A résztvevő listája önmagában is jelzi az 1878. július 13-án, egy hónapi nehéz tárgyalások után egyezmény aláírásával befejeződött berlini kongresszus jelentőségét. Az akkori világ két legnagyobb formátumú politikusa, Disraeli és Bismarck mellett a Monarchiát, Oroszországot, Franciaországot és Olaszországot a külügyminiszterek képviselték – közülük Andrássy Gyula és Alekszandr Gorcsakov meghatározó szerepet vittek –, viszont a felosztására tetemre hívott Törökország felettébb alacsony rangú látszatdelegációt küldött.
Voltaképpen ez érthető is volt, neki volt a legkisebb befolyása arra, hogy a nagyhatalmak miként rendezkednek hajdan volt birodalmán. Ott voltak még a szerb, a román, a montenegrói, az albán, a görög és az iráni kormány meghatalmazottjai – ők csak az országukat érintő kérdések tárgyalásakor lehettek jelen.
Felborult az egyensúly
Az 1870-es évek derekáig úgy tűnt, hogy a Balkán miatt nem kell fájjon a fejük a nagyhatalmaknak: az 1871-es londoni konferencia egyezségeinek lehet néhány évtizedük. Franciaország a sedani csata után diplomáciailag meggyengült, és csak a német–francia határra fordította figyelmét, a keleti kérdést korábban többször mozgásba hozó Oroszország is megelégedett az elért eredményekkel, és minden erőfeszítését a közép-ázsiai terjeszkedésre összpontosította. A keleti kérdés másik két érdekeltje, Anglia és az Osztrák–Magyar Monarchia a status quo fenntartásának híve volt, és örült, hogy Oroszország sem mozgolódik a térségben. Az Oroszország, Ausztria–Magyarország és Németország 1873-ban egybekovácsolt paktuma, a „három császár szövetsége” az európai béke hosszú távú garanciájának tűnt.
A zavart nem is a hatalmi mesterkedések okozták, hanem egy egészen váratlan tényező: a balkáni népek önállósulási törekvései. 1875 nyarán törökellenes felkelés robbant ki Hercegovinában – már ez is diplomáciai villongást váltott ki Oroszország és a Monarchia között –, majd 1876 áprilisában Bulgáriában robbant ki felkelés, amelyet a törökök véres kegyetlenséggel elnyomtak.
A nagy nemzetközi visszhangot kiváltó vérfürdő hatására Szerbia és Montenegró hadat üzent Törökországnak.
Mindezek nyomán a hatalmi egyensúly fenntartása folyamatos egyeztetést, helyzetelemzést és alkut követelt meg Oroszország és Ausztria–Magyarország között. A háborúban Szerbia és Montenegró súlyos vereséget szenvedett, a török csapatok már Belgrád felé közeledtek, ami kiváltotta Oroszország katonai fellépést. Ez megakasztotta ugyan a török támadást, de felborította a Monarchiával fenntartott egyensúlyt, következésképpen az egész európai hatalmi egyensúlyt.
Elsöprő orosz győzelem
A feszültség eszkalálódása és amiatt, hogy Szentpétervár nem akarta elveszíteni a balkáni szláv nemzetek bizalmát, egyre közelebbi lett az orosz–török háború kirobbanása. Rendkívül kényes volt a helyzet. Oroszország harapófogó helyzettel találta szembe magát: balkáni pozíciói és tervei megkerülhetetlenné tették a fegyveres beavatkozást, ez viszont óhatatlanul Ausztria–Magyarország ellenében történt volna, amellyel nem volt érdeke tovább rontani a viszonyt. A nagy befolyású Bismarck a legnyersebben hozta az oroszok tudomására, hogy a Monarchiát nem hagyja meggyengíteni. Ily módon Szentpétervár arra kényszerült, hogy még a háború előtt egyeztesse a Monarchiával a háború várható következményeit. 1877 januárjában Budapesten megállapodtak: Ausztria–Magyarország semlegességre kötelezte magát, Oroszország pedig megígérte, hogy a hadműveleteket nem terjeszti ki a Balkán-félsziget nyugati felére.
1877 februárjában megindultak az orosz hadak, júniusban sikeresen átkeltek a Dunán, és nem sokkal később elfoglalták a Balkán-hegység átjáróját, a Sipka-szorost, majd 1878. január végére minden török ellenállást megtörtek, nyitva állt előttük az út Konstantinápoly felé.
Itt kellett azonnal közbelépniük a nagyhatalmaknak, az elsöprő orosz győzelmet, Konstantinápoly elfoglalását mindenképpen meg kellett akadályozniuk. A diplomáciai nyomás hatására Oroszország beszüntette a hadműveleteket, és 1878. január 31-én létrejött az orosz–török fegyverszünet, ám miután Gorcsakov nem tudta megnyugtatni riválisait, Anglia fontolóra vette az Oroszország elleni háborút, és a földközi-tengeri brit hadiflotta február közepén befutott a Boszporuszba. Bécsben Andrássy háborús javaslatot terjesztett a közös minisztertanács elé, amit az elvetett, és emiatt Anglia sem kezdett hadműveleteket.
A helyzet megoldására 1878. március 3-án Konstantinápoly elővárosában, San Stefanóban aláírták az orosz–török békeszerződést, amely az Égei-tenger partvidékét és Macedóniát is magába foglaló Nagy-Bulgária létrehozásával teljesen Oroszország érdekei szerint formálta át a Balkán-félsziget hatalmi viszonyait.
A berlini egyezmény
A békét London és Bécs azonnal elutasította. Angliát Nagy-Bulgária létrehozása háborította fel, mert benne orosz ugródeszkát látott Konstantinápoly felé. Ausztria–Magyarország attól tartott, hogy Bulgária orosz megszállása nyomán a Balkán-félsziget nyugati fele is Szentpétervár érdekszférájába kerül. Az orosz diplomácia két hétig tartotta magát, majd március végén beadta a derekát: elfogadta, hogy Bismarck elnöklete alatt, valamennyi érintett bevonásával tárgyalóasztalhoz üljenek. Az egyeztetések már a június 13-i nyitóülés előtt megkezdődtek, és igen kemény tárgyalások után tudtak aláírásra alkalmas dokumentumot kiizzadni.
Iratkozzon fel a BBC History hírlevelére
Az egyezmény elismerte Szerbia és Montenegró függetlenségét, ám szűkebb határok között, mint amelyeket San Stefanóban rajzoltak meg. Románia megkapta Dobrudzsát, de le kellett mondania Dél-Besszarábiáról Oroszország javára – a cárt a balkáni veszteségekért a Kaukázusban kárpótolták. A legtöbbet a Monarchia kapta: jogot nyert Bosznia és Hercegovina okkupálására, és elérte, hogy Szerbia ne jusson ki az Adriai-tengerre. A berlini egyezmény legnagyobb vesztese a névleges török függőség alatt maradó Bulgária volt: elvesztette szuverenitását, és le kellett tennie a San Stefanó-i békében megszerzett trákiai és macedóniai területekről.
A történelem a rettenetes diplomáciai erőfeszítésekkel összetákolt berlini rendezésnek sem adott kifutási időt: a függetlenségi mozgalmak és az Oszmán Birodalom további gyengülése nyomán a Balkán a következő évtizedekben is Európa puskaporos hordója maradt, amely 1914-ben végleg felrobbant.