ℹ️ Ez a cikk a History Magazin archívumából származik. Amennyiben a legfrissebb tartalmainkat szeretné olvasni, úgy kérjük vásárolja meg az aktuális lapszámot vagy fizessen elő.
Milyen szerepe volt Hunyadi János katonai taktikájában a lovasságnak, a gyalogságnak, a tűzfegyvereknek és a harci szekereknek? Hogyan változtatta vereségeit döntő győzelemmé? Milyen módszerek váltak be a törökök ellen? Az alábbiakban a 15. századi haditechnika rejtelmeibe tekintünk bele.
A nemzeti történetírás szereti kedvelt hőseit olykor meg nem érdemelt piedesztálra emelni, de Hunyadi János esetében hadvezéri kvalitásainak méltatása nem tartozik ebbe a kategóriába. 2021-ben jelent meg Vladimir Shirogorov angol nyelvű kötete Kelet-Európa háborúiról 1450 és 1500 között (War on the Eve of Nations: Conflicts and Militaries in Eastern Europe, 1450–1500, Lexington Books). Az orosz szerző ebben minden különösebb elfogultság nélkül írhatta le, hogy a korszak kezdetére Hunyadi János katonai karrierje nyomán ő vált a kelet-európai stílusú hadviselés egyedülálló vezetőjévé. A személyes kvalitásokon túl azonban Shirogorov fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy Hunyadi János karrierje kezdetén a magyarok már igen jártasak voltak mind az „osztrák-német”, mind a „cseh huszita”, mind az „oszmán” stílusú hadviselés elleni küzdelemben. Hunyadi János ugyan nem volt egy reformer újító, viszont kiválóan tudta ötvözni és kamatoztatni a magyar hadsereg korábban, Zsigmond király uralma alatt szerzett sokrétű tapasztalatait. Jelentős felismerésnek bizonyult, hogy a csehek harcmodora ötvözhető a magyar sajátoságokkal, és mindezt sikeresen lehet felhasználni az oszmánok ellenében is.
A huszita mozgalomhoz kapcsolódva a 15. század elején ugyanis Csehországban egy olyan sajátos színezetű, lokális harci kultúra jött létre, ami az addigiaktól eltérő módon a lovasság helyett a védett helyen, szekerek között harcoló gyalogság és a tűzfegyverek használatára fókuszált. A husziták megdöbbentő harci sikersorozatának hatására a 15. század középső harmadában a csehek lettek Kelet-Közép-Európa „svájcijai”, akiknek háborús módszertana a 16. század elejéig meghatározó mintát adott a környező közép-európai területek számára is. Brandenburg vagy Ausztria például már a huszita háborúk alatt cseh mintára saját harci szekeres csapattesteket hozott létre, s a huszita háborúk lezárása után a Csehországgal határos keleti német területek uralkodói előszeretettel fogadtak fel cseh zsoldosokat. Lengyelország szintén tömegesen használt cseh zsoldosokat 15. századi háborúiban.
Magyarországon viszont e század elején még nincs nyoma a huszita harci szekér saját adaptációjának, a huszita háborúkban edződött cseh hadinépet azonban már Zsigmond király is felhasználta, mind itáliai útján, mind Magyarország déli határainak védelmére, 1437-ben. Az ő utóda, Habsburg Albert király halála után kirobbanó belháborúban jutott nagy szerep a Felföldet megszálló cseh zsoldosoknak. Vezérük, Jan Jiskra 1462-ben végül meghódolt az ifjú Mátyás előtt, megalapozva ezzel a király csehekből, lengyelekből, németekből álló, jórészt a cseh korona országaiból származó zsoldosseregét.
Végsősoron Magyarország és Lengyelország a nyugatitól eltérő helyi feltételeknek és hagyományoknak megfelelően adaptálta az új cseh metódust a saját lovas kultúrájához, és így a 15. század derekára megszületett a térségben egy közös jellegzetességeket mutató hadviselési metódus, amelynek Hunyadi János lett az egyik első mestere.
A német hadtörténetírás nagy alakja, Hans Delbrück a 20. század elején mégis efemer, múló jelenségnek minősítette a huszita sikereket, amelyek nem tudták érdemben megtörni a nehézlovasság primátusát a térségben, s az akkoriban szokásos nacionalista buzgalommal utasítottak el ő és tanítványai minden olyan gondolatot, hogy a németek igazából bármit tanulhattak volna a csehektől. Vele szemben a cseh kutatásnak a múlt század derekán megjelenő összefoglalásai – érthető módon – a huszita szekérharcászat sikereit és tartós használatát hangsúlyozta, mint például Otakar Frankenberger.
A csehekkel sokkal inkább szimpatizáló lengyel szerzők ugyan nem vitatták a cseh kutatók állításait, de annak kései jelenségeit a lengyel hadtörténeti irodalomban hajlamosak voltak unikális lengyel sajátosságként interpretálni, holott úgy tűnik, hogy ezek jó része már az 1440-es években, a Hunyadi János és Jagelló Ulászló király nevével fémjelzett közös magyar–lengyel vállalkozásaiban és Hunyadi 1448-as oszmánellenes expedíciójában is megmutatkozott. Az ezt követő évtizedekből is számos párhuzamot lehet felfedezni Hunyadi Mátyás magyar és cseh király magyarországi és csehországi alakulatokból álló hadseregének taktikája és a híressé váló, 16–17. századi lengyel taktika között. Ennek a sajátos harci kultúrának az egységességét a 15–16. században a régió egyes országai között vándorló zsoldos kompániák, a cseh és magyar gyalogos- és lovascsapatok, vagy akár az Észak-Balkánról érkező könnyűlovasok (a rácok vagy huszárok) is folyamatosan erősítettek. Ugyanakkor a balkáni területek meghódítása, illetve a magyar, lengyel és cseh csapatokkal való kontaktus révén az Oszmán Birodalom hadseregére is nagyon jelentős hatást gyakorolt ez a kelet-közép európai harci kultúra az ostromtüzérség, a tűzfegyverekkel felszerelt szekérvár, vagy a kopjás, pajzsos csatalovasság használata tekintetében is.
Huszita harcmodor
A korban a cseh zsoldosseregek harcászatának főszereplője a tűzfegyverekkel és gyalogsággal megrakott harci szekér volt – nem véletlen, hogy a hadsereg legkisebb szervezeti egységének is a szekér, illetve annak legénysége számított. Egy hadiszekér személyzete megközelítőleg 18–21 főből állt, amiből ketten szakállas puskával, hatan számszeríjjal, négyen harci cséphadaróval, négyen dárdával és hosszú kampóval, ketten pavézével (nagy pajzzsal) és karddal voltak felfegyverezve. A személyzethez tartozott továbbá két hajtó, akiknek egyedüli feladata a lovak irányítása és szükség esetén a gyors be- és kifogása volt. A legénység létszáma a kijelölt feladatnak megfelelően változhatott. Tíz szekér alkotott egy magasabb szervezeti egységet egy tizedes irányítása alatt, aki felelt azért, hogy az alárendelt szekerek szabályosan tartsák az alakzatot. A rangban eggyel felette álló vezér alá egy egész szekéroszlop tartozott, míg a ranglétra legtetején állt a szekerek fővezére. A szekerektől külön szolgáló gyalogosok szakaszokba (roty) voltak beosztva, egy-egy élén az egységek parancsnokaival (rotymajstři). Több szakasz adta a mai századokkal megegyeztethető egységeket (houfy), a századosoknak megfeleltethető vezérekkel (setníci), akik felett már csak a gyalogság főparancsnoka foglalt helyet a ranglétrán. Ezekre a drabantoknak vagy darabontoknak nevezett katonákra várt a legnagyobb „karrier” Kelet-Közép-Európában.
Mellettük a lovasság jóval kisebb létszámú seregtest volt, jellemzően könnyű fegyverzettel ellátva. A szekerek mellett kitűnő támogató fegyvernemnek bizonyult, bár jelentőségét rendszerint alábecsülik a cseh – és a külföldi – irodalomban is. Holott Samuel Beňa új kutatási szerint az ő „kis háborús” tevékenységük nagyon is szerves kiegészítője volt a jellegzetes cseh szekérharcászatnak: a szekérvár ugyanis mozgás közben meglehetősen sebezhetőnek számított, így a lovas elő-, utó- és oldalvédek feladata volt az esetlegesen lesből támadó csapatok lehetőség szerinti feltartóztatása, amíg a szekérvár felvette négyzet alakú formációját. Menetoszlopban is mindig egy lovas elővéd haladt legelöl. Azt követte általában egy négyes oszlop, a két szélen a hadi-, belül pedig a málhás szekerekkel, és ezek között haladt a gyalogság. Az oldalvédekkel is megerősített menetoszlopot végül egy utóvéd zárta.
Táborveréskor a szekerek négyszög alakba álltak fel; belül a málhás szekerek alkottak egy második négyzetet. A négyzet minden sarka, illetve az egymással átellenben lévő két kapu volt a legjobban őrizve. Ha tovább maradtak egyhelyben, a külső védvonalat árkokkal, töltésekkel, farkasvermekkel erősítették meg – ilyenkor a kapuknál például akár felvonóhidakat is építettek.
A védelemben igen jelentős szerep jutott a különféle tűzfegyvereknek is, több kutató eleve úgy értékelte a huszita szekérvárat, mint a mozgó tábori tüzérség korai mintapéldáját. Hogy a tüzérség esetében valóban mintáról volt szó, mi sem jelzi jobban, mint az, hogy a különféle űrméretű, funkciójú tűzfegyverek sokszor német eredetű elnevezései cseh közvetítéssel, vagy épp cseh alakjukban honosodtak meg a magyar nyelvben, mint a máig élő „puska”, „pisztoly”, vagy a mára kiveszett elnevezések, mint a hoffnica, strubnica, tarasnica. E jelenséget pedig aligha lehet elválasztani attól a ténytől, hogy a Magyarországon a tüzérség épp Zsigmond király uralma alatt vált a hadsereg szerves részévé, aki több évtizedes küzdelmet folytatott a tűzfegyverekkel mesterien bánó lázadó cseh alattvalói ellen.
A huszita szekérharcászat legkifinomultabb formáját a manőverező szekérvárak összecsapásai jelentették (mint például 1434-ben Lipanynál a csata kezdeti szakaszában), de ezek hiánya nem jelentett azt, hogy az álló, zárt szekérvár vesztett volna jelentőségéből. Sőt! Ez a jelentős védelmi értékkel bíró alkalmazási forma közismerten igen nagy jelentőségre tett szert a lengyel hadseregben is, ahol még a 17. században is előszeretettel és sikerrel használták keleti határaikon a lovassági túlerővel bíró ellenségeikkel – például a tatárokkal – szemben. A lengyelek azonban ezeket a módszereiket azonban még 15. században – nem kis részben Hunyadi János példáján okulva – alakították ki.
A harcot a laza rendben harcoló, könnyűfegyverzetű lovasság kezdte meg, arra ingerelve az ellenség csapatait, hogy üldözőbe vegye őket, miközben visszahúzódtak a megerődített szerkértáborba. A korábban szerzett huszita harci tapasztalatokra támaszkodva ilyenkor a támadók rendjét igyekeztek ágyú- és puskatűzzel minél jobban megbontani, és soraikat összekuszálni. Azokat, akik mégis eljutottak a szekérvár közvetlen közelébe, szálfegyverekkel tették harcképtelenné. Ha már ilyen módon megakasztották a támadást, és kellőképp meggyengítették az ellenfél harci morálját, akkor megbontották oldalt a szekérvár falát, és lehetőség szerint mindkét oldalról ellentámadást intéztek a nehézlovasággal a támadók ellen. Ez rendszerint el is érte a kívánt hatást; az ellenfél harci kedve végképp megtört, és megpróbált elmenekülni.
A magyarországi alkalmazás története sajnos egyelőre még kevésbé feldolgozott, de úgy tűnik, hogy a szekerek használatának másféle metódusa is ismert volt. Egy amerikai szerző, John Jefferson azonban nemrégiben a várnai csatára vonatkozó források tanulmányozása során felfedezte, hogy a források szerint a csata első szakaszában a harci szekerek nem zárt védelmi alakzatban voltak beépítve a magyar harcrendbe, hanem az első vonalban tevékenykedő magyar lovasság hátvédjét képezték, mintegy gyalogsággal és tüzérséggel megerősített második vonalként. Ennek a csatának nem lehet eléggé hangsúlyozni a fontosságát, mert ekkor került először oszmán kézre egy komplett szekérvár és ezután jelent meg az oszmán taktikában a tabur cengi taktika. Ennek hatékonyságával maguk a magyarok is kénytelenek voltak szembesülni már igen korán, 1448-ban Rigómezőnél, majd pedig később, 1526-ban Mohácsnál is. Az oszmánok és mogul szövetségeseik nagy sikerrel használták ezt a metódust például 1514-ben Iránban, a çaldirani vagy 1526-ban Indiában, a panipati ütközetnél – világtörténelmet írva vele –, de iráni ellenségeik is viszonylag gyorsan eltanulták tőlük.
Támadásból védekezés
A huszita típusú harci szekerek szerepe mellett azonban több más sajátosság elterjedésére is érdemes felfigyelni. A 14. század közepén a Csehországot uraló Luxemburg-dinasztia és a Magyarországon uralkodó Anjouk itáliai hadjáratai révén igen jelentős hadikulturális hatások érték mindkét országot, s ennek köszönhetően honosodott meg az 1300-as évek végére bizonyos pajzsfajták elnevezéseként a pavéze, illetve a magyar nyelvben az ebből eredeztethető pajzs szó is. A cseh gyalogság körében hamar népszerűvé vált védőfegyverek, az úgynevezett állópajzsok pedig – használóikkal, a cseh zsoldosokkal együtt – a 15. század első felében váltak majd egy évszázadra általánosan ismerté Közép-Európa szerte. E pajzsok fedezékében nemcsak a tüzérségnek jutott nagy szerep a cseh példa nyomán, hanem a főként számszeríjakka s ekkor még csak kisebb részben kézi lőfegyverekkel felszerelt gyalogságnak is. Ám a gyalogos komponens Csehországon kívül másutt nem jutott túlsúlyra a lovasság rovására: a gyalogság létszáma ugyanis Lengyelországban és Magyarországon is csak ritkán haladta meg a seregek egyharmadát.
A gyalogos számszeríjászok mellett komoly szerep jutott a hasonlóan felfegyverzett lovasságnak is. A 15. század első felében a térség katonai viszonyait is taglaló francia Gilles Le Bouvier szerint Magyarország „gyakran áll nagy háborúban a szaracénokkal, kisméretű reflexíjaik és számszeríjaik vannak, melyekkel jól lőnek, jó lovaik vannak, kevés és könnyű fegyverzetet viselnek, nagyon nem szívesen szállnak le lovukról a harchoz”. Bonfini Hunyadi János 1441-es és 1442-es csatái kapcsán történeti művében hippobalisták (számszeríjászok)jelenlétét jegyezte fel a magyar sereg szárnyain és a lovasság harmadik vonalában, a nehézlovasság mögött – tehát jórészt azokon a helyeken, ahol a cseh hadvezér és katonai szakíró Cenovi Vlček későbbi munkája szerint a lovas számszeríjászok helye volt a csatarendben.
Ahogyan a 15. század végén II. Ulászló magyar és cseh király hadvezére, Cenovi Vlček megfogalmazta, a gyalogságot kísérő lovassággal szemben elért fölény megpecsételi a legerősebb zárt rendben harcoló gyalogság sorsát is: „Ha a svájciak vagy a németek zárt csatarendbe sorakoznak – hagyni kell őket, hogy ezt tegyék, hiszen senkit nem fognak legyőzni, amíg állnak. Az ellenség lovasságát kell megtámadnod [királyom], elválasztani őket a gyalogságtól, és Isten segedelmével legyőzöd őket [az ellenség lovasait]. Ezután azt tehetsz a gyalogsággal, amit jónak látsz, ágyúval tüzelve rájuk.” Azaz Közép- és Kelet-Európában ekkor (és még jó sokáig) a lovasság harca döntötte el a küzdelmet. Hunyadi János nem egy nagy nyílt csatája sajnos szintén ezt a megállapítást igazolta: a korszerű haditechnika, a szekérvár és a tűzfegyverek használata ekkor még önmagában nem tudta megmenteni a magyarokat a vereségtől, ha lovasságuk már alulmaradt a küzdelemben Várnánál vagy Rigómezőn.
Ezek a vesztes csaták azonban nem pusztán önmagukban voltak jelentőségteljes események. Valójában alapjaiban ásták alá azt a fontos stratégiai-politikai elképzelést, amit Hunyadi János katonai karrierje kezdetétől vallott: a törököket le lehet győzni, és ha le lehet győzni, akkor meg is kell támadni, hogy a saját területükön győzzék le őket. Sikeres határvidéki parancsnokként az 1430-as évek végén, 1440-es évek elején Hunyadi János szétfoszlatta az oszmán hadak „legyőzhetetlenségének” nimbuszát, majd lengyel és pápai támogatással kísérletet tett arra, hogy Zsigmond király 1396-os balsikerű nikápolyi expedíciója után ismét európai léptékűvé tegye a törökök elleni küzdelmet. Ezt azonban csak offenzív startégiára lehetett alapozni. 1444-ben Várnánál azonban kiderült, hogy a reálisan megvalósítható nemzetközi összefogás sem képvisel kellő erőt az oszmánokkal szemben, 1448-ban Rigómezőn pedig az derült ki, hogy Magyarország erőforrásainak alaposabb mozgósításával, az előző expedíciónál átgondoltabb és alaposabb felkészülés után sem képes a Magyar Királyság hada legyőzni a saját határaitól ilyen távol a jelentős erőfölényben lévő oszmánokat. (Akik nagyon is gyorsan tanultak minden kudarcukból, s villámsebességgel adaptálták az ellenségeiktől ellesett technikai megoldásokat.)
Hunyadi János működésének utolsó évei már ennek a felismerésnek a jegyében zajlottak: a következő években már csak korlátozott méretű, a stratégiai paritást szolgáló határon túli vállalkozásokba fogott bele. 1456-ban, Nándorfehérvárnál pedig már olyan körülmények között aratta élete legnagyobb győzelmét az oszmánok felett, amikor az ifjú szultán, II. Mehmed lépett fel támadó félként. A mindig támadó szellemű hadvezér itt már védekezett, s paradox módon egy valódi kővár segítségével tudta megvalósítani a legtökéletesebb módon az eredetileg szekérvárharcászatra kidolgozott taktikát: csapatai a vár falai alatt őrölték fel az oszmán sereg ellenállóerejét, s a keresztes segélyhad oldaltámadását kihasználva, Hunyadi János végül a szekérvárak esetében már megszokott lovassági ellentámadással vívta ki győzelmet az ezúttal is túlerőben lévő ellenféllel szemben.
