Az első világháború kudarca és az azt követő politikai-társadalmi káosz az összeomlás szélére sodorta a megtépázott magyar államot. Politikai gyilkosság(ok), Habsburg-trónfosztás, vörös-, majd fehérterror: a korszak traumái mély nyomot hagytak a történeti emlékezetben. Erről a zaklatott és igencsak összetett időszakról beszélgettünk Hatos Pállal, legújabb kötete kapcsán.
Új könyvének címe Hideg polgárháború (2026). Ha a klasszikus hadviselés felől nézzük, itt nincsenek frontvonalak, nincs egy másik nemzet hadserege, csak magyar állampolgárok feszülnek egymásnak. Tekinthetjük-e ebben az esetben a polgárháborút egyáltalán „háborúnak” a szó katonai értelmében, vagy ez inkább egy társadalmi betegség, egy kollektív pszichózis, aminek csak a tünetei hasonlítanak a harcra?
Először egy módszertani megjegyzés. A történetírás nem tud olyan fogalmi pontosságot, egyértelműséget produkálni, mint a matematika vagy a természettudományok. Definíciói soha nem tudnak egészen megszabadulni a nyelv metaforikus többértelműségétől. Ám ez a hátrány egyben előny is. A történelem manapság is a leginkább „hozzáférhető” társadalomtudomány. Hozzáférhetősége a demokratikus közösségi identitásunk egyik legfontosabb intellektuális alapja. Nos, ezért van az, hogy amikor háborúról vagy polgárháborúról beszélünk, az alatt sok mindent érthetünk.
A háború fogalmának olyan értelemben van helye könyvemben, hogy egyre inkább elfogadott, hogy az 1918 és 1922 közötti időszak egy háború utáni háború volt szerte Európában, különösen annak keleti és középső részein. Ez persze változást jelent ahhoz a tankönyvekben, kézikönyvekben szereplő hagyományos kronológiai meghatározáshoz képest, amely szerint 1914 és 1918 között zajlott az első világháború, majd 1939 és 1945 között a második világháború, s a kettő közötti időszakot pedig békés időszakként interpretáljuk. Ha közelebb megyünk hozzá, a múlt valósága kikezdi ezt a tankönyvi kronológiát, mivel a két világháború közötti időszakot a paramilitáris erőszak jelentősen befolyásolta, nemcsak Magyarországon, hanem egész Európában.
Miért polgárháború?
Egyrészt mert a „forradalom” vagy az „ellenforradalom” kifejezések sokszor ideológiailag túlterheltek, inkább elfedik, mint feltárják a történeti valóság tényleges folyamatait. A polgárháborús helyzetekre – s főleg ezeknek a gyakoriságára – azért csodálkozunk rá, mert a kultúránk mentális térképén továbbra is az arisztotelészi hagyomány uralkodik, amely a politikát alapvetően mint az együttműködés terepét jelöli ki. Ehhez képest a polgárháború ennek a kooperatív rendszernek a teljes kudarca, ahol a horizontális testvériség eszményében megélt rendszer szertefoszlik. Ebben a tükörben borzalmasan néz ki a polgárháború, amelynek a valódiságát sokszor alábecsüljük. A könyvem címében szereplő „hideg polgárháború” pedig arra utal, hogy amikor a polgárháború véresebb, forróbb szakasza lezárult Magyarországon, akkor azt nem egy társadalmi konszenzus, egy konszolidációs időszak váltotta fel. A tézisem szerint a függetlenné lett Magyarországon a bethleni konszolidáció hamut öntött a parázsra, amelynek szürke takarója alatt valójában tovább izzott az 1918 és 1922 között erőszakba torkolló konfliktusok indulata.
A könyv borítója, amely Tillai Tamás keze munkája, egy Fortepanról származó, 1917-es fotót használ fel. Egy családot ábrázoló fotó miképpen kapcsolódik a könyv tematikájához?
Nem az én döntésem volt, a kiadó választotta. A vizualitásnak jelentős szerepe van, ilyen értelemben próbált ez a kép evokatív lenni. Akár egy metafora. Nem konkrét eseményt illusztrál, hanem általános korképet fest le, megmutatja, hogy az erőszak, a fegyverek még a családi keretekben is elfogadott szereplővé léptek előre.
Az ilyen borítónak nem a pontos illusztráció a feladata, hanem, hogy széles kaput nyisson a múlt összetett valóságára. A könyvben ugyan hangsúlyosan szerepel Horthy Miklós, Bethlen István, Kun Béla és még sokan mások, de amennyiben az ő portréjuk került volna a borítóra, az akarva-akaratlanul is szűkítette volna az olvasó képzeletét.
Feltűnő, hogy a hagyományos levéltári források mellett nagy hangsúlyt fektet kortárs irodalmi alkotásokra, verseket és naplókat emel be a történelmi kontextusba. Történészként mennyire tekinti ezeket egyenértékű forrásnak a hivatalos dokumentumokkal?
Bizonyos értelemben minden „sztori” egyben fedősztori. Feltár s eltakar. A történész a levéltár foglyaként is nagyon sokszor kerülhet tévútra. Az archívumban megtalálható iratoknál egyes esetekben többet mondanak a szépirodalmi művekből kihámozható valóságmorzsák. Ebben a tekintetben mérvadónak tartom Carlo Ginzburg Fülcimpák és körmök (1998)című tanulmányát, amelyben kifejti, hogy a kis részletek sokszor tisztább képet adnak egy korszakról, mint a csábítóan homályos „nagytotál”. Az alapkérdés a forráskezeléssel kapcsolatban: meg lehet-e határozni az ideális forrást, vagy forrásbázist, ami önmagában elfogadható és objektív? Definíciószerűen nincs ilyen, a kortárs források, az ún. elsődleges levéltári források éppúgy, mint a visszaemlékezések, számtalan esetben lehetnek manipulatívak, éppen ezért a források – függetlenül keletkezésük kronológiájától – lehetőség szerint kontextualizálandók, s ez a történetírói művelet mindig is szükségszerűen töredékes marad, és eredményeiben mindig is vitatható. A kortárs szépirodalom játékba hozása egyrészt rámutathat arra, hogy nincs általános értelemben vett múlt, mindig a jelennek van múltja, végsősoron minden történeti narratíva mélyén ott rejtőznek a történetíró saját jelenbeli gondjai és reményei. Egyre többen vallják egyébként, hogy a történelmi események olyan formát öltenek és olyan jelentésstruktúrákat mutatnak, amelyeket jellemzően az olyan irodalmi műfajok közvetítenek, mint az eposz, a regény, a tragédia, a komédia és a bohózat. Éppen ezért, ahogy ezt a klasszikus történeti gondolkodó, Hayden White megfogalmazta, igenis lehetséges, hogy az irodalmi alkotásokból ismerős cselekménytípusok a „valóságban” is előforduljanak, a „történelmi valóságban” éppúgy, mint a „fikcióban” és a „mítoszban”. A történetírói nyelv: poétikus, másképpen szólva, akár történeti képzelet fogalmával is leírható, ahogy azt egy másik ismert történeti klasszikus, Michel Foucault a levél- és könyvtári kutatás kapcsán megfogalmazta: „A [történeti] képzelet nem a valósággal szemben alakul ki annak tagadására és kompenzálására; a jelek között terjed, könyvről könyvre, az ismétlések és kommentárok közötti résekben; a szövegek közötti térben születik és alakul ki.”
1914 nyarán tömegek ujjongtak a háború kitörésének hírére, egyfajta romantizált háborúképet figyelhetünk meg. Ma, a 21. századból visszatekintve ez a lelkesedés érthetetlennek tűnik. Ön szerint mennyiben volt ez a romantizálás az oka annak a későbbi összeomlásnak, amit a Hideg polgárháborúban elemez?
A háború kitörésének hírét szinte mindenhol pozitívan fogadták, amiben nagy szerepet játszottak a fiatalok lázadása a polgári élet unalmas konvencióival szemben, a veszélyes élet nietzsche-i mítosza, a halálközeliség idealizálása és a nagyhatalmi vágyakból fakadó, széles körben propagált irreális geopolitikai illúziók, amelyek hatására kialakulhatott egy romantizált háborúkép. Az 1914 nyarán tapasztalható háborús lelkesedés viszont hamar elmúlt, Magyarországon 1914 karácsonyára a sikertelen szerb offenzíva hatására ez teljesen megszűnt. Az viszont továbbra is rejtély, hogy mi alapján tud ilyen hamar a háborús őrület lángra kapni. Ezzel kapcsolatban mérvadónak tartom Christopher Clark Alvajárók (2012) című művét, amely világosan rögzíti, hogy az európai politikai elit geopolitikai játszmái közepette nem volt tudatában annak, hogy a tűzzel játszik. Politikusi kötelességük az lett volna, hogy kompromisszumokat kössenek, ehelyett lapot húztak tizenkilencre, amiből egy olyan kollektív európai katasztrófa kerekedett ki, amely nemcsak a vesztes, hanem a győztes európai hatalmak számára is végzetesnek bizonyult a globális erőviszonyok elmozdulásában.
Könyvében Tisza István meggyilkolását teszi meg a vizsgált korszak nulladik kilométerkövének. Miért pont erre az eseményre esett a választása?
A korszak kronológiájának felosztására rengeteg lehetőség van. Azért választottam a Tisza-gyilkosságot, mivel Magyarországon egy teljesen új politikai „gyakorlatot” vezetett be. Annak ellenére, hogy hazánkban korábban is előfordultak politikai gyilkosságok, példátlan volt, hogy a társadalom egy része az erőszakot mint a politikai eszköztár legitim elemét elfogadja, sőt dicsőítse. Tisza István meggyilkolását örömünnep követte, nemcsak a budapesti forradalmasodó utcákon, hanem vidéken is. A példátlan eset olyan precedenst teremtett, amely mintaadó volt a Tanácsköztársaság viharos 133 napja alatt, majd az azt követő fehérterror öldöklő bosszúja során is. A Tisza Istvánon „levert” elégedetlenség az előző, bukott rendszerrel, ugyan örömöt váltott ki a társadalom egy jelentős részéből, ám a régi rendszer ikonikus alakjának „eltüntetése” nem hozott kollektív felszabadulást, annál inkább beindította az erőszak spirálját.
Könyvét olvasva az az érzésem támadt, hogy a polgárháború elvből elutasítja az egyik oldalhoz sem csatlakozó kívülállókat. Létezik egy ilyen szituációban semleges oldal, vagy a társadalom leszűkül szövetségesekre és ellenségekre?
A polgárháborús helyzet pontosan azt a helyzetet irányozza elő, amelyben csak barátok és ellenségek maradnak – a felebarát eltűnik. Visszafogottabb formában ma is találkozhatunk ezzel a politikában. Valószínűnek tartom, hogy az emberek döntő többsége nem tud szélsőségesen azonosulni a különböző politikai ambíciókkal. Ez a fajta politikai helyzet teljes mértékben elveszi az emberek szabad és megfontolt gondolkozásának lehetőségét, miközben ellehetetleníti azt, hogy töprengők vagy semlegesek legyenek. Pedig a világunk és a mindennapi létezésünk ilyen dilemmákon múlik, nem azon, hogy vakon beállunk valamilyen politikai eszme vagy gondolatiság mögé. Az általam vizsgált időszakban ez egy tudatos politikai manipuláció része volt, amely során sikeresen szakították szét a társadalmat barátokra és ellenségekre. Ez megfigyelhető volt a vörös- és fehérterror alatt egyaránt.
Könyvének jelentős részét fordítja arra, hogy bemutassa a Magyarországon egyre erősödő antiszemitizmust. A Tanácsköztársaság viharos 133 napja mennyiben változtatott az izraeliták társadalmi megítélésén? Egy évszázadok óta jelen lévő ellenszenv szélesedett ki nyílt gyűlöletté, vagy a Kun Béláék bukása utáni sokk tudatosan építette a zsidóbolsevizmus narratíváját, hogy lehessen kit okolni a társadalmi-politikai sikertelenségért?
A kommün vezetésében valóban sok zsidó származású volt, de ha „zsidók” csinálták a kommunizmust, akkor mit keresett rengeteg zsidó polgár az ellenforradalom soraiban? 1848 nyomán, majd a dualizmus által megvalósított polgári jogegyenlőség után a hazai zsidóság nagy része örömmel lett a magyarosítás ágense. Zsidó temetőinkben ott vannak a turullal ékesített síremlékek is. Ráadásul a Tanácsköztársaság társadalomtörténete azt mutatja, hogy helyi hatalomban a zsidó túlreprezentáltság már korántsem áll meg. Sőt a fehérterrornak is döntően szegényparaszti áldozatai voltak, mert ők ültek a helyi direktóriumokban, földosztást remélve. Az antiszemitizmus társadalmasítása manipuláció, sokszor erőszak eredménye volt. A fehérterrorista különítményvezér, Prónay Pál naplójából az derül ki, nem izzott a magyar parasztság körében az antiszemitizmus parazsa. Fel kellett szítani. Alvezére, a másik hírhedt bandavezér, Héjjas Iván a nyugat-magyarországi harcok idején azt ajánlja a hivatalos politikusoknak, úgy kell csinálni, ahogy ő csinálta Orgoványban: tehát meg kell teremteni az antiszemitizmust, társadalmasítani kell a gyűlölet politikáját. Nem volt sorsszerű az antiszemita politika hatalomra jutása.
Horthy Miklós 1920-as kormányzóvá választásával kapcsolatban két eltérő narratíva is létezik. Az egyik szerint ő volt az egyetlen alkalmas, politikai széleslátással és tekintéllyel rendelkező személy, aki be tudott tölteni egy ekkora volumenű pozíciót, a másik szerint viszont egyszerűen csak mögötte álltak a fegyveres erők, amelyek megkönnyebbítették a döntést. Ön szerint Horthy megválasztása mögött valódi politikai érvek húzódtak, vagy a magyar politika egyszerűen fejet hajtott a katonai erő előtt?
Az biztos, hogy döntő jelentősége volt annak, hogy maga mögött tudhatta a szétszabdalt országban megtalálható fegyveres erők jelentős részét. Vetélytársai ugyan szép számmal voltak, de ő volt a legkézenfekvőbb választás. Katonai vonalon a magyar nyelven nem beszélő Lehár Antal számított vetélytársának, viszont ő sokkal csekélyebb politikai tehetséggel és támogatottsággal rendelkezett. A dualista magyar politika nagy öregje, Apponyi Albert neve sokszor felmerül, ő politikailag összehasonlíthatatlanul felkészültebb volt Horthynál, mögötte viszont nem álltak fegyveres erők és arisztokrata mivolta, valamint 1918 előtti, „liberálisnak” elkönyvelt múltja is gyengítette pozícióit. Emellett meg kell említeni Horthy személyes kvalitásait is, közvetlen, rokonszenves modorát, magabiztosságát, mítoszoktól övezett haditengerészeti pályafutását. Horthyban meg volt az a diplomatikus kompromisszumkészség, valamint az idegen nyelvtudás is, amelynek köszönhetően jó kapcsolatot tudott fenntartani az angol és amerikai képviselőkkel, miközben tekintélye rendre leszerelte a szélsőjobboldali hőzöngőket. S persze segítette a korábbi politikai elit összeomlásából fakadó kivételes szituáció is: jókor volt jó helyen.
„Jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok.” A hosszú távú cél szem előtt tartásának teljes hiánya határozta meg az 1919–1922 közötti politikai életet? A bethleni konszolidáció időszakáig egymást váltották a különböző kormányok. A probléma forrása az lehetett, hogy mindenki a túzokot – teljes revíziót, világforradalmat – szerette volna elcsípni, közben pedig a veréb – egyenletes polgári fejlődés, háborús dekonjunktúrából való kilábalás – is kicsúszott a kezük közül?
A baloldali utópiákban bizonyosan jelentős szerepet játszott a hosszú távú cél, mivel világforradalomban és teljes elitcserében gondolkodtak. Károlyi Mihály, miután csalódott az antantban, a szocializmusban látta meg a jövőt, a Tanácsköztársaság kikiáltásának kezdeti elfogadottságát pedig az biztosította, hogy sokan azt gondolták, a magyar kommunisták hatalmas orosz szövetségesei, a bolsevik Vörös Hadsereg katonái kiverik a román bojárokat és a cseh burzsoá seregeket a megszállt magyar területekről. Ami a forradalmi hullám apálya után jött, ott inkább az opportunizmus – pont a „veréb” – uralkodik. A nacionalista oldalon is erős a kísértés, és kalandor tervek vannak eleinte, de ezeknek a teljesen irreális álmoknak a kísérleteit mindig megakadályozta Horthy Miklós, Teleki Pál és Bethlen István bölcs tanácsaira hallgatva.
A bethleni konszolidáció teljes egészében arról szólt, hogy minden politikai erőt semlegessé tettek, nem megsemmisítéssel, hanem egy lehetségesig leszűkített cselekvési tér szigorú kijelölésével. A leglátványosabb a Bethlen–Peyer-paktum volt, ahol a ravasz miniszterelnök a szocialistákkal kötött békét, amelynek hatására 1922 nyarán a Nemzetgyűlésbe jelentős szocialista tömb jutott be. Viszont olyan ellenzék lett a szocialistákból, amely nem fenyegette a bethleni „kétharmadot”. Bizonyos értelemben ez történt a szélsőjobboldallal is, amit Bethlennek sokkal óvatosabban kellett kezelnie Horthy és a jobboldali közvélemény ereje miatt. Az opportunista politikához szorosan kapcsolódott a teljes revízióról való hivatalos lemondás is.
„Az lenne jó, ha egy olyan magyar kormányt lehetne összehozni, amely lemond a javunkra Bánátról és Békésről. Óriási lenne, ha az így felállt kormány a magyarok nevében egy román–magyar kettős államalakulat létrejöttét támogatná!” – idézi könyvében a Vaida-Voevod által írt, Iuliu Maniunak címzett levélrészletet. Mennyire volt ez reális forgatókönyv 1919-ben?
A román politikai vezető réteg 1919 folyamán azt érzékelte, hogy szabad kezet kapott a térség ügyeinek intézésében. A román nemzeti törekvések egybeestek a bolsevik terjeszkedés irányával, ezért erősen reménykedtek abban, hogy a bolsevik vírus megfékezőiként különleges bánásmódban részesülhetnek a magyar–román határ meghúzása során. Az 1919 nyarán a teljes bénultságból ocsúdó magyar politikai elit pedig úgy vélte, hogy egy román–magyar perszonálunió is jobb végkimenetel, mint az, hogy a románok kényük-kedvük szerint rajzolják át a határokat. A magyar fél kompromisszumkészségét egyrészt politikai tehetetlensége és kétségbeesése váltotta ki. Emellett megjelent a szlávellenes román–magyar érdekközösség narratívája is. A további tárgyalásokat végül a nagyhatalmak akadályozták meg, akik lényegében ragaszkodtak a békekonferencián 1919 tavaszán kijelölt határvonalakhoz, a későbbi trianoni határokhoz, s ezt végül a nagy étvágyú románokra is rákényszerítették. Így maradt a magyar országterületen Békéscsaba és Gyula is.
A szomszédos utódállamok hogyan tekintettek Magyarország zűrös időszakára 1919 és 1922 között? Kedvező volt számukra, hogy Magyarország a belső problémáival van elfoglalva és tehetetlenségben szenved, vagy inkább félelmet keltett bennük a tudat, hogy egy esetleges szélsőjobboldali kormány hatalomra kerülésével fegyveres revízióra kerülhet sor?
A kisantant, amelynek szerveződése 1919 őszén indult, de csak 1921-re valósult meg, egyértelműen az újonnan létrejött országok félelme miatt jöhetett létre. Tartottak egy esetleges Habsburg-restaurációtól és egy azt követő osztrák–magyar összefogás által megindított területi újrarendezéstől. Ugyan Magyarországot hatalmas veszteségek érték az első világháborúban, majd az azt követő jelentős határrendezések alatt, de azt se felejtsük el, hogy a kisantant országok is instabil államok és elszegényedett, kifosztott társadalmak voltak. Románia esetében ez hatványozottan igaz volt, háborús veszteségeik arányaiban jóval meghaladták a magyar veszteségeket. Az első világháborút követően általánosságban elmondható, hogy a térség diplomáciai kapcsolatait a félelem és bizalmatlanság jellemezte.
A „Válás Budán. Házassági boldogság és boldogtalanság a keresztény kurzus idején” című fejezetében említi, hogy 1918-ban „házasságkötési bumm” következett be. Ez minek volt köszönhető?
A békevágynak nincs jobb kifejezője, mint az, hogy az embernek lakodalom van az utcájában. A háborúból hazatérő emberek bepótolták az elmaradt esküvőket. A „házasságkötési bumm” viszonylag rövid ideig tartott, a következő években a házasságkötések száma stabilizálódott. Az első világháborút követően Magyarországon egyszerre érvényesült a hagyományos családkép megerősödése és felbomlása. Az 1920-as évektől kezdve a válások aránya is észrevehetően növekedésnek indult. A házasság intézményét a háborús zűrzavarban és a nyomán keletkezett értékválságban olyan kihívások érték, amelyeket hagyományos eszközökkel nem lehetett ellensúlyozni. Ám a növekvő válások száma legnagyobb mértékben mégiscsak a felső- és középosztály tagjait aggasztotta, bár nem hagyta érintetlenül a paraszti társadalmat sem.
Az elemzett korszakot követő években tört ki a frankhamisítási botrány. Ez a kalandor akció tekinthető a hideg polgárháború határokon átívelő, logikus folytatásának?
A frankhamisítási ügyhöz vezető akciók teljes mértékben. Egy olyan hiedelem részei voltak, amely szerint a legyőzendő ellenfél a nemzetközi destruktív szabadkőműves zsidó összeesküvés, amivel szemben a leghatékonyabb módszer az ehhez hasonló titkos és kalandor akció. A frankhamisítás tényével Bethlen István és Teleki Pál is tisztában volt, mégis a korszak szélhámos arisztokratájával, Windisch-Graetz Lajos herceggel vitették el a balhét. Bizonyos értelemben a frankper részese volt annak a konteós világképnek, amely szerint a vélelmezetten szabadkőművesek által uralt liberális korszakot hasonló eszközökkel, egy úgynevezett fehér szabadkőművességgel lehet legyőzni.
Könyvében azt állítja, a polgárháború nem ért véget 1922-ben, csak láthatatlanná vált. Meddig tartott valójában ez a folyamat? Esetleg még ma is tart?
Ez a legnehezebb kérdés. Tévedés azt gondolni, hogy a bethleni konszolidáció teljesen felszámolta Csonka-Magyarország öncsonkító társadalmi konfliktusokkal járó genezisét. A második világháború során, a vészkorszakban lezajlott események dinamikája egyértelműen az 1919 és 1922 közötti időszakból táplálkozott. Egy olyan korszak volt a minta a zsidónak minősített magyar állampolgárok jogfosztása és meggyilkolása során, amely során a politikai ellenségképzés egymással mérgesen farkasszemet néző táborokba rendezte a társadalmi elitet. Ahogy az 1950-es években is, csak fordított előjelekkel. Jóval kisebb mértékben, de a korszakról szóló viták a 21. században is jelentősek, elég csak Tisza István szobrának visszaállítására, vagy Károlyi Mihály és Nagy Imre szobrainak eltávolítására/áthelyezésére gondolni. A „hideg polgárháború” során kialakult polarizált álláspontok a mai napig jelen vannak, s mint a választási kampány során láthattuk, sajnálatosan mintaadókká is lettek. Hála istennek ez szimulációnak bizonyult, valódi fegyverek nem kerültek elő. Ennek ellenére nem kedvező, hogy azok a kognitív és emocionális mintázatok, amelyek egyszer már csődbe juttatták és megosztották a magyar társadalmat, ilyen virulensen befolyásolhatják saját jelenünket is.
Polgárháború
