ℹ️ Ez a cikk a History Magazin archívumából származik. Amennyiben a legfrissebb tartalmainkat szeretné olvasni, úgy kérjük vásárolja meg az aktuális lapszámot vagy fizessen elő.
A BBC History magazin decemberi száma leírja, hogyan formálta a kínai társadalmat a megfigyelés kultúrája.
A hírszerzés története a nyugati demokráciákban, illetve Kínában számos tekintetben különbözik, ez egyben sokat megmagyaráz abból, most miért is tekintenek nagyon másként erre a területre. Az elmúlt nagyjából száz évben például a brit hírszerző ügynökségek belföldön és külföldön is rengeteg tapasztalatot gyűjtöttek, jórészt a hidegháború évei alatt. De azt, hogy a brit kémek mit tehetnek és mit nem, a társadalom, a törvények és különböző írott és íratlan szabályok is meghatározzák.
Kínában ebből a szempontból is különösen egy intézmény történetét érdemes górcső alá venni: a Kínai Kommunista Pártét (KKP).
A titkok fontos részét jelentik annak, hogy miként őrzi meg a hatalmát. Ha arra gondolunk, hogyan vette át fokozatosan az irányítást a párt a 20. század közepén, az egyik kulcsmomentum a „hosszú menetelés” az 1930-as években, amelynek során a kommunista felkelők több ezer kilométert meneteltek Kína belső területein a polgárháború ideje alatt, hogy felállítsanak maguknak egy bázist (és elkerüljék az őket üldöző nacionalista erőket).
Az viszont kevésbé ismert, hogy a kínai vidéken történő vándorlás ideje alatt a kommunisták tökéletesítették az információgyűjtési technikáikat is, és ezt egy megfigyelt társadalom felépítésére használták. Ez folytatódott az 1940-es években is, nem csupán az információszerzés módszereként, hanem oly módon, hogy az embereket arra kondicionálják, belső kényszert érezzenek „bűneik bevallására”, és arra, hogy mindent megosszanak a párttal. Az elv e mögött az volt, hogy a párt fontosabb, mint az egyes emberek.
Pozitív hozzáállás
A mai Kína azért már nagyon más társadalom: modernizált és fogyasztói, növekvő középosztállyal. Azonban még mindig él a nézet, hogy a hírszerzés nem valami különálló, vagy akár csak titkolandó része annak, ahogy az állam működik. Alapvető része a kormányzásnak, és pozitív dologként tekintenek rá. Ez nagyon más, mint amit a liberális demokráciákban tapasztalhatunk, ahol legjobb esetben is szükséges rosszként tekintenek a hírszerzésre.
A kínai kormányzatban dolgozók közül sokan ismerik az olyan neveket, mint Kang Shengé. Ő voltaképpen Mao Ce-tung pártfőtitkár hírszerzési vezetője volt, szerepe különösen akkor lett fontos, amikor a második világháború idején vidéken húzták meg magukat a kommunisták. Tudását jórészt Sztálin verőlegényeitől szerezte az 1930-as évek Moszkvájában, és e technikákat magával is vitte.
De mások, akik a kegyetlenkedésekből és kínzásokból kevésbé vették ki a részüket, szintén nagyon jók voltak titkok kiderítésében – Kínában és külföldön is. Az olyanok, mint Pan Hannian (a KKP titkosszolgálatának egykori vezetője és a párt hírszerzésének fontos alakja az 1930-astól az 1950-es évekig) és Jan Bao-hang (magas rangú KKP hírszerző, akik figyelmeztette a Szovjetuniót 1941-ben a közelgő német támadásra) szintén fontos figurái voltak a hírszerzésnek – és ezzel együtt az állam irányításának.
Fu Manchu, a rettegett bűnöző
Nagy-Britanniában a Kínával – és a kínai emberekkel – szembeni gyanakvásnak hosszú története van. Gondolhatunk például a késői viktoriánus korszakra, amikor a kelet-londoni Limehouse negyed számított a kínai bevándorlók fő központjának, akik – legalábbis a nyugati klisék és előítéletek szerint – mind valami kétes üzelmeket intéztek az ópiumbarlangjaikban. Ez egyértelműen rasszista alapokon nyugvó kép volt, de igen erősen hatott akkoriban. Dr. Fu Manchu, a zseniális kínai bűnöző Sax Rohmer brit író által teremtett figurája a 20. század középső részén még rá is erősített erre.
De vannak más példák is. Az Oxfordi Egyetem számos szempontból kiemelkedő, liberális intézmény, Csiang Ji emigrációban élő kínai költő 1944-es The Silent Traveller in Oxford című könyvében azonban leírta, milyen volt a második világháború alatt kínaiként élni Oxfordban. Elmeséli például, hogy meglátogatta az egyik kollégiumot, és ott „színes bár” volt – azaz máskor nem túl könnyen engedtek be nem fehér embereket. Ilyen beszámolók hatására derül ki igazán, hogy mennyit változott azóta a világ – és a változásnak még messze nincs vége.
Társadalmi bizalmatlanság
A bizalom kérdése a mostani kínai társadalmi válság meghatározó eleme. Az interneten vagy a közösségi médiában rendszeresen találkozhatunk olyan megszólalásokkal, hogy Kínában nagyon kevesen bíznak meg egymásban. Az emberek megbíznak a családtagjaikban, esetleg olyanokban, akiket nagyon közelről ismernek, de az olyasféle szélesebb társadalmi bizalom – amely azért még megtalálható kisebb államokban, mint mondjuk a szorosabban integrálódott társadalmakkal rendelkező skandináv országok – nem igazán létezik Kínában, amelynek közelmúltbeli története is tele van forradalmakkal, turbulenciákkal és mélyreható társadalmi átalakulásokkal.
Amikor szeptemberben az ENSZ közgyűlése összeült, az egyik jól megfigyelhető jelenség az volt, hogy a világpolitikában kulcsszerepet betöltő államok közötti bizalom szintje jóval alacsonyabb volt, mint akár 30–40 éve volt, amikor minden ideológiai és gazdasági ellentét mellett az volt az uralkodó hangulat, hogy a vezető országok érdekei nagyjából egy irányba mutatnak. Az országon belüli bizalom – azaz, hogy az emberek mennyire bíznak meg egymásban szélesebb, társadalmi léptékben – és az országok közötti bizalom összefüggése általában nem képezi elegendő vizsgálat tárgyát, pedig ez alapvetően fontos tényező.
Fordította: Litván Dániel
