén a lengyelekre semmiképpen sem számíthatunk, megkötötte a kezüket a szultánnal kötött szerződés. Lehetett volna másképpen is, de nem lett.
A szultáni hadsereg az 1526 előtti években nem vesztett mezei ütközetet Európában. Volt-e egyáltalán olyan logisztikai vagy stratégiai pont, akár Nándorfehérvár 1521-es eleste előtt, ahol megállítható lett volna az oszmán előrenyomulás, vagy a Magyar Királyság sorsa már a csata előtt eldőlt a demográfiai és gazdasági különbségek miatt?
Szerintem saját erőből ezt nem lehetett volna megfordítani, még jobb hadjáratvezetéssel meg egy jobb főparancsnokkal sem. Érdekes, mert a napokban arról beszélgettünk több kollégámmal, barátommal, hogy tényleg nagyon erős keresztény sereg gyűlt össze Mohácsnál. Ennek tudatában azonban továbbra sem gondolom, hogy ez többesélyes ütközet lett volna. Ahhoz még annál is rosszabbul kellett volna az oszmán seregeket vezetni, mint amennyire Ibrahim nagyvezír tette a ruméliaiakkal, akiket sikeresen megfutamítottak a magyar seregek. Csak aztán megérkeztek az anatóliai szandzsákok és a Szulejmán szultán vezette fősereg.
Ha figyelembe vesszük, hogy 1520-as években a magyar végvárrendszer török kézre került, volt reális esély az ütközet elkerülésére vagy egy kedvezőbb helyszín választására?
Mohácsot nem csatatérnek teremtette meg a Jóisten, hanem egy lehetséges gyülekezési helynek. Az 1521. évi hadjárat tapasztalatai alapján elmondható, hogy a mohácsi környék arra alkalmas, hogy van helye kikötni a Dunán érkező utánpótlásnak, illetve van elég terület a lovakat legeltetni és itatni.
A fő probléma ezzel a területtel, hogy már nem volt hova menni.
Az oszmánok túl gyorsan haladtak, az esetleges stratégiai helyeket, amelyek megfelelőbb csatahelyszínek lettek volna, mint például Újlak vagy Pétervárad, az oszmánok már a mohácsi ütközet előtti hetekben elfoglalták. 1526. augusztus 15-én nem létezett magyar kézben lévő, Mohácstól délebbi támaszpont.
Azt viszont érdemes hozzátenni, hogy az oszmán felvonulás sem a bevett, megszokott úton haladt. Eszéknél keltek át, amire azelőtt nem volt példa a balkáni hadjárataik során. Ez több dologra is utalhat. Valószínűnek tartom, Szulejmán tisztában volt azzal, hogy II. Lajos tervei szerint a magyar fősereg kitér Szlavónia felé, ezzel eltérítve Buda felől az oszmán támadás irányát. A szultán itt már mindenképpen meg akart ütközni, de ez volt a helyzet 1521-ben is. Szulejmán számára prioritás volt, hogy egy döntő ütközetben kerekedjen felül a magyarokon, hogy aztán tárgyalóasztalhoz tudja ültetni II. Lajost. Az, hogy meghódítani kívánta a Magyar Királyságot, vagy megelégedett volna a vazallusi státusz kikényszerítésével is, egyelőre nem ismert.
A szerencsétlen helyszínválasztás a menekülés során is megbosszulta magát?
Igen, de valójában erre nincs jó helyszín. Vereség után a legyőzött fél a legnagyobb veszteségeit a menekülés során szerzi, ott kezdődik az igazi mészárlás. Attól tartok, ez történt 1444-ben a várnai csatában is. A lovasok el tudtak menekülni, de a gyalogosok számára nem volt menekvés. Várnánál a nagyobb részük visszahúzódhatott a szekérvárba, de a sorsukat ők sem tudták elkerülni, ahogy a mohácsi mezőn hősi halált halt gyalogság sem. Vesztes fél számára egyszerűen nem létezik jó csatatér.
A mohácsi csata 498. évfordulóján elmondott beszédében hangsúlyozta, hogy a „hol volt Szapolyai?” kérdés lényegtelen. De ha kizárólag a számokat nézzük, egy 10-15 ezer fős erdélyi hadtest jelenléte Mohácsnál megfordíthatta volna a csata kimenetelét, vagy csak a tömegsír lett volna nagyobb?
Attól tartok, az utóbbi. A 40 ezer katona, amit belevizionálunk, valójában sosem látszik egyben, de még a fele sem. Szapolyainak Havasalföldön 1526 előtt szép számmal voltak sikeres akciói, viszont reálisan ezeken nagyjából 4-5 ezer katona vehetett részt. Amit még fontos leszögezni, hogy ezek a seregek sohasem jöttek ki Erdélyből. Szapolyai 1521-ben is egyedül érkezett meg a királyi táborba, a seregét hátrahagyva. Nem mondható bevett gyakorlatnak, hogy az erdélyi csapatok elhagyják a saját területeket, hogy egyesüljenek a királyi fősereggel, nem is nagyon volt rá példa. Valljuk be, nincs olyan identitás a székelyekben, hogy nekik el kell hagyniuk a saját területeket, hogy harcoljanak és életüket adják mondjuk a szlavón területekért. Legalábbis nem látjuk őket magyar hadszíntereken, sem 1526 előtt, sem a mohácsi csata után. A következő évben, amikor jön Ferdinánd, hogy átvegye a trónt és elfoglalja Budát, Szapolyai mellett sehol nem látjuk ezeket az erdélyi katonákat. Lengyel zsoldosok, illetve magyar és szerb urak érkeztek harcolni vele. Ezért gondolom azt, hogy túl van értékelve az erdélyi katonaság. Papíron, a régió katonai potenciáljában benne van egy néhány ezer fős sereg, de ez a gyakorlatban nem mutatkozott meg.
II. Lajos megítélése rendkívül negatív Magyarországon. Mennyiben felel meg a valóságnak a „menekülés közben vízbe fúlt, gyenge király” képe, és milyen véleménnyel voltak a kortársak a magyar uralkodóról?
A kortársak sokkal jobb véleménnyel voltak II. Lajosról, mint mi. Az ő megítélését jelenleg teljes mértékben a mohácsi csata határozza meg. Innen, 2026-ból értékeljük és kritizáljuk őt, pedig, ha a saját korába helyezzük, jelentősen kedvezőbb képet kapunk róla.
II. Lajost egyöntetű tisztelet övezte uralkodása alatt. Ő volt a törvényes férfi trónörökös, akiből törvényesen megkoronázott király lett. Ilyenből nagyon kevés volt Nagy Lajos óta. Ahhoz, hogy megfelelő képünk legyen róla, érdemes átnézni a történelmi kontextust, amibe beleszületett. 15 évesen került – nagykorúsítva – a trónra, ahol egyből szembe találta magát a Magyar Királyság megtörését tervező Oszmán Birodalommal. Sokkal felkészültebb és tapasztaltabb uralkodóknak sem sikerült volna ebből a helyzetből jobb végeredményt kihozniuk. Ennek az egyenletnek nem volt jó megoldása a magyarok számára, ez pedig nem II. Lajoson múlt. Fontos, hogy ezen a keretrendszeren belül, a történelmi helyzet ismeretében értékeljük őt. Sokan lebecsülik a jelentőségét, pedig próbálkozott katonai, pénzügyi, gazdasági és közigazgatási reformokkal is, valamelyik bevált, valamelyik nem. Az bátran kijelenthető, hogy ami potenciálisan elvárható volt tőle, azt megtette. Volt személyes bátorsága, felelősséget vállalt azért, ami a feladata volt.
Emellett II. Lajos életmódjával kapcsolatban is olvashatók kritikák, miszerint táncoslábú meg léha volt. Fontos megemlíteni, hogy egy 15–20 év közötti, árva kamaszgyerekről van szó, egy fiatal uralkodónak pedig ilyen az udvara. Egyébként ez egy állandó generációs probléma, a 30–40 évvel idősebbek írják a kritikákat a fiatalabbakról. Persze, hogy nem tetszik nekik, amit látnak, de a nyugdíjasok ma sem örülnek a buszon hangoskodó fiataloknak.
Ma sokkal pozitívabb képet festhetünk II. Lajosról, legalább azáltal, hogy értékeljük a sarokba szorított helyzetét. Ugyan bizonyosan követett el ki nem kényszerített hibákat, amik fájóak voltak 1526-ot figyelembe véve, de ebbe nem csak az ő bicskája tört volna bele. Szükség lenne egy Lajos-életrajzra, amivel sokkal reálisabb és egyben pozitívabb lehetne az ő megítélése.
Mondhatjuk, hogy II. Lajos uralkodását teljes mértékben Mohács alapján értékeljük? Vesztes csatából nehéz pozitív uralkodói képet kovácsolni, főleg, ha azt követi egy 150 éves török uralom.
Szerintem erről van szó, igen. Egyre sötétebb kép rakódik rá. A magyar emlékezet számára nem elképzelhető, pláne nem megemészthető, hogy van egy erős Magyar Királyság, amelyik vereséget szenved. Nehéz elfogadni azt, hogy az erősek is kikaphatnak, főleg, ha egy még erősebbtől.
Kifejezetten népszerűnek számít az az ókori gondolkodás, miszerint az aranykor után vaskornak kell jönnie. A történeti emlékezet szerint a Hunyadiak alatt volt az aranykor, és a jó időszak után mindenképp jönnie kell egy rosszabbnak, hogy a vereség megmagyarázható legyen. Ezért lett a modern gondolkodásban a Jagelló-időszak a vaskor, ami a hanyatlásról szólt.
Létezik olyan értelmezés, amely Mohácsot a magyarok „szerencséjeként”, a Habsburg-felemelkedés zálogaként láttatja. Mennyire számít életképesnek ez a megközelítés?
Nekem jóval pozitívabb a véleményem a Habsburgok 400 évéről, mint általában a magyar közgondolkozásnak. A vesztes csata után, köszönhetően a Szapolyai-féle narratívának, a Habsburg-uralomról létezett egy nagyon negatív kép is, ami a 17. század végéig, az Erdélyi Fejedelemség megszűnéséig fenn is maradt. Ezzel párhuzamosan élt egy Habsburgokkal szimpatizáló történetírás, ami a 18. századra egyeduralkodóvá vált. Az 1800-as évek elején már bizonyosan megszületett az a narratíva, miszerint ugyan Mohács egy hatalmas tragédia, de egyben az aranykor kezdete is, mivel a Habsburgok segítésével túléltünk és béke van. Ezt a gondolatot veri szét teljes egészében az 1848–1849-es magyar forradalom és szabadságharc.
Mikor és milyen szándékkal égett bele a köznyelvbe a „mohácsi vész” kifejezés? Ki „brandelte” ezt tragédiává?
Kezdetben a kortársak neutrálisan bántak Moháccsal, pugna (harc) vagy conflictus (konfliktus) néven hivatkoztak rá. Aztán az idő elteltével clades(vész) lett belőle, de ehhez azért kellett 10–15 év. A humanista szövegekben ezután csak így jelenik meg, ezt fogják majd lefordítani a 18. században magyarra úgy, mint „mohácsi vész”. A 19. században a „mohácsi vész” kifejezés már teljesen bevett volt, széles körben használták.
Milyen visszhangja volt a vereségnek Európában?
Nagy visszahangja volt, mert meghalt egy uralkodó, ennek mindig hatalmas hírértéke van. Az látható, hogy 1526 szeptemberében égtek a kommunikációs vonalak az európai udvarok között, mert mindenki híréhségben szenvedett. Teljesen elfuserált, kifordított narratívák is létrejöttek, miszerint Szulejmán meghalt, a magyarok győztek. A csata iránti érdeklődés 1526 decemberére végül elmúlt, ezt követően a fő hír már Ferdinánd királlyá választása és Szapolyai János megkoronázása volt.
Miért nem emlékezünk „saját sikerként” az 1687-es nagyharsányi csatára (a „második mohácsi csatára”), annak ellenére, hogy a törökök kiűzésének egyik legfontosabb állomása volt?
A kortársak nem a saját sikerüknek tekintették az ország felszabadítását, de erről sokan így gondolkoznak ma is. A visszafoglaló háborúk időszakáról azt mondták, nem mi csináltuk, hanem a fejünk felett zajlott. Sajnos ritkán kerül elő, hogy a Habsburg felszabadító sereg harmada magyar katonákból állt. A logisztika, ellátás, élelmezés egyértelműen a magyar társadalom érdeme volt, ezt is hajlamosak elfelejteni. Egyszerűen meg kell tanulnunk saját sikerünkként kezelni a visszafoglaló háborúk győzelmeit is. Úgy gondolom, ez így lenne korrekt: ha viseljük a felelősséget a vereségért, akkor tudjunk örülni a győzelemnek is.
Létezik-e közös közép-európai emlékezet, vagy a horvátok, osztrákok és csehek teljesen mást látnak ebben az eseményben?
A csehek úgy emlékeznek rá, hogy Mohácson van a legnagyobb Csehországon kívüli cseh nemzeti tömegsír. Látszik a Mohácsi Nemzeti Emlékhely látogatottságán is, hogy ezt a csehek saját ügyükként kezelik. A horvátok esetében szó sincs ilyenről. Ők úgy vannak vele, hogy az teljes mértékben magyar ügy volt. A szerbek alapvetően nem beszélnek róla, hiába volt szerb jelenlét a mohácsi csatában. A szerb történelemben ez nem mérvadó. Az osztrákoknál semmilyen szerepet nem játszik, számukra a török korból az 1664-es szentgotthárdi csata a lényeges. Összességében elmondható, hogy nem alakult ki közös közép-európai emlékezet, annak ellenére, hogy a csata jelentősen befolyásolta Európa alakulását.
Török szempontból mit jelent Mohács? Csak egy győztes csata a sok közül?
Szulejmán miatt kiemelt jelentőségű időszak, ő kvázi a törökök Hunyadi Mátyása. Minden, amit ő csinált, az török szempontból csak jó lehet. A kortársak és Szulejmán számára bizonyosan nagy jelentőséggel bírt. Úgy gondolom, hogy az Oszmán Birodalom legjelentősebb európai győzelmei között volt Mohács. Ezzel együtt ambivalens: katonai értelemben nagy győzelem, politikai értelemben nem biztos. Hiába nyertek és uralták az ország középső részét 150 éven keresztül, hosszú távon belerokkantak a Magyar Királyság elleni harcokba. Kiszállni nem lehetett belőle, és előre jutni sem lehetett tovább. Ma nem is kezelik olyan kiemelten, mint nálunk. Egy győztes csata a sok közül.
Mennyire fontos egy nemzet életében, hogy a kollektív emlékezetben a vereségeit is megőrizze? Hogyan építik a vereségek egy nemzet identitását?
A magyar esetben erősen és torzan. A győzelmet sosem kell magyarázni, azon még gondolkozni sem kell. Ezzel szemben a vereség sokkal inkább épít közösséget, mivel felveti a kérdést, hogy jó úton járunk-e. Sok példa van rá, hogy egy vereségből hogyan lehet építkezni. Ilyen például Japáné, amit nagyon megvertek a második világháborúban. Meg kell nézni, ők mit építettek fel egy ilyen volumenű összeomlásból. De vehetjük Norvégia esetét is – nekik, ha jól emlékszem, 862 körül volt az utolsó bejegyzett győztes csatájuk, ezzel szemben ma Európa legsikeresebb nemzetei közé tartoznak.
Nem szerencsés, ha győztes vagy vesztes csaták mentén mérjük és építjük az önismeretet. Az élet nem csak csatákból áll, de Mohácsból például sokat lehet tanulni. Szerintem ma már károsabb az, ahogy gondolkozunk a mohácsi csatáról, mint amilyen kárt okozott 1526-ban. Minden nap újrajátszuk a fejünkben a meccset, hogy miképpen lehetett volna megnyerni. Eltelt 500 év, ideje elfogadni, hogy vannak olyan történelmi helyzetek, ahol egyszerűen nem lehet győzni, csak túlélni. Ezt teljesítettük.
Miért volt szüksége a magyar kollektív emlékezetnek arra, hogy Szapolyai távolmaradását, a Nyugat árulását vagy a belső korrupciót tegye felelőssé, ahelyett, hogy elismerte volna a puszta matematikai túlerőt? Miért fáj jobban a „legyőztek minket” ténye, mint a „saját hibánkból vesztettünk” mítosza?
Nehezen viseljük a felelősséget, de szerintem ebben az esetben közrejátszik a túlélési reflex is. Annyira rossz szembesülni azzal, hogy kicsik vagyunk. Szüksége van az embereknek arra, hogy valamilyen mítoszt találjanak ki a kudarc helyére, hogy az részben felmentse őket. Az önbecsülés védelme mutatkozik meg abban, hogy elkezdünk egy narratívát gyártani, mivel olyan nincs, hogy jók vagyunk és kikapunk. Ez az alapérzés, ami ezeket a mítoszokat táplálja, és erre a magyar történelmi múlt teljesen alkalmas. Mohácsról ezek a mítoszok lefoszlanak, mert túl sokat tudunk róla.
Ma hatalmas a szakadék az emberek fejében létező Mohács-képe és a történészek által ismert narratíva között. Az elmúlt 40 év kutatásai nincsenek ott az emberek fejében, mivel nem úgy tanulták az iskolában.
Meg lehet valahogy fordítani ezt a helyzetet?
Szerintem nincs akadálya, minden narratíva megfordítható. Görgei Artúrra sem mindenki árulóként tekint ma már. Ehhez azért szükség volt arra, hogy Kosáry Domokos már 1936-ban megírja, hogy Görgei nem volt áruló. Ezt követően, 70 évvel később Hermann Róbertnek még a Kárpát-medencén belül 300 előadást kellett tartania erről, hogy rögzüljön. Úgy gondolom, ilyen módon a Mohács körüli mítoszok is ledönthetőek. Tudatosítani kell az emberekben, hogy nem minden úgy történt, ahogy azt 40 éve tanulták az iskolában. A változás fő zászlóvivői a Moháccsal foglalkozó filmek, illetve a történelemkönyvek lehetnek, valószínűleg ezeken a csatornákon keresztül juthat el a legtöbb emberhez az igazság.
„Több is veszett Mohácsnál!” Ez a szállóige pesszimista vigaszt nyújthat a magyaroknak, vagy bénító traumaként hat mindmáig?
Egyáltalán nem tartom pesszimistának. Szerintem éppen vigasztaló dologként szokták mondani. Arany Jánosnak köszönhetjük ezt a mondást, ami most már hozzánk tartozik. Ezt nem lehet és szerintem nem is szabad kiirtani az emberek fejéből.
Hogyan használta fel a mindenkori hatalmi politika a csata neves évfordulóit saját narratívájának igazolására?
A 400 éves évfordulónál, 1926-ban 6 évvel vagyunk Trianon után, és 5 évvel azután, hogy a megszálló Szerb–Horvát–Szlovén Királyság katonai alakulatainak kivonulását követően visszakapjuk Mohácsot. Ez teljes mértékben Trianon árnyékában történt. Ebben az esetben az egész arról szól, hogy Mohács a gyökere Trianonnak, mert akkor változtak meg az etnikai határok. Emellett pozitív oldala is volt ennek a helyzetnek: ahogy Mohács felülírható volt a visszafoglaló háborúkkal, úgy Trianon is „visszafordítható” lesz. Ez talán Mohácsnak a pozitív üzenete 1926-ban.
A 450. évfordulónál, 1976-ban a vita a második magyar hadsereg sorsáról szólt, amelynek lényege, hogy lehet-e a mohácsi tömegsírokban fekvőkre emlékezni, amikor vesztes ügyet szolgáltak. Abban a korban az volt a kérdés, hogy lehet-e bárhogy emlékezni a második magyar hadsereg Voronyezsnél eltűnt tízezreire, mikor egy bűnös rezsim szolgálatába álltak? A megemlékezés üzenete, hogy igen, lehet és kell is.
Mi a feladatunk ma, a fél évezredes évforduló előtt? El szabad-e felejteni Mohácsot, vagy képesek vagyunk egy „józanabb”, mítoszoktól mentesebb képet kialakítani róla?
Elfelejteni semmiképp sem szabad. Nagyon sokat számít, hogy az igazat mondjuk el a saját történelmünkről. A hamis történelmi kép felépítése mindenhol az önismeret hiányát jelenti. Amennyiben nem az általunk ismert legigazabb történetet mondjuk el a múltunkról, nem kezeljük helyén a saját szerepünket. A magyar esetben ezt viszonylag nehéz meghatározni, hajlamosak vagyunk saját szerepünket alul- vagy éppen túlértékelni.
Úgy vélem, az tesz az 500. emlékévért a legtöbbet, aki a legigazabb történetet tudja elmondani Mohácsról. Töredékes igazság lesz, mert sok mindent még nem tudunk, de nem hazudhatunk róla. Sokan elfelejtik, hogy ez a pohár félig tele van. Ugyan Mohácsnál kaptunk egy hatalmas pofont egy agresszív, ránk támadó világbirodalomtól, de felálltunk belőle, és még mindig itt vagyunk.
