Kapkodások, rögtönzések, ellentmondásos lépések: 1918 és 1920 ősze között Magyarország lényegében bukott államként próbálkozott külpolitikai akciókkal, hogy elkerülje a „Trianon” néven ismert katasztrófát. Cikkünkben a magyar külpolitika első világháborús összeomlást követő útkereséseit ismertetjük.
A világháborús harccselekményeket lezáró fegyverszünetektől a trianoni béke parlamenti becikkelyezéséig terjedő, bő másfél év alatt, 1918 és 1920 ősze között, három „rendszerváltás” játszódott le a magyar belpolitikai életben és külpolitikában. Az októberi forradalomban, amelyet a háborús megpróbáltatások, a vereség és összeomlás, az antanthatalmak vélt vagy valós elvárásai, és nem utolsósorban a dualista korszak nagy, megoldatlan társadalmi problémái idéztek elő, az 1918 előtti politikai rend legelszántabb ellenzéki csoportjaiból született koalíció (liberális-progresszív ’48-asok, polgári radikálisok és szociáldemokraták összefogása) került hatalomra. Demokratizációt és nemzetiségi békét hirdető programjuk külpolitikai wilsonizmussal párosult, azaz a leendő európai és globális rend alapját a demokratikus országok egyre bővülő köréhez tartozó államok szövetségében látták. A háborús vereség sokkja, a Magyar Királyság területén élő egyéb nemzetek elitjeinek elszakadást hirdető programjai és az itthon is jól ismert 1917–1918-as antant béketervek nyomán a magyar diplomácia elsődleges céljává érthető módon az vált, hogy a történelmi terület egészének vagy minél nagyobb hányadának megtartása mellett, az ország ebbe az új rendbe illeszkedjen bele. Mint jól ismert, a Károlyi Mihály nevével fémjelzett külpolitikát az utódállamok megerősítésére törekvő győztes hatalmak szándékai és az utódállamok területéhsége együtt eredménytelenségre ítélték.
Az októbrista külpolitika kudarcát felismerő politikusok, értelmiségiek és katonák legkésőbb 1919 februárjától kezdve már saját korábbi, megbukott stratégiájuk alternatíváját keresték. Lehetséges új irányként ekkor csak a szovjet orientáció jöhetett szóba, ami hozzájárult a hazai szocialista fordulatba vetett remények felerősödéséhez. Ezek a remények az 1919. március 21-én létrejött Magyarországi Tanácsköztársaságnak is többletlegitimitást kölcsönöztek, amelyre a szociáldemokrata–bolsevik koalíción alapuló, szűk társadalmi bázissal rendelkező rezsimnek a puccsszerű létrejötte miatt szüksége is volt. A szociáldemokrata–kommunista koalíción belül a külpolitikát sokáig ellenőrző, Kun Béla külügyi népbiztos vezette bolsevik csoport doktriner – a világforradalom kirobbantását célul tűző – elvei azonban akadályozták a rugalmas diplomáciát az antanthatalmakkal, amelyek egyébként is egyre elkötelezettebbé váltak a magyarországi szovjet felszámolása mellett. Az egyszerre védekező és offenzív külpolitika felőrölte a Tanácsköztársaság erőit, támogatottságát, s ezzel lényegében egyidőben a harctéri vereségét is eredményezte.
Kedves Olvasónk! A cikk további része csak az előfizetők és az adott lapszám vásárlói számára elérhető. Amennyiben Ön is rendszeresen szeretné olvasni a History Magazin exkluzív, prémium tartalmait, ne habozzon, vásárolja meg a legfrissebb számot vagy fizessen elő! Ez utóbbi esetén a magazin minden példánya kényelmesen az otthonába érkezik, ráadásul a bolti árnál sokkal olcsóbban!