ℹ️ Kedves Olvasónk! Ez a cikk a History Magazin archívumából származik. Amennyiben a legfrissebb tartalmainkat szeretné olvasni, úgy kérjük fizessen elő vagy vásárolja meg az aktuális lapszámot.
A templomos lovagrend tagjait 1307-ben és a következő években letartóztatták, megkínozták, kivégezték eretnekség, sátánizmus és tömeggyilkosság vádjaival. Jelen cikkben azt a kérdést vizsgáljuk meg, hogy ezek a szent lovagok valóban elkövethettek-e bármit abból, amivel gyanúsították őket?
Figyelmeztetés nélkül érkeztek, és olyan gyorsan csaptak le, mint a guillotine pengéje. Ahogy 1307. október 13-án, pénteken hajnalodni kezdett, a király több száz katonája rohanta le a templomos lovagok lakhelyeit, összeterelve és vasra verve a templomos testvéreket.
A templomosokat teljesen váratlanul érte, ami történt – az ellenük felhozott vádak pedig elképesztőek voltak. A vádak szerint a lovagok sátánista ceremóniákban vettek részt, leköpték és megtaposták a feszületet, bálványokat imádta, csókot adtak egymás köldökére, péniszére, ajkára és ánuszára profán szertartásaik keretében.
Hatalmas fordulat volt mindez az Európa-szerte nagy tiszteletnek örvendő vallási-katonai szervezetnek. Közel két évszázadon keresztül, a lovagrend jeruzsálemi, 1119 körüli megalapítása óta a templomosok feladata volt védelmet nyújtani a Közel-Kelet keresztes államainak, illetve az oda tartó zarándokoknak. A templomosok az egész keresztény világ csodálatát kivívták a harcban tanúsított bátorságukkal, és a megingathatatlan hittel, amellyel Istent szolgálták. Most pedig hirtelen átkokat szórtak rájuk és támadások kereszttüzébe kerültek.
Miért és hogyan történt ez a drámai fordulat?
A szent lovagok elleni támadás fő mozgatóereje IV. (Szép) Fülöp francia király volt. Fülöp látszólag nagyon istenfélő volt, de folyamatosan pénzhiánytól szenvedett. Már korábban is előfordult, hogy lecsapott egy-egy csoportra, hogy könnyen pénzhez jusson. Az 1290-es évek elején letartóztatta az összes „lombard bankárt” – így nevezték az itáliai pénzkölcsönzőket – Franciaországban, elkobozva javaikat. 1306-ban pedig száműzte a franciaországi zsidó közösségeket és elkobozta vagyonukat.
Ezúttal a templomosokat vette célba – egy újabb híresen vagyonos csoportot. V. Kelemen pápát rákényszerítették, hogy hozzájárulását adja az eljárásra, és 1307-ben az egyházfő elrendelte a templomosok őrizetbe vételét.
Ekkor kezdődött a kínvallatás.
A borzalmas bűnökkel megvádolt szent lovagok közül néhányan ártatlanságukat hirdették. Közülük 36-an haltak bele a kihallgatások első hullámába Párizsban; dacos vallomásaikat eltüntették az eljárás irataiból. A legtöbben azonban gyorsan elismerték bűnösségeket. A kínzás Franciaország-szerte bevett része volt a gyanúsítottak kihallgatásának: a szerencsétlenekkel közölték, mit kell mondaniuk, majd addig gyötörték őket, amíg ki nem mondták.
Egy a Toulouse-tól északkeletre található Albiból származó templomos pap elmondta, hogyan égették meg tűz fölött a lábát. Ez nem csak egy kis kényelmetlen pirítás volt: néhány nappal később két csont esett ki a megégetett lábában elhalt húsból.
Egy templomos testvér később arról beszélt, hogy úgy vették rá a vallomástételre, hogy „súlyokat akasztottak nemi szervére és más testrészeire”. Egy másik francia templomos, a Gizy-i Ponsard testvér lefegyverző őszinteséggel beszélt a kínvallatás hatalmáról, összefoglalva annak előnyeit és hátrányait. Amikor 1309 novemberében egy pápai küldöttség elé állt, állította, hogy az ellene felhozott vádak koholmányok, de hozzátette, hogy ha fogvatartói meg akarnák kínozni, akkor bármibe beleegyezik, amit kívánnak tőle. Jegyzőkönyvbe akarta mondani, hogy bármit bevall – ha megkínozzák.
A következő hónapokban özönlöttek a vallomások. Sátánizmus, eretnekség, szexuális perverziók és korrupció – a francia templomosokkal kapcsolatban minden vád beigazolódni látszott. Ahhoz képest, hogy a vádak milyen kirívó, obszcén és súlyos bűnökről szóltak, még az a meglepő, hogy további négy év múlva került csak sor a rend végleges feloszlatására.
Pápai ediktum
A szent lovagok azonban nem csak francia földön voltak: ez a nemzetközi rend Európa minden keresztény népéből tagokat tudhatott sorai között.
Mi lett a sorsa a templomosoknak például a La Manche túlpartján? Végül is ekkor még Anglia is katolikus hitű volt, ennélfogva a pápai akaratnak ugyanúgy érvényesülnie kellett ott, mint Franciaországban. És ugyan II. Eduárd angol király kezdetben kételkedett a rend ellen felhozott vádakban, 1307 decemberében utasítást kapott a pápától, hogy tartóztassa le a templomosokat – és ezt 1308 januárjában meg is tette.
Nemsokára a 144 angliai és írországi templomosból csak egy maroknyian maradtak szabadlábon.
Az angliai és a franciaországi templomosok szoros kapcsolatban álltak egymással, így aztán a La Manche két oldalán található rendtagok minden valószínűség szerint egyaránt bűnösek (vagy még inkább egyaránt ártatlanok) kellettek legyenek a felhozott vádpontokban. Azonban a két csoport sorsa döbbenetesen máshogy alakult 1307 októbere után, leginkább azért, mert az angol jog nagyon eltért a franciától.
A 14. század eleji Angliában a királynak jóval kevesebb befolyása volt az ítélkezési folyamatra. Az angol bíróságokon nem működött inkvizíció. De a legfontosabb, hogy az angol joggyakorlat a tanúkon és az esküdtszékeken alapult, a kínvallatás pedig nem volt bevett része az eljárásoknak. Így talán nem meglepő, hogy Angliában két évnyi kemény, de nem erőszakos vallatás sem eredményezett vallomásokat, és szinte semmilyen bizonyítékot nem tárt fel a szent lovagok bűnösségével kapcsolatban.
De az angol templomosokat mégiscsak borzalmas bűnökkel vádolták – és e gyanúsítások vizsgálatával közelebb juthatunk annak a történészeket évszázadok óta foglalkoztató kérdésnek a megválaszolásához, hogy vajon elkövették-e a szent lovagok annak legalább egy részét, amivel vádolták őket, vagy egy kolosszális kirakatper áldozatai lettek?
Az angliai vádak egyik fontos eleme volt, hogy a templomos lovagrend vezetői szándékosan távoli vidékekre küldték meghalni azokat az „árulókat”, akik felhívhatták volna a figyelmet üzelmeikre. Az egyik tanú például egy karmelita szerzetes volt (meg kell jegyezni, hogy a templomosoknak olyan kiváltságaik voltak, amelyek miatt nem örvendtek közszeretetnek más szerzetesrendek tagjai között), aki Maidenesfordi Róbert néven ismeretes. Ő azt állította, hogy egy – kényelmes névtelenségbe burkolódzó – szolga mondta el neki: egy testvért, aki „nem egyezett bele átkozott üzelmeikbe, titokban a tengeren túli vidékekre küldtek, ahol azok keze által halt meg, akikhez küldték”. De Róbert maga sem volt egy átlagos szerzetes. A karmelita barát állítólag szintén részese volt a tervnek, amelynek célja egy ember sütőben történő halálra égetése volt. Így talán nem volt a legmegbízhatóbb tanú.
Hasonló volt annak a két dominikánus barátnak a története, akik arról beszéltek, hogy a bajkeverő templomosokat lepecsételt levelekkel küldték Keletre, a levelekben pedig arra vonatkozó utasítások voltak, hogy a címzett ölje meg a levél átadóját. Ez a történet egy igen régi toposz: később aztán méltóan drámai és nem kevésbé fiktív helyet talált Shakespeare Hamletjében.
Természetesen sok Angliában szolgáló templomost küldtek külföldre – a harc és a tengeren túli szolgálat volt végül is az, amire vállalkoztak a rendbe történő felvétellel. Valódi bizonyítékok és bűntettek hiányában az inkvizítorok csak a felszínt kapargatták ezekkel a vádakkal.
De egyetlen másik súlyos vádnak sem volt alapja? Tényleg hihetetlenül gazdagok voltak a templomosok és kincseket harácsoltak össze maguknak?
Ez a vád nem volt teljesen irracionális. A keresztes hadjáratokhoz szükséges pénznek érkeznie kellett valahonnan, és a templomosok adómentességeket és birtokokat kaptak, hogy finanszírozni tudják a Szentföld védelmét. Nem túl meglepő, hogy más, ezen előnyöket nem élvező rendek hamarosan kapzsisággal és harácsolással kezdték vádolni a templomosokat.
Azonban az angol templomos lovagrend esetében szó sincs titokban összeharácsolt kincsekről, a rend vagyona alaposan dokumentálva volt. A királyi tisztviselők is számbavették a testvérek vagyontárgyait, először 1308 januárjában, az első letartóztatások idején, majd egy évvel később, 1309 márciusában is. Egyetlen sátáni bálvány vagy eltitkolt kincs sem maradhatott volna rejtve, ám a feljegyzésekből az a kép rajzolódik ki, hogy a templomosok személyes vagyontárgyai meglepően szegényesek voltak. Londonban a király emberei csupán néhány ruhát és faliszőnyeget foglaltak le; két számszeríjat és néhány kardot; két könyvet; néhány vas evőeszközt és egyéb egyszerű eszközöket. Semmilyen nemesfém nem került elő, kivéve egy bizonyos Herdwicki Richárd tulajdonából, akinél két ezüstkupát és 12 ezüstkanalat találtak.
Az tehát bizonyos, hogy ha voltak kincseik, azokat alaposan elrejtették. Még a rend újonnan épült londoni főhadiszállása is nagy csalódást okozott átkutatóinak. Valóban voltak értékes tárgyak a sekrestyében: gazdag faragványok, gyönyörű kelmék, ereklyetartók, elefántcsont és szépen kidolgozott ezüsttárgyak. De semmi olyasmi, ami szokatlan lett volna egy fontos szerzetesrend regionális központjában.
Akadt vajon eltitkolt vagyon? Az angol templomos lovagrend vagyontárgyairól készült összeírásokban nem találunk sem rengeteg készpénzt, ékszereket, bálványokat, csupán olyasmit, ami elvárható egy szerzetesrend esetében. Összesen 53 ezüstkanalat említenek az összeírások, ebből hatot az agg és beteg templomosok számára épített ispotályban, a Cambridge közeli Denney-ben. Tehát minden második angol földön letartóztatott templomosra jutott egy ezüstkanál – nem éppen eltitkolt kincshalom. De még Franciaországban – ahol a rendet teljesen váratlanul érték a letartóztatások és házkutatások – sem találtak hatalmas kincseket.
Sötét lovagok?
Talán a legsúlyosabb vádak azzal kapcsolatban érték a templomosokat – és ezek ma is ott keringenek a titkos társaságokról szóló bizarr történetek között az internet egyes szegleteiben –, hogy a rend valamiféle titkos sátánista szektává alakult.
Egy titkos szektának mindenekelőtt egy dologra van szüksége: titkosságra. Azonban a templomosok soha nem zárták el magukat a társadalomtól. Híres New Temple nevű rendházuk, londoni főhadiszállásuk hozzájárult a templomos legendák kialakulásához az impozáns falaival, gazdagságával, pénzügyi manővereivel. Azonban, ahogy annyi esetben a templomos lovagok kapcsán, semmi sem az, aminek látszik. A New Temple egy nyüzsgő és teljesen nyilvános pénzügyi, vallási, jogi és kereskedelmi központ volt, a teljes ellentéte a sötét összeesküvéseket szövő, borzalmas rituáléknak otthont adó titkos főhadiszállásnak. Ha az angol templomosok tényleg egy titkos társaságot akartak csinálni, akkor nagyon rossz munkát végeztek.
Ez a főhadiszállás elképesztően nyílt hely volt: az emberek folyamatosan ki-be jártak a területén. A templom nyitva állt az imádkozni vágyó nagyközönség előtt, zarándokok jöttek ide megtekinteni az itt őrzött ereklyéket. Számos renden kívüli ember – nők és férfiak vegyesen – dolgozott vagy élt a rend épületeiben. Még egy út is átvezetett a templomosok körletének kellős közepén, ezt gyalogosok és fuvarosok is használták, utóbbiak egy Temze-parti dokk megközelítésére. Tehát a templomos lovagok állítólagosan legtitkosabb és legjobban őrzött létesítményén gyakorlatilag egy közút haladt keresztül. És mégis: egyetlen embernek sem tűnt fel az itt naponta közlekedő sokadalomból, hogy a rend letért a kereszténység útjáról, és bálványimádó, sátánista szektává alakult.
A vádak között szerepelt az is, hogy a templomosok beavatási szertartásai valamiféle titokzatos rituálék lettek volna.
A rendbe való belépéshez kapcsolódó ceremóniák különösen érdekelték az inkvizítorokat, akik úgy képzelték, hogy ez a rituálé volt a pillanat, amikor az elkötelezett és lelkes jelentkezőket szembesítették azzal, hogy a rend valójában csak álcája a Sátán imádásának.
Igaz lehetett ez? A szigetországi templomos lovagok felavatása nyilvános esemény volt. Titkolózás helyett inkább egy családi összejövetel és modern diplomaosztó keverékének látszott.
Szerte Nyugat-Európában, a rendhez csatlakozni vágyó ifjak általában a lakhelyükhöz legközelebbi templomos intézménybe mentek, így istenfélő, gyakran befolyásos családjaik kéznél lettek volna, ha bármilyen gyanús dologról akarnak beszámolni. Ezek a családok biztosan támogatták volna sarjaikat a szörnyű eretnekségek feltárásában. Tény, hogy sokan hagyták ott a templomos lovagrendet, egyesek valamilyen kihágás miatt, mások azért, mert nem bírták megszokni a rend által megkövetelt kemény életvitelt. De közülük – pedig gyakran távoztak sértetten – sem mesélt senki bármiféle borzalmas gaztettről.
Aztán ott van a rendbe újonnan felvettek panaszainak hiánya is. A fiatal lovagok azért csatlakoztak a rendhez, mert – ahogy egy templomos a pápai küldötteknek Párizsban elmondta – „ösztönözte őket az ortodox hit iránti elhivatottság, és szolgálatukat a Templomnak ajánlották, életük végéig folytatva azt. Ha ezek a férfiak tudták, láttak vagy hallották volna azokat a megvetendő sértéseket és blaszfémiákat, amelyeket Jézus Krisztus nevével szemben elkövettek, hangosan tiltakoztak volna ezek ellen és mindent feltártak volna az egész világ előtt.” Nehéz lenne kikezdeni a gondolatmenet logikáját.
Az ártatlanság legmeggyőzőbb bizonyítékai azonban – különösen a sátánizmusra vonatkozó vádak esetében – a templomosok tárgyalásairól hiányzó tárgyak voltak. Pontosan azért nem is foglalkoztak ezekkel a bírák, mert hiányuk túlságosan meggyőző lett volna.
Amikor a rendet feloszlatták Franciaországban, jegyzék készült a templomosok minden tulajdonáról. A rend tagjai nem tudhattak a közelgő letartóztatásokról, tehát minden „bálványnak” ott kellett volna lennie a templomos lovagok kincsestáraiban és szentélyeiben. De az eredmények igencsak csalódást keltőek voltak az inkvizítorok számára. Semmilyen fizikai bizonyítéka nem került elő a sátánimádásnak. Rengeteg vallási könyvet találtak, de semmilyen írásos anyag nem volt a Sátán tiszteletéről. Akadtak feszületek – kicsik és nagyok, értékesek és értéktelenek –, ahogy ez egy vallási rend esetében várható is, de mind gyanúsan jó állapotban. Ez különösen zavarba ejtő volt, hiszen a rendbe belépőknek állítólag rá kellett taposniuk a feszületre, majd levizelniük azt.
Valójában a gondosan összeírt jegyzékek semmi többet nem tárnak fel, mint olyan ereklyéket, szent tárgyakat és kiegészítőket, amelyek egy az elmélyült szellemi munkával kevésbé foglalkozó szerzetesrend mindennapjaihoz kellettek.
Akkor tehát miért csaptak le a rendre, bármilyen valódi bizonyíték hiányában? A kapzsiság és a hiszékenység biztosan nagy szerepet játszott. A templomosok ingatlanvagyona kétségtelenül csábító volt. De a templomosok „bűnének” megértéséhez a legfontosabb a szerepük – vagyis inkább a hiányának – megismerése.
A hasznosság túlélése
Amíg a templomosok fontos részt vállaltak a keresztény Közel-Kelet védelmében, senki nem vádolta őket semmi komoly dologgal. De 1291-ben Akko, az utolsó szentföldi keresztény erősség is elesett. Május 18-án a mamlúk seregek betörtek a város falain belülre. A templomos nagymester Beaujeu-i Vilmos összegyűjtötte embereit egy utolsó rohamra, de csüggesztően kevesen voltak, nem többen mint „10 vagy 12 testvér és [Vilmos] saját háztartásának fegyveres tagjai”. Ebben az utolsó csatában egy templomos fegyverhordó alig tudott kikászálódni halott lovának teteme alól, miközben görögtűzzel teli lövedékek csapódtak be körülötte. Olyan súlyos találatokat kapott, hogy „köpenye meggyulladt. Nem volt senki, aki segítsen neki, így arca megégett, majd az egész teste, és úgy égett, mintha egy fortyogó üstbe került volna, és ott halt meg.”
De a hősiesség nem ért semmit. Akko eleste egyben a közel-keleti keresztes államok végét is jelentette. És azt is, hogy a templomosok feladat nélkül maradtak, könnyű célpontként opportunista ellenségeik számára.
A templomosok kétségtelenül követtek el számtalan kisebb bűnt és kihágást. De az emberi természet átlagos gyengeségén túli vádakat felfújták, ezekre gyakorlatilag semmilyen bizonyíték nem volt a megkínzott és megfélemlített emberekből kicsikart, komolyan nem vehető vallomásokon kívül.
Igazi „bűnük” sokkal prózaibb volt, mint amiket a korabeli, illetve a modern összeesküvés-elméletekben olvashatunk. Senkinek nem volt szüksége már egy elit és drága haderőre a kereszténység határainak védelmére – a templomosok okafogyottá váltak. 1312 márciusában végül meg is született a pápai döntés a rend feloszlatásáról. A templomos lovagrend – bár máshol, más néven akadt folytatása, s tagjai beolvadtak különböző rendekbe – hivatalosan megszűnt létezni.
