A Magyar Dolgozók Pártja azután jött létre, hogy a Magyar Kommunista Párt IV. és a Szociáldemokrata Párt XXXVII. kongresszusa 1948. június 12-én kimondta a két munkáspárt egyesülését.
A szociáldemokraták és a kommunisták a munkásmozgalom két különböző irányát képviselték: a szociáldemokraták között a 20. század elejére teret nyertek Eduard Bernstein revizionista nézetei, amelyek szerint a munkáspártok elsődleges feladata az általános választójog kikényszerítése tömegtüntetésekkel és sztrájkokkal, és aztán a parlamentbe jutva, ott többséget szerezve, demokratikusan vezetik be hazájukban a szocializmust (pl. az üzemek államosításával). Velük szemben az orosz szociáldemokrata pártból 1903-ban kiszakadó Lenin a bolsevik híveivel úgy vélte, hogy egy avantgárd élcsapatnak erőszakkal kell magához ragadnia a hatalmat, forradalom útján.
Magyarországon a hadifogolyként Oroszországba kerülő, majd onnan 1918 őszén bolsevikként hazatérő Kun Béla és társai 1918. november 24-én alapították meg a Kommunisták Magyarországi Pártját (KMP), amely a kezdetektől harcot hirdetett a „munkásárulónak” tartott, az őszirózsás forradalommal kormányra kerülő Magyarországi Szociáldemokrata Párttal (MSZDP) szemben. Ellentéteiket 1919. március 21-én tették félre a két párt vezetői, amikor egy súlyos válsághelyzetben lehetőségük nyílt, hogy a proletárdiktatúra kikiáltásával megszerezzék a kizárólagos hatalmat.
Először a két párt tehát a Tanácsköztársaság idején egyesült – akkor még Magyarországi Szocialista Párt (MSZP) néven –, azonban a 133 napig tartó kommün bukása újra kiéleződtek az ellentétek: a mérsékelt szociáldemokraták és a radikális kommunisták egymást hibáztatták a hatalom elvesztése miatt. Míg a szociáldemokraták az 1921-es Bethlen–Peyer-paktummal ismét legalizálhatták működésüket a Horthy-korszakban, az emigrációba kényszerülő kommunisták csak illegális politizálást folytathattak, és a III. (Kommunista) Internacionálé politikáját követően „szociálfasizmussal” vádolták a szociáldemokratákat. Az újbóli szövetségkötésre a valódi fasiszták elleni kommunista népfrontpolitika meghirdetése adott lehetőséget 1936-tól.
A második világháború után Rákosi Mátyás vezetésével visszatérő kommunisták a „népfrontpolitikát” azonban a többi párt felszalámizására, illetve beolvasztására használták fel. A Szociáldemokrata Párt „jobboldali” politikusai, például Peyer Károly és Kéthly Anna okkal tartottak a Magyar Kommunista Párt (1944-ben alakították újra ezen a néven) „baráti” ölelésében a pártjukra leselkedő veszélytől, a pártvezetőségben azonban 1948-ra egyre nagyobb befolyást szereztek az olyan „kriptokommunisták”, mint Marosán György.
Iratkozzon fel a BBC History hírlevelére
Rákosi Mátyás azt nyilatkozta az egyesítő kongresszus ünnepélyes megnyitásán az Operában: „Az egyesüléssel tárnak ki előttünk a magyar demokrácia fejlődésének igazi lehetőségei.” De a Magyar Dolgozók Pártja révén a Rákosi-rendszer diktatúráját kiépítő állampárt jött létre. Az egymilliós tagságú tömegpárt a forradalom után, 1956. október 31-én oszlott fel, és alakult újjá Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) néven.