1923-ban hatalmas földrengés rázta meg Japán nyüzsgő birodalmi fővárosát, több mint 100 ezer ember életet követelve. A BBC History magazin októberi számában a katasztrófa után történteket mutatja be, a cikket rövidítve közöljük.
1923. szeptember 1-jén, nem sokkal déli 12 óra előtt Tokió és a közeli kikötőváros, Jokohama lakói érezték, hogy a lábuk alatt megrázkódik a föld. Ez önmagában nem töltötte el őket különösebb aggodalommal, Japánnak ez a régiója, a Kantó-síkság négy tektonikus lemez találkozásánál fekszik. Gyakoriak voltak az ilyen rengések, és általában néhány másodperc alatt véget is értek. Ebben az esetben azonban folytatódtak – öt másodpercig, aztán tízig –, és olyan erősek voltak, hogy az embereknek kapaszkodóért kellett nyúlniuk, egyúttal a leeső tárgyak után kapkodtak. Nagyjából 15 másodperc elteltével az oldalmozgások valami sokkal rosszabbnak adták át a helyüket:
óriási függőleges összehúzódások érkeztek, olyan borzalmas erővel, hogy Spanyolországtól Kaliforniáig érezhetők voltak.
A korábbi évszázadok során Japánban a földrengések okaként a föld mélyében élő hatalmas harcsa rángatózását nevezték meg. Tokió és Jokohama lakói most saját bőrükön tapasztalhatták, mi lehetett az alapja az ilyen hiedelmeknek. A lökéshullámok felgyűrték a földet. A tárgyak nem egyszerűen leestek – felrepültek a padlóról, miközben fenyegető morajlás töltötte meg a levegőt, amelyet hamarosan elnyomott a tégla- és betonépületek összeomlásának robaja, a tetőkről zuhanó cserepek csörömpölése, az emberek kiáltásai, sikolyai.
A kakofónia rövid időre kísérteties csöndnek adta át a helyét, miközben mindenki próbálta felfogni, mi is történt. Otthonaikból és üzleteikből kilépve, az eléjük táruló apokaliptikus látványt szemlélve, hozzátartozóik és barátaik jártak a fejükben – és hogy menekülniük kell. Miközben a több száz utórengés közül az első megérkezett, Tokió utcáit megtöltötték azok, akik vidékre próbáltak menekülni.
Bűnbakok: a koreaiak
Tokió 1923-ban épp egy nagy átalakulás közepén járt. Alig fél évszázaddal korábban, 1868-ban egy csapatnyi ambiciózus fiatal szamuráj fegyveres lázadásban döntötte meg a Tokugava-sógunátust. Nagy tervük az volt, hogy felépítik Japán gazdaságát, iparát és ezzel katonai erejét. A Kína feletti, 1895-ös, majd a tíz évvel később Oroszország felett aratott háborús győzelmek nyomán Japán immár a világ nagyhatalmai közé tartozott. Státuszát az 1922-ben megkötött washingtoni flottaegyezmény igazolta, amelynek célja a világ legerősebb tengeri hatalmai, az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország és Japán flottaépítési programjainak kiegyensúlyozása volt.
Tokió ennek a hirtelen újjáéledő országnak a központja volt
Itt volt a szárnyait bontogató demokratikus intézményrendszer központja, illetve a hatalom végső forrása és birtokosa, a császár székhelye. A főváros gyors ütemben terjeszkedett a megelőző években, az új vasútvonalak csápokként tekergőztek szerte a környező vidéken, körülöttük pedig újabb és újabb városrészek nőttek ki a földből. A vidékről nagy számban érkező bevándorlók hatására Tokió lakossága a Tokugava-kor (amikor a várost Edónak hívták) egymilliójáról ugrásszerűen négymillióra nőtt 1923-ra.
Még a leglojálisabb tokióiak sem állították volna, hogy a gyors növekedés a tervezettség látszatát keltette volna. Az utcák keskenyek voltak, a házak szorosan egymásra épültek, a távíró- és telefonvezetékek pedig sűrű rácsként borultak a gyalogosok, riksák és villamosok folyamatos áradata fölé. A város ráadásul tűzvédelmi szempontból több súlyos kockázatot is magában hordozott: a lakóépületek fa és papír felhasználásával épültek; gázvezetékek húzódtak mindenütt; a főzéshez rengetegen használtak faszenet.
A földrengés akkor csapott le, amikor sokan épp ebédet készítettek.
A tűzhelyeket felborították a rengések, és városszerte felcsaptak a lángok. Szálltak a szikrák, a forró levegőt csatornaként vezették a szűk utcák, tomboló tűzviharok borítottak el egész negyedeket. A város számos folyóján és csatornáján átívelő hidakon torlódás alakult ki, és a menekülők alig tudtak mozdulni, miközben a füst csak sűrűsödött körülöttük, a folyamatosan hulló szikrák nyomán pedig újabb és újabb tüzek lángoltak fel.
Ahogy leszállt az este, az étel, a víz és a megbízható információk is szűkösek lettek. Arról is vad pletykák keringtek, hogy a város koreai kisebbségéhez tartozók megragadták az alkalmat egy felkelésre, és fosztogatnak, gyilkolnak, gyújtogatnak.
Tokió nem csak abban az értelemben volt birodalmi főváros, hogy császári székhelynek számított, Japán nagyhatalommá válásának fontos aspektusa volt gyorsan gyarapodó ázsiai gyarmatbirodalma. 1923-ra japán fennhatóság alá került Tajvan, a Liaodong-félsziget – Mandzsúria egy kicsi, de stratégiailag annál fontosabb darabkája – és Korea, amelynek 1910-es annexiója közel 12 ezer koreai életét követelte. Koreában azóta is erősek maradtak a gyarmatosítással szembeni ellenérzések, és a japánok ezt jól tudták – bár az iskolákban és az újságokban azt a képet közvetítették feléjük, hogy civilizációs hatalomként lépnek fel Ázsiában. Ezek a nézetek – kiegészülve a koreaiakról alkotott, a kor rasszista áltudománya és a politikai retorika által kialakított negatív képpel –
hihetővé tették sok tokiói számára, hogy a város koreai lakói a bekövetkező katasztrófát alkalomnak tekintik a bosszúállásra.
Néhányan valószínűleg pusztán bűnözők és opportunisták voltak azok közül, akik rendfenntartás ürügyén kirabolták és legyilkolták a Tokióban élő koreaiakat. Mindezt rendőrök és katonák támogatásával tehették, akik között akadtak, akik a Koreai-félszigeten szolgáltak, és örömmel szították a koreaiakkal szembeni gyűlölet lángjait. Talán 6 ezer koreai áldozatot is követelhettek az események, és további több ezer koreai került védőőrizetbe.
Vásárolja meg a BBC History magazin októberi számának digitális változatát mindössze 895 forintért, vagy fizessen elő kedvezményesen!