Jelen cikkünkben Kosáry Domokos Széchenyi-nagydíjas magyar történészre, egyetemi tanárra, az MTA és a Magyar Történelmi Társulat volt elnökére emlékezünk.
A Magyar Tudományos Akadémia elnöki tisztségét 1990 és 1996 között, két cikluson át betöltő Kosáry Domokos Selmecbányán látta meg a napvilágot. Édesanyja Kosáryné Réz Lola, a kor népszerű írónője, a Filoména című 1920-as lányregény szerzője, édesapja Kosáry János zongoraművész és tanár volt. Ha nincs a világháború vereség és a Felvidéket Magyarországtól elcsatoló trianoni döntés, a családjával 1920-ban Magyarországra költöző Kosáry Domokos talán felmenői természettudományi érdeklődését követi, a nemzeti tragédia azonban a történelem, a nemzetközi kapcsolatok felé fordította figyelmét. Ahogy A magyar és az európai politika történetéből című 2001-es gyűjteményes kötetének utószavában írta: „alighanem a XX. század tragikus nyitánya, az első világháború, a régi ország – és régi otthonunk elvesztése, és e régi Európa összeomlása fordított át (…) a történelem felé. A rádöbbenés arra, hogy a társadalmak, nemzetek problémáinak megismerésében, bajaik és öngyilkos kísérleteik kezelésében, úgy látszik, veszélyesen elmaradtunk.”
Történetpolitikai gondolkodóként Kosáry Domokos meggyőződése volt, hogy Magyarország úgy kerülheti el legnagyobb eséllyel a katasztrófákat, ha ez a kis ország reálisan számot vet a helyével a nagyhatalmak között, és egy széles látókörű, felelős, művelt elit irányítja a külpolitikáját, amint az kitűnik olyan műveiből, mint A magyar külpolitika Mohács előtt (1978), Napóleon és Magyarország (1977) vagy a Magyarország Európa újabbkori politikai rendszerében című 1983-as akadémiai székfoglalója. A „kuruckodó” jelszópolitizálást, a magyarság nyugati integrációjával szembemenő „kismagyar” utat zsákutcának tartotta. Ebben mesterét, Szekfű Gyulát követte, és a történelem–latin szakos egyetemistát az Eötvös József Collegium diákjaként franciaországi (1936) és angliai (1938) ösztöndíjak segítették nemzetközi horizontja tágulásában. Már 22 évesen a Bethlen István körüli, náciellenes konzervatív értelmiség folyóiratának, a Magyar Szemle szerkesztőségének tagja volt. Teleki Pál miniszterelnök küldöttjeként 1941-ben az Egyesült Államokba utazott, hogy Magyarország megítéléséről tájékozódjon az angolszász diplomata körökben. Mire 1941 őszén hazatért, Teleki már öngyilkos lett, de mikor Kosáry a magyar kormánypolitikusok tudtára adta, hogy „a szövetségesek nyugatról és keletről a hitleri Németországot összetörik, mint a diót”, nem hittek neki.
A reális nemzeti önértékelés igénye (amelyet Márai Sándor úgy fogalmazott meg, hogy „a magyaroknak az tenné a legnagyobb szívességet, aki elhitetné velük, hogy akkorák, amekkorák”) tükröződött abban, ahogy Kosáry Domokos küzdött a bűnbakképzésekkel szemben. Doktori disszertációját Szekfű Gyula biztatására (aki korábban a dualizmus kori Rákóczi-kultusszal szembemenve az 1711-es szatmári békét megkötő Károlyi Sándor rehabilitálásáért tett sokat) a Görgei-kérdés történetéről írta. Művében tisztázta az 1849-es világosi fegyverletétel körülményeit, bizonyította, hogy a „nemzet Júdásának” tartott Görgei Artúr nem követett el hazaárulást, és az akkor már csaknem évszázados Görgei-ellenes indulatok, kirohanások történetét feldolgozva mutatott rá a magyar nemzettudat zavaraira. Művét 1994-ben, immáron kötetben, bővített kiadásban adta ki újra, amelyet kiegészített a „hazaárulás vádja” 1945 utáni felerősödésének történetével, a Rákosi-rendszer Kossuth-kultuszának köszönhetően ugyanis Görgei Artúrból ismét bűnbak lett (mintegy az 1848–1849-es szabadságharc „áruló Rajkjaként”).
Antifasiszta elkötelezettségével, angolszász politikai és francia szakmai kapcsolataival okkal remélhette Kosáry, hogy a második világháború után kiteljesedhet a karrierje, de a kiépülő államszocialista diktatúrában nem maradhatott helye a magyar történetírás első vonalában. A történettudomány „államosításával”, 1949-ben meg kellett válnia a mai Történettudományi Intézet jogelődje, a Keleteurópai Tudományos Intézet (még 1941-ben alapították Teleki Pál Tudományos Intézet néven) igazgatói pozíciójától, ugyanettől az évtől már a Budapesti Egyetemen se taníthatott, ahol 1946-tól adott kurzusokat az Újkori Magyar Történeti Tanszéken. A polgári elitképzés fellegvára, az Eötvös Collegium „ifjúkommunista” szétverésével pedig ottani tanári állását (1937–1950) is elvesztette.
1949 karácsonyán egy Ernest Renan-idézetet írt fel mottóként a jegyzetfüzetébe: „ha azt akarjuk, hogy a jövőben igazunk legyen, akkor néha bele kell tudni nyugodnunk abba, hogy egy ideig elavultnak tekintsenek”. Félreállítva, a Gödöllői Agrártudományi Egyetem könyvtárosaként fogott hozzá a magyar történettudomány átfogó bibliográfiájának összeállításába, 1951-ben jelent meg a Bevezetés a magyar történelem forrásaiba és irodalmába első, 1954-ben a második, 1958-ban pedig a harmadik kötete, de utóbbin már nem tüntethették fel szerzőként, mivel akkor már börtönben ült 1956-os szerepvállalása miatt. A forradalom kitörése után a Magyar Történészek Forradalmi Bizottságának elnökévé választották, ezért később három év börtönre ítélték, 1960-ban szabadult. A börtönben írta meg eléggé áthallásos Széchenyi Döblingben (1981) című művét, amelyben Széchenyi meggyilkolásának nemzeti legendájával számolt le.
Börtönévei után a Pest Megyei Levéltár levéltárosaként helyezkedhetett el, a szakmai rehabilitációját az hozta el, hogy 1968-ban tudományos munkatársi állást kapott a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetében, ahol a magyar történészek köztiszteletben álló doyenjévé öregedett. 1980-ban jelentette meg főművét, a Művelődés a XVIII. századi Magyarországon című összefoglalást, 1982-ben az MTA levelező, 1985-ben rendes tagjává választották. Miután a szintén történész Berend T. Iván nem kívánt újraindulni 1990-ben, Kosáry Domokos követte a tudományos intézményrendszer csúcsán. Már akadémiai exelnökként választották 2000-ben a Magyar Történelmi Társulat elnökévé.
Hosszan lehetne sorolni magyar és nemzetközi díjait, elismeréseit. Élete utolsó közszereplése megrendítőre sikeredett, amikor 2006. október 23-án, az 1956-os emlékmű avatásakor mondott emlékbeszédét a szélsőjobboldali tüntetők kifütyülték. Egy évvel később, 2007. november 15-én hunyt el Budapesten, 94 évesen.