Ha egyetlen fogalomba kellene sűrítenünk Ridley Scott filmjeinek eszmei gerincét, akkor az úgy hangzana: hódítás. A téma annyira szerteágazóan foglalkoztatja, hogy részletkérdéssé válik, a Nostromo és a Prometheus teherűrhajók keresik-e leigázandó új tartományaikat, vagy a történelem nagy kalandorai nyomulnak kelet és nyugat felé, a lényeg mindig az emberi természettől elválaszthatatlan, folyamatos növekedési vágy megmutatása. De mit is várunk egy világot meghódító brittől, aki kisgyerekként az „Old MacDonald had a Farm”-ot énekelte egy lépcső alatt London 1940-es bombázása idején? Ez a fajta sokszor arroganciába hajló brit öntudat teljes mértékben rányomta a bélyegét új filmjére is.
Az 1789-es forradalom alighanem a francia forradalom legfontosabb eseménye, a modern európai öntudat talán legfontosabb alapköve. Polgárjogi vívmányai mai napig meghatározzák az euroatlanti identitást.
Ehhez képest Ridley Scott meglehetősen könnyedre hangolta az események ábrázolását, és nem átallott hazai pályán rárontani a franciákra. A 158 perces „Napóleon” ugyanis legalább annyira merít a francia filmes hagyományokból, mint azokból a jól ismert hollywoodi kalandfilmes sémákból, amiket Scott általában kisujjból kiráz. Jelentős része ugyanis sokkal inkább a francia bohózat toposzának számító felszarvazott férj figuráját eleveníti fel. Mintha egy Francois Pignon-filmet néznénk, és számítunk rá, hogy a jellegzetes kalap alól egyszer csak Pierre Richard arcvonási bukkannak elő.
A csetlés-botlás roppant szembeötlő, és szinte teljesen leválik a kalandfilmként működő másik feléről, hogy aztán semmiféle történelmi interpretációval ne szolgáljon.
Illetve a francia történelem ezen szakaszával, mint a kisiklott hálószobai tervek következményeivel állunk itt szemben, hogy aztán jöjjön a fess angol úriember Wellington, és zárójelbe tegye ezt az egész világ számára kínos történelmi bohózatot. Ennek a Napóleon-képnek azért megvannak a maga sajátos francia gyökerei, de azok nem történelmi kalandfilmként kerültek elénk, hanem vállaltan szatíraként. A trailerben halomra hányt jelzők semmi más célt nem szolgálnak, mint a nagyközönség tudatos félrevezetését.
De Scott nem elégszik meg azzal, hogy Bonaparte Napóleon figuráját egy frusztrált impotensnek állítja be. Itt a komplett francia forradalom körülményei és következményei is a célkeresztben vannak. Nőpártisága is alaposan túlerőlteti magát és kicsorbul. Már a nyitójelenetben is Marie Antoinette kivégzését látjuk. A nő kizárólag áldozati fénytörésben látható, amint egy megvadult csürhe a vérét kívánja. Nem mást állít itt a film, mint hogy így jár az országotok király nélkül, és kivégzitek a nőket. Minden szempontból kisszerű férfiak dulakodnak majd a hatalomért, akik azt sem tudják, milyen államformát kiáltsanak ki, és milyen címet aggassanak magukra. Természetesen ezen a ponton találkozunk először Napóleonnal is, mint opportunista tüzérrel. A hatalmi viszonyok alakulását olyan spontán történéseknek tulajdonítja, mint hogy az alkalmilag összeverődött férfifalka éppen kit rángat le a szószékről, vagy hogyan kergetnek meg valakit az asztal körül. A csúcspont az 1799-es államcsíny bemutatása, amelyet ha kicsit felgyorsítanánk, megfelelő zeneválasztással bármelyik francia burleszkbe könnyedén bevágható lenne.
Persze akik ismerik Ridley Scott munkásságát, tudják, hogy nőközpontú világnézete minden filmjét csatakosan átitatja.
Számára a világokat alapvetően nők irányítják, a férfiak csak a nőstény nap körül keringő léha kisbolygók, amelyek ha néha össze is ütköznek, azt csak azért teszik, hogy közelebb kerüljenek a fényhez. Így van ez az 1979-es „Alien” óta, amivel megrajzolta a science-fiction modern arcvonásait. A legősibb női ösztönt öntötte vászonra, a szülés fájdalmaitól és a szörnyszülöttet világra hozó anyai tudattól való rettegést. És ahogy Scott lekaszálja Ripley körül az egész legénységet, éppúgy nem mutat semmi érdeklődést sem Josefine karakterén kívül senki felé itt sem. Ő az egyetlen figura, akinek tekintélye is van, akire minden figura síri csöndben figyel, hátha szán neki pár elejtett mondatot. Josefine a film egyetlen tengelye és fényforrása. Mindenki más balek.
És hiába Joaquin Phoenix, akitől mindenki azt várta, hogy egy Commodusba oltott Jokerrel trilógiává kerekíti a két legismertebb szociopata alakítását, komolyan vehető, komplex karakter híján csak a fagyos hadszíntéren megmerevedett arcvonásokra telik tőle.
De Phoenix így is mindent megtesz, menti a menthetőt.
A „Gladiátor” patetizmusát itt ne keressük, még akkor sem, ha a film csatateres jelenetei tényleg lenyűgözőek, a festményszerűen gazdag háttér végtelenjében találkozó párhuzamost hadoszlopokkal és ágyúsorokkal. Az austerlitzi csatánál szó szerint a szar is belénk fagy. De sajnos az egészet egy olyan parodisztikus narratíva öleli át, ami magasról tesz a történelmi szemléletmódra és az események természetének elvárható kutatására.
Ridley Scott alaposan hülyére vette a világot, de láthatóan a kamera mögött kiválóan szórakozott. Mentségül szolgálhat, hogy az esetleges négyórás rendezői változattal áthangolja ezt a sajnálatosan kettétörő és pökhendien elviccelt filmet. Egyéb esetben a humorérzékére oly büszke, nagy filmes hadvezér nyugodtan csomagolhat is Szent Ilona szigetére.
