ℹ️ Ez a cikk a History Magazin archívumából származik. Amennyiben a legfrissebb tartalmainkat szeretné olvasni, úgy kérjük vásárolja meg az aktuális lapszámot vagy fizessen elő.
Mi lett Jézus testével? Valóban megtörtént a trójai háború? Elértek-e Kínába a római katonák, és hová tűnt a IX. légió? Tényleg megszervezte saját eltűnését Agatha Christie? Hol van Kleopátra sírja? Miért táncoltak emberek halálra magukat a középkorban, és mi történt Amelia Earharttal? Mit üzen a Voynich-kézirat? Cikkünkben tíz történelmi rejtélyt mutatunk be.
1. Történelmi rejtély: Mi történt Jézus holttestével?
Kétezer év óta elkeseredett vita folyik az írott történelem talán legmegosztóbb és történelmileg legnagyobb hatású rejtélyéről: Jézus Krisztus testének sorsáról. A mai napig sokan vannak, akik úgy hiszik, hogy egy árulással vádolt, kivégzett ember holtteste eltűnt a sírjából Júdeában, mert az az elítélt valójában Isten fia volt, míg mások kételkednek ebben. A kereszténység hívei kezdettől fogva megértették, hogy Krisztus feltámadása hitük központi hittétele. Pál azt írta két évtizeddel Krisztus keresztre feszítésének legvalószínűbb időpontja után a korinthoszi keresztény közösségnek: „Ha pedig Krisztus nem támadt fel, akkor hiábavaló a mi igehirdetésünk, de hiábavaló a ti hitetek is.” (1 Kor 15.14, Magyar Bibliatársulat újfordítású Bibliája, 1990)
A hívek annak bizonyítására, hogy Krisztus valóban feltámadt a halálból, szemtanúk beszámolóit idézték, amelyek szerint elhagyta a sírját. Pál a korinthosziakhoz írott levelében, ami erre vonatkozóan a legkorábbi keresztény forrás, két olyan emberre hivatkozik, akiket személyesen ismert, és akik találkoztak a feltámadt Jézussal: Jakabra, Krisztus testvérére és Péterre, Krisztus tanítványára. A rendelkezésünkre álló források alapján úgy tűnik, hogy a keresztények a kezdetek kezdetétől szó szerint hittek a feltámadásban.
De mihez kezdjenek ezzel a történészek? Sokan voltak köztük is – és akadnak ma is– akik biztosra veszik, mint Pál is, hogy Jézus valóban feltámadt halottaiból. Csakhogy történészként már több évszázada nem legitimálható, hogy természetfeletti okokkal magyarázzák egy történelmi rejtély megoldását. A „teológus megengedheti magának, hogy a vallás keletkezésével kapcsolatban arra a kellemes álláspontra helyezkedjen, ahogy az Ige természetes tisztaságába burkolózva szállt alá a mennyből. A szomorúbb kötelesség a történészre hárul” írta a szakmabeli Edward Gibbon a 18. században.
Mi a helyzet azzal az elmélettel, hogy Jézus testét a tanítványai lopták el a sírból? Ez a teória legalább olyan régi, mint Máté evangéliuma. Másokat is megvádoltak ezzel, többek között Krisztus családját, a szanhedrint (a zsidó főtanácsot) továbbá Tertullianus kora keresztény teológus szerint egy kertész azon aggódott, hogy „a salátáit eltapossák a látogatók tömegei”.
Aztán ott van az a felvetés is, hogy Jézust valójában soha nem feszítették keresztre. Egy Baszileidész nevű gnosztikus ókeresztény teológus által írt evangélium (ami aztán átdolgozva a Koránban is megjelenik) azt állította, hogy Jézus helyet cserélt Cirénei Simonnal. Simon felajánlotta segítségét a keresztet Jeruzsálemen keresztül a kivégzésére cipelő Krisztusnak, és végül Simont szegezték fel Krisztus helyett a keresztre. A történet további verziójában egy ahmadisz nevű iszlám szekta azt állítja, hogy Jézus később a mai indiai Kasmír állam területére utazott, ahol 120 éves korában bekövetkezett haláláig élt és ott is van eltemetve. A maradványait állítólag rejtő sírt ma is mutogatják.
Még ennél furcsább felvetések is előkerültek, többek között, hogy Krisztus soha nem is létezett, és feltámadásának történetét Adonisz mítoszának újragondolásából kölcsönözték (aki állítólag szintén feltámadt). Egy másik elmélet szerint (ahogy a Holt-tengeri tekercsekkel foglalkozó tudós, John Marco Allegro provokatív módon felvetette), az egész történet valamilyen hallucinogén gomba fogyasztásával áll összefüggésben.
Röviden összefoglalva – és János evangéliumának mondását átfogalmazva – sok elmélet van, de ha mindegyiket megírnánk, a világ nem tudná befogadni a témával foglalkozó könyvek sokaságát.
Tom Holland, történész, a Dominion: The Making of the Western Mind (Little, Brown, 2019) című könyv szerzője
2. Történelmi rejtély: Hol van Kleopátra sírja?
Antonius és Kleopátra balvégzetű szerelmi története évszázadok óta töretlen népszerűségnek örvend. Az alexandriai csatában ellenségétől, Octavianustól végső vereséget szenvedő római hadvezér a szomorúságtól és szégyentől űzve a kardjába dőlt, amikor meghallotta a (hamis) hírt, hogy Kleopátra meghalt. Pedig szerelme élt: csak Octavianus győzelmét követően elrejtőzött a sírjába. Antoniust a sírbolthoz vitték, ahol végül a fáraónő karjai között halt bele a sebeibe.
A gyöngyökben, aranyban, ezüstben és Egyiptom megszámlálhatatlan kincsében dúskáló Kleopátra Kr. e. 30. augusztus 12-én inkább megölte magát, mintsem a rómaiak kezére kerüljön – valószínűleg egy kobra (vagy áspisvipera) marása végzett vele. Testét bebalzsamozták és Octavianus parancsának megfelelően Antonius mellé temették. Nagyjából 1600 évvel később, Shakespeare Antonius és Kleopátra című darabjában így kiáltott fel Octavianus: „Ily ritka párt nem zárt magába sír/ E föld színén!” (Szász Károly fordítása).
Kleopátra sírjának helye évszázadok óta titok. Ha olyan hatalmas, ahogyan a római feljegyzések állítják, a sír minden bizonnyal szemet szúrt volna Alexandria, Kleopátra hatalmas fővárosának számos régészeti emléke között, de nem találták nyomát. Persze az is igaz, hogy Alexandria és környéke jellemző módon kevesebb figyelmet kapott, mint a Nílus mentén található régebbi régészeti lelőhelyek. Azon kívül magát a várost is egyre nehezebb feltárni: az ókori Alexandria jó része az egyre emelkedő a víz alatt nagyjából 6 méter mélyen található.
2006-ban úgy tűnt, áttörés történt. Zahi Hawass, Egyiptom Legfelsőbb Régészeti Tanácsának főtitkára bejelentette, hogy Kleopátra sírja egy Osiris (a halál és feltámadás istene) tiszteletére épült romtemplomban van Taposiris Magna városának közelében, Alexandriától 45 kilométerre nyugatra – bár Hawass később zavarba ejtő módon tagadta a bejelentés tényét.
Végül Kathleen Martinez régész kapott engedélyt az ősi templom feltárására, de egy évtizedes ásatás és több száz apró leletet megtalálása után (többek között agyagedények, sőt emberi maradványok is előkerültek), arra jutott, hogy a templom nem rejteget titkos sírt. Martinez azonban továbbra is meg van arról győződve, hogy Kleopátra maradványai valahol ott találhatók.
Ha végre megtalálják Kleopátra sírját – és ott a nagy „ha” –, a felfedezés meg fogja rengetni az egész régészvilágot. Még Tutanhamon sírját is túlszárnyalná a lelet. Csakhogy van egy bökkenő. Amikor a régészek a források elfutó utalásaira alapozzák nagy reményeiket – tegyük hozzá: Kleopátra esetében ezek a szövegek az őt ellenségüknek tekintő római történetíróktól származnak –, gyakran kiábrándító az eredmény.
Lloyd Llewellyn-Jones, ókortörténész, a Cardiffi Egyetem professzora
3. Történelmi rejtély: Valós esemény vagy kitaláció volt a trójai háború?
Az ókori világ egyik legizgalmasabb kérdése, hogy tényleg lezajlott-e a trójai háború. Mivel Homérosz eposza, az Iliász a görögök (akhájok) és a trójaiak között vívott háborúra épül, a város állítólag több mint 10 éven át zajló ostroma az ókori emberek világképének meghatározó eleme volt. De a görögök – köztük a jelentős történetírók is, mint Thuküdidész – nem fikciónak, hanem történelmük részét képező konfliktusnak tartották.
Hérodotosz úgy látta, hogy a trójai háború az ő nemzedéke előtt 800 évvel, vagyis a Kr. e. 13. században tört ki. A matematikus Eratoszthenész azonban kicsit későbbre, egészen pontosan Kr. e. 1184–1183-ra datálja, ugyanis az Iliászban szereplő pár részlet erre a történelmi korszakra emlékeztet. Priamosz király palotájának léptéke és nagyszerűsége például a mükénéiek által a dél-görögországi félszigeten, a Peloponnészoszon épített fényűző palotákat idézi. Azonban Homérosz eposza nem történelmi feljegyzés. Művét nagyjából négyszáz évvel a megénekelt késő bronzkori háborút követően fejezte be. Olyan világot ábrázol, amelyben az istenek keverednek az emberekkel, és a főszereplők a mitikus hősök korszakához tartoznak. Mégis milyen értelemben tekinthetjük valóságosnak a Homérosz által megírt trójai háborút?
A történelmi Trója helyszíne Törökország nyugati partjainál, a Dardanellák közelében, Hisszarlikban (Hisarlık) volt. Heinrich Schliemann a 19. század végén kezdte feltárni, és úgy találták, hogy számos régészeti réteget rejt. Azokban a rétegekben, amiket Homérosz háborújának idejére lehetett datálni, nyílhegyeket és néhány törött emberi csontot fedeztek fel. Egy pusztító tűzvész egyértelmű jeleit találták, ez lehet annak a nyoma, hogy – Homérosz leírása szerint – a görögök a trójai fellegvár lerohanását követően lángba borították a várost.
Mindez nem tűnhet túl erős bizonyítéknak, de az Anatólia más részein talált leletek is alátámasztják. Különösen a hettiták (az ókori Anatólia lakói), akik írótáblákon hivatkoztak Trójára, amit ők „Wilusának (Viluszának)” neveztek. Még egy Alekszandu nevű uralkodóról is megemlékeznek; az Iliászban szereplő Parisz trójai herceget Alexandroszként ismerik.
A régészeti bizonyítékok és az ókori történetírók magabiztos beszámolói arra ösztönöznek, hogy komolyan fontolóra vegyük a lehetőségét, hogy Tróját feldúlták a bronzkor végén. Ám a város ostroma minden bizonnyal másként zajlott, mint ahogy azt Homérosz ábrázolja. Példának okáért nehéz elképzelni, hogy tíz évig tartott, hiszen a város viszonylag kicsi volt, és nyilvánvalónak tűnik, hogy az istenek sem avatkoztak be a csatatéren. Kérdés, hogy Homérosz eposza azért készült-e, hogy művészi emléket állítson a trójaiak számára tragikusan végződő harcnak?
Az az igazság, hogy ma sem lehetünk benne bizonyosak, hogy Homérosz műve valós történelmi eseménynek állít-e emléket, amit a világ számos pontjáról érkező hellének vívtak a trójaiak ellen, és ami azért robbant ki, mert egy herceg megszöktette egy másik férfi feleségét. A trójai háborúval kapcsolatos igazság, legalábbis jelen pillanatban, homályban marad.
Daisy Dunn, klasszika-filológus, író
4. Történelmi rejtély: Elérhették-e Kínát a római katonák?
Már a hang is szörnyű volt, amit keltettek. Egy római légió nagyjából ötezer emberből állt; ötezer ép embernek tízezer lába van. Mind a tízezer láb caligát, a híres római szöges katonai lábbelit viselte. Ha csak egy ilyen lábbeli csapódott a kövezethez, a hang azt jelezte a birodalom ellenségeinek, hogy nagy baj közeledik; tízezer lábbeli hangjának kakofóniája pedig szinte elképzelhetetlen.
Nemcsak a római légiók zaja az, ami kétezer év távlatából a legfélelmetesebb – hanem a csöndjük. Ilyenfajta csönd borította be Crassus légióit, akik a Pártus Birodalom ellen harcoltak a carrhaei csatában a mai Törökország területén.
Crassusnak nem is kellett volna hadat viselnie. Olyan gazdag volt, hogy a híresen vagyonos Krőzus belesápadt volna az összehasonlításba. De a harcban az arany nem helyettesítheti a kifent acélt. A csata előjelei szörnyűek voltak – és mint kiderült, hátborzongatóan pontosak. Azon a Kr. e. 53-as fekete napon Crassus fiát lefejezték, fejét egy lándzsára tűzve mutogatták az apja előtt. A megtört szívű Crassus kicsivel később ugyanilyen sorsra jutott.
Ez az ütközet Róma egyik legszörnyűbb katonai kudarcainak egyike volt. Több ezer római katona – mármint, akik nem veszítették el életüket – került fogságba és hurcolták keletre őket. Bár Horatius azt sejteti, hogy a légiók túlélői összeházasodtak a pártusokkal, valójában nem tudjuk, mi történt velük. Mígnem a 20. század közepén Homer Dubs, egy Oxfordban kutató Kína-szakértő azt állította, hogy tovább vihették őket keletre, mint ahogy azt eredetileg gondolták – sok ezer kilométerrel távolabbra.
Pár évvel a carrhaei csata után egy kínai város ostroma során néhány zsoldos olyan harcmodort választott, amit még nem láttak abban az országban: az ellenség nyomására válaszul szorosan összeillesztették a pajzsukat, és a végeredmény a „halpikkelyekre” emlékeztetett. A kifejezés egyedülálló a kínai irodalomban. Mindenesetre az összerakott pajzsokra épülő formáció a római hadsereg egyik jellegzetes harci alakzata volt, amit teknősbéka (testudo) formációnak neveztek. Nagyjából ugyanebben az időben egy Kínában alapított várost Liqiannak neveztek (az ókori kínaiak ezt a szót használták „Rómára”). Lehet, hogy ez volt a carrhaei csatát túlélő római katonák végső állomása? Az elméletet még nem bizonyították, de egy napon talán megtudjuk, hogy hol ért véget caligáik szaggatott dobogása.
Catherine Nixey, klasszika-filológus, a The Darkening Age: The Christian Destruction of the Classical World (Macmillan, 2017) című könyv szerzője
5. Történelmi rejtély: Ki építette a Stonehenge-t és miért?
40 évvel ezelőtt vezettem itt először ásatást. Ez alatt az idő alatt többet tanultunk meg a megalitról és az azt építő emberekről, mint kezdő régészként hittem volna. De arra a kérdésre, hogy meg tudjuk-e mondani, hogy miért építették a Stonehenge-t, nemmel kell felelnem. Minél többet tudunk, annál rejtélyesebb.
Az általunk kiásott tárgyi emlékekből és a ránk maradt legendákból építjük fel az ősi múltról alkotott képünket. A Stonehenge-ről szóló legrégebbi történetek arról mesélnek, hogy egy varázsló hogyan repítette át a köveket Írországból. Még annak a saroknak nyomát is ki lehet venni, ahol az ördög hajított egy megalitot az egyik szerzetesre. Egy másik kövön, az algáktól vörössé vált víz olyan, mint a feláldozott szüzek vére.
Mivel nem ismerünk a Stonehenge építéséről szóló feljegyzést, a történeti kutatás ókori népekhez kötötte a maradványokat, görögökhöz, rómaiakhoz és a kora középkori dán-vikingekhez. Ezek az elméletek 1901-re okafogyottá váltak, amikor az első tudományos igényű ásatás nem fedett fel semmi olyat, amit már ne ismertünk volna a prehistorikus időkben élő britonok eszközeiként és hulladékaként. Ennek ellenére az építmény rendkívüli dizájnja és anyaghasználata a mediterrán kapcsolatok lehetőségére utalt – sőt egy görög építészre –, és ez az elképzelés egészen az 1960-as évekig tartotta magát. De addigra már a legtöbb régész a jelenlegi nézőpontot fogadta el: a Stonehenge teljes egészében az őslakos neolitikus népek alkotása.
A vita ezután arról, hogy kik építették, átterelődött arra, hogy miféle társadalom hozhatta létre az építményt. Egy nagymértékben tagolt kultúra alapvető jelképe lehetett – egy vezérelvű társadalomé talán –, ahol a hatalmas emlékmű a státusz és a hatalom kifejeződése, illetve az uralom eszköze volt? Vagy egyfajta egalitárius világ középpontja lehetett, amelyben a távoli vidékeken élő embereknek szükségük volt összejövetelekre, hogy kereskedjenek, társadalmi életet éljenek és közösségi rítusokban, ceremóniákban vegyenek részt?
Jóllehet ezek a komplex történelmet feltételező, összetett műemlékekről szóló elméletek hasznosabbak is, mint a médiában megjelenő egysoros elméletek – miszerint szexuális szimbólum, számítógép, csillagvizsgáló vagy jelerősítő volt –, még mindig nem jutunk közelebb ahhoz, hogy mi volt Stonehenge valójában.
Mindeközben a régészet fejlődése erőteljesen a Stonehenge születése körüli időszak tárgyi bizonyítékai felé irányította a figyelmet – vagyis arra, amit kiástunk. Az új tudományos innovációknak, az újabb ásatásoknak és a régészek újabb nemzedéke által felvetett kérdéseknek köszönhetően jóval több, és nem utolsósorban többféle típusú adat áll a rendelkezésünkre, mint amennyit el tudtam képzelni, amikor 40 évvel ezelőtt először álltam a kutatóárok szélén. De jelen pillanatban minden tudásunk ellenére sem tudjuk megválaszolni azt a kérdést, hogy miért épült a Stonehenge. Valójában ennek az ellenkezője igaz. Minél többet tudunk róla, annál inkább rájövünk, hogy technikailag milyen meglepően tökéletes – és valójában milyen különleges. „Milyen nagyszerű – írta Sir Richard Colt Hoare brit régiséggyűjtő és régész, amikor a Stonehenge-ről elmélkedett 1810-ben. – Milyen csodálatos! Milyen páratlan!” Az elmúlt két évszázadban a régészet legnagyobb eredménye, hogy bebizonyíthatta Hoare igazát: a Stonehenge tényleg páratlan.
Mike Pitts, régész. Legutóbbi könyve: How to Build Stonehenge (Thames and Hudson, 2022)
6. Történelmi rejtély: Mi lett az elveszett IX. légióval?
A Brit-szigetek Kr. e. 43-as római inváziója után megszervezett négy légió egyike, a Legio IX Hispana nyom nélkül eltűnt, és ez a rejtély évszázadok óta izgatja a történészeket. Kr. u. 108-ban feljegyezték, hogy ők építették újjá a légiós tábort Yorkban. 12 évvel később viszont már egyetlen katonai listán sem szerepelt a nevük.
Az egyik népszerű elmélet velük kapcsolatban az, amit Rosemary Sutcliffe írt meg az 1954-es bestsellerében, A Sasban, valamint az, amit a két filmes feldolgozás, A kilencedik légió (2010) és A sas (2011) sugall, hogy a IX. légió ötezer katonája Yorktól északra vonult, leverni a felkelőket, de a hadiszerencse a lázadók mellé állt, és a skót Kaledónia kavargó ködében miszlikre aprították őket.
Nem nehéz megérteni, miért népszerű egy ilyen történet, ahol a hátrányban lévő, rosszul felszerelt briton harcosok megalázó vereséget mértek a jól képzett, nehézfegyverzettel ellátott hivatásos hadseregre: a túlzott önbizalommal bíró császári hatalom és a helyi népesség összecsapása során a leigázottak nem hajlandók elfogadni, hogy esélytelenek, és a gyengébb arat diadalt.
Mindenesetre a történészek az utóbbi időben kételkednek abban, hogy ez így történhetett, és szerintük inkább az valószínű, hogy a IX. légiót valahol a Római Birodalom keleti határvidékén mészárolták le, ahova valamikor a 2. évszázad elején helyezték őket. Sajnos semmiféle bizonyíték nincs, ami alátámasztaná ezt a feltételezést.
A légióhoz köthető, utolsó datálható lelet a yorki erőd kapuján látható felirat, amelyben felsorolják Traianus császár 108-ban viselt címeit. Ezzel szemben a keleti frontra történő lehetséges áthelyezésre utaló bizonyítékok elég szűkösek: néhány csempe, pár edénytöredék és a IX. légió jelét viselő bronz medál, amit a hollandiai Nijmegenben találtak. Igaz, ezek valóban arra utalnak, hogy a légiót (vagy legalábbis egy részét) itt vetették be, és úgy tűnik, hogy a 80-as évekre datálhatók, amikor Domitianus császár a chattusok – egy különösen kegyetlen germán törzs – ellen küldte harcolni Britanniából a római katonákat.
A birodalom egyéb területein nem kerültek elő bizonyítékok – de van valami, ami esetleg alátámasztja a feltételezést, hogy Rosemary Sutcliffe-nek igaza volt, és hogy a IX. légió tényleg Britanniában semmisült meg aktív szolgálat közben?
Fronto római író, aki a 160-as években írt, megjegyezte, hogy Hadrianus uralkodása alatt (117–138) a britonok nagyszámú római katonát gyilkoltak le. Noha a veszteségek mértéke nem ismert, bizonyára jelentős lehetett, ha Fronto megemlítette őket. A 4. században összeállított Historia Augusta szerint, amikor Hadrianus császár lett, „a britonokat nem lehetett római fennhatóság alatt tartani”. Eközben egy az itáliai Ferentinumban előkerült sírkő szerint Hadrianus uralkodása elején több mint háromezer fős erősítést küldtek a szigetre a „briton expedíció” során. Maga Hadrianus 122-ben érkezett Britanniába, hogy „sok hibát kijavítson” és elrendelje, hogy a rómaiak építsék fel a róla elnevezett falat. Egy új légiót is hozott magával, a VI. légiót. Az a tény, hogy a VI. légió állomáshelye is York lett, megerősíti azt a feltételezést, hogy a Fronto által jelzett nagy létszámveszteség a korábban itt állomásozó IX. légiót érintette.
De amíg a IX. légió végnapjait megvilágító döntő bizonyíték nem kerül elő, csak találgatni tudjuk, hogy mi történt velük. Annyi azért valószínűnek látszik, hogy valahol Észak-Britanniában van egy elfeledett csatamező, amelynek egyik része mindörökre a rómaiaké.
Miles Russell, régész, a Bournemouth-i Egyetem tanára
7. Történelmi rejtély: Miért táncolták magukat halálba a középkori európaiak?
Strasbourg városában, 1518-ban egy Frau Troffea nevű nő elhagyta a házát és egy szűk utcában kószált. Aztán táncra perdült, de nem zenére, hanem saját vad, őrült egyéni ritmusára, engedve a tébolynak, ami gyorsan átterjedt másokra is, akik csatlakoztak hozzá, és nemsokára 400 ember táncolt szerte a városban vonagló, rángatózó, kitekert végtagokkal. A tömeget – most már több száz test forgatagát – elragadta a mindent elsöprő kényszer, hogy megállás nélkül táncoljanak.
Nem ez volt az első alkalom, hogy a ragály, amit „vitustánc járványként” emlegettek, megfertőzte Európát. 1374-ben hasonló esetről számoltak be Utrechtben, a Rajna hídjánál: „Mindenekelőtt habzó szájjal a földre zuhantak; aztán megint fölálltak és halálra táncolták magukat.”
A különös jelenséget sohasem sikerült teljes mértékben megmagyarázni. A maga idejében démoni befolyásnak tudták be, vagy úgy vélték, az eretnekeket sújtotta. A 19. században a történészek az orvostudományhoz fordultak, és megpróbálták olyan kóros tünetegyüttesként diagnosztizálni a vitustáncot – vagy más néven chorea minort, magyarosan kóreát – aminek elsődleges megjelenési formája az arc, illetve a kéz és a láb gyors, koordinálatlan rángatózó mozgása.
Az utóbbi évtizedekben igyekeztek további racionális magyarázatot találni a jelenség okára: többek között az anyarozs-mérgezés is felmerült a táncőrület lehetséges okaként. Az anyarozs-mérgezés nem először merült fel lehetséges magyarázatként: az új-angliai Salemben élők hisztérikus viselkedését, ami 1692–1693-ban tömeges boszorkányperhez vezetett, szintén az anyarozs számlájára írták.
A pszichológusok magyarázata, amit aztán a történész John Walter is magáévá tett, szintén meggyőzőnek hat: a tömeges táncjárvány pszichés okokra vezethető vissza. Ezt a fajta rendellenességet emocionális vagy mentális stressz váltja ki, és mint tudjuk, a középkorban gyakoriak voltak a háborúk, a járványok és az éhínség. A 14. században a Rajna áradása miatt a vízszint több mint 10 méterre emelkedett, elárasztotta Strasbourgot. Pusztítást okozott, amit járvány és éhínség követett. Az 1518-as táncot megelőző évtizedben Strasbourgot éhínség és tömeges megbetegedések sújtották, majd súlyos szifiliszjárvány tört ki, ami kétségbeesésbe döntötte az embereket. Talán ezek a megpróbáltatások okozhatták, hogy a „vitustánc járványban” szenvedők úgy festettek, mint akik elszakadtak a testüktől, mintha különös álomvilágba süllyedtek volna, magukat összezúzva, véresen, pihenés nélkül táncoltak, néha hetekig?
A csillapíthatatlan tánckényszer poszttraumás stressz eredménye is lehetett. De a szörnyű traumák ilyen módon való feldolgozásának megvolt a maga veszélye: sokan életüket vesztették a kimerültség miatt, a kiszáradás vagy az éhség következtében. Mások – miután véget ért a transzszerű állapot – újból visszatértek a hétköznapi életükhöz.
Bár ezek a különös esetek új megvilágításba helyezik a szélsőséges fizikai és érzelmi stresszre adott pszichés válaszokat, még mindig nem tudjuk, hogy a „vitustánc járványok” miért söpörtek végig olyan gyakran a 14. és a 16. században Európa bizonyos részein. Egyelőre rejtély marad, hogy az emberek miért táncoltak Strasbourg utcáin, vagy miért pörögtek és ringatóztak a Rajna partján.
Helen Carr, középkortörténész, író
8. Történelmi rejtély: Agatha Christie szervezte meg a saját eltűnését?
Az élet gyakran utánozza a művészetet. Ennek egyik legérdekesebb esete Agatha Christie, a „krimikirálynő” eltűnése. 1926. december 3-án Christie – ekkor már Nagy-Britannia egyik legígéretesebb lektűrírója, hat regény szerzője – otthon tartózkodott berkshire-i otthonukban, Sunningdale-ben. Viharos veszekedésük volt a férjével, Archie-val, aki nemrég jelentette be, hogy elválik. Az írónő felment, hogy esti puszival búcsúzzon hétéves lányától. Aztán beült Morris Cowley-ja volánja mögé, beindította a motort – és eltűnt.
Az esetből médiaszenzáció lett. Főcímek sokasága (mint amilyen a jobboldali képen is látható, az írónő arcképével együtt) tudósított arról, hogy a rendőrség hatalmas erőket mozgósított a kutatás sikere érdekében. Christie riválisa, Dorothy L. Sayers, nyomok után kutatva felkereste az írónő házát, Sir Arthur Conan Doyle pedig egy médiumhoz fordult, hogy a szellemvilágtól kérjen segítséget. A Daily Express egyik címlapja így tálalta a különös esetet: „MRS. CHRISTIE REJTÉLYÉNEK KULCSA – Kalap nélküli nővel találkoztak a hegyoldalon – HAJNALI 5 ÓRAI INCIDENS – Egy férfi segített neki beindítani a kocsiját”.
Maga Christie sem találhatott volna ki hátborzongatóbb rejtélyt. 10 napig nem került elő. Aztán december 14-én végül rábukkantak az előkelő harrogate-i Swan Hydro Hotelben, ahová álnéven jelentkezett be. Az írónő napokon át részt vett a hotel bridzs- és táncprogramjain, és amikor felismerték, azt állította, hogy elveszítette az emlékezetét. Talán a legfurcsább az egészben az, hogy álnévként a Neele nevet választotta. Tudta, hogy a férjének viszonya van, és a szeretőjét Neele-nek hívták.
Soha nem derült ki, mi is történt valójában. Az orvosok megerősítették Christie kijelentését, hogy időleges amnéziában szenvedett, bár néhányan biztosra veszik, hogy az eltűnése csupán reklámfogás volt. Az ügy iránti érdeklődés a mai napig nem hagyott alább. Christie egyik életrajzírója úgy véli, azért rendezte meg az eltűnését, hogy megalázza a férjét; egy másik szerint idegösszeomlást kapott. Christie soha többé nem beszélt az esetről; önéletrajzában egyetlen szót sem veszteget az epizódra. A nevéhez köthető leghíresebb rejtély valóságos esemény, és nem a fantázia szüleménye.
Dominic Sandbrook, történész, a King’s College (Londoni Egyetem) vendégprofesszora
9. Történelmi rejtély: Mit próbál nekünk elmesélni a Voynich-kézirat?
Ha a Voynich-kézirat régi pergamenjeit lapozgatjuk, minden oldalon összefüggéstelen szöveget találunk. A napjainkban a Yale Egyetemen őrzött kötet ismeretlen nyelven íródott, amit eddig még nem sikerült azonosítani, valamint egy sor eleven, lenyűgöző illusztrációt is tartalmaz. A tudósoknak egyelőre nem sikerült megfejteni a kézirat tartalmát, és azt sem tudják, hogy ki készítette – vagy miért döntött a szerzője úgy, hogy elzárja az avatatlanok elől. A pergament a 15. századra datálják, a kézirat valószínűleg Közép-Európában készült a 15. század végén vagy a 16. században. Mivel a szöveget nem értjük, legfeljebb az illusztrációkból tudunk következtetni a tartalmára Láthatóan orvosi és tudományos témákat tartalmaz, a növények gyógyhatásainak szentelt oldalakkal, az ezekből származó esetleges gyógyhatású készítményekkel. Külön részt szentel az asztrológiának és a csillagászatnak, valamint a recepteknek (vagy mégsem). A vizuális anyag egy részét nagyon nehéz értelmezni. Az illusztrációk egy része meztelen nőalakokat ábrázol vízben vagy egyéb folyadékban elnyúlva, és körülöttük csőrendszerek láthatók. Ezek a képek vajon valamilyen fürdőkúrát ábrázolnak, vagy allegorikus jelentést hordoztak?
Az illusztrációk alapján lehetséges, hogy a szöveg maga is a természet és a kozmosz hatalmával áll kapcsolatban, és esetleg mágikus és alkímiai folyamatokat taglal. Ezek a titkos tanítások nagyon elterjedtek voltak Európában a Voynich-kézirat keletkezése idején, de az ilyesfajta kísérletezések titokban folytak. A kézirat összeállítója valószínűleg rejteni akarta okkult tudását, egyrészt, hogy megóvja másoktól, másrészt, mert az egyházi és a világi hatóságok nem nézték jó szemmel az alkímiát és a mágiát. A kéziratot az alkímia és mágia lelkes híveként ismert II. Rudolf német-római császár (1576–1612) és magyar király udvarában őrizték, aki feltehetőleg John Dee (1527–1608) angol asztrológustól szerezhette meg, aki szintén érdeklődött az okkultizmus iránt.
Bár a történészek már sok mindent feltártak a 15–16. századi emberek mágia iránt táplált titkos vonzalmáról, a Voynich-kézirat tartalma továbbra is rejtély marad. A legvalószínűbb, hogy a szöveg titkosírással készült, a szavakat egy máig azonosítatlan nyelvre konfigurálták egy különös ábécé révén tovább bonyolítva, hogy még nehezebb legyen megfejteni.
Az évek során számos kutató kísérelte meg kibogozni a titkosírást; talán az amerikai Friedman házaspár a leghíresebb közülük. William és Elizebeth Friedman a második világháború idején kódfejtőkként dolgoztak, de fontos munkájuk mellett a Voynich-kéziraton is kipróbálták szaktudásukat. Az 1950-es években folytatták a munkát, de még az ő briliáns agyuk sem volt képes feltörni a kódot. Remélhetőleg egy nap majd akad egy tudós, aki megfejti a kéziratot, és végre fény derül a titkaira.
Elma Brenner, középkortörténész, a Wellcome Collection múzeum és könyvtár szakértője
10. Történelmi rejtély: Hol töltötte élete utolsó pillanatait Amelia Earhart?
„Amelia Earhartot megették a rákok?” Egy amerikai magazin vetette fel nemrég ezt a meglehetősen kegyeletsértő kérdést, arra utalva, hogy a kókuszrákok megeszik a holttesteket. Végül az újságíró úgy döntött, hogy ezt „tényleg nehéz megválaszolni”. A legtöbb már nem élő 20. századi híresség esetében a születés és halálozás időpontja az első, amit közzétesznek. De az amerikai pilóta, Amelia Earhart esetében meg kell elégednünk az elsővel, 1897. július 24-ével és a regényesen hangzó „eltűnésének dátumával”, 1937. július 2-ával. Rejtély maradt, hogy tényleg aznap halt-e meg – amely rejtélyben egyéb tényezőkkel együtt négy border collie fajtához tartozó kutya, 13 csont és ismeretlen számú rák is szerepel.
Earhart és navigátora, Fred Noonan a Föld megkerülésére tett kísérletük utolsó szakaszánál tartottak, a Howland-sziget felé repülve a Csendes-óceánon, amikor eltűntek. Amelia már híres volt, a nők közül elsőként repülte át egyedül az Atlanti-óceánt. „A repülés nem csupán egyszerű vitorlázás – írta az emlékiratában –, ám a repülés öröméért megéri az árat”.
Rendelt egy saját igényei szerint készített Lockheed Model 10-E Electra gépet, amit különleges benzintartállyal, robotpilótával és más speciális felszereléssel láttak el a földkörüli útra. Mielőtt leszállították volna a vevőnek, az Electra rövid időre feltűnt egy 1936-os romantikus filmkomédiában is. „Kíváncsi vagyok, mire jó ez a rengeteg ketyere”, tréfálkozott Clark Gable a pilótafülkében. Amikor Noonan ellenőrizte a gépet, csalódottan látta, milyen kevés navigációt segítő eszköz van rajta.
Earhart és Noonan a következő év júniusában indult útnak, és még a hónap vége előtt megtették útjuk kétharmadát. Már csak a Csendes-óceánt kellett volna átszelniük Earhart 40. születésnapja előtt ahhoz, hogy az „égbolt királynőjeként” ünnepelhessen. Július 2-án, az utolsó megerősített rádióüzenetükben Earhart megadta a koordinátákat, amelyek szerint nem érték el a Howland-szigetet, majd azt mondta: „Várj!” Ezt követően az adás megszakadt. Az amerikai haditengerészet két hétig kutatott utánuk, de nem akadtak az Electra nyomára. A hivatalos jelentés szerint a pilóta és a navigátor meghalt, miután gépük az óceánba zuhant.
De nem ez az egyetlen elmélet Earharték halálával kapcsolatban. 1940-ben 13 emberi csontot, köztük egy koponyát találtak Nikumarorón, egy lakatlan korallzátonyon, 740 kilométerre a Howland-szigettől. De nem nyert bizonyítást, hogy Earhart túlélte a kényszerleszállást a zátonyon, majd tragikus módon éhen halt, illetve kiszáradt. A csontokat „izmos európai férfi” maradványaiként azonosították, akinek 165 centiméteres testmagassága kisebb volt mint Earharté és Noonané.
1991-ben egy repülőgép törzsét találták meg Nikumarorón. Bár a szakértők véleménye megoszlik, hogy az alumínium 1937-ből vagy a második világháborúból származik-e, a felfedezés újból felcsigázta a közönség érdeklődését.
A történelmi repülőgépek megőrzésére és felújítására létrejött nemzetközi csoport szerint 57 hiteles rádióadást fogtak Earhart frekvenciáján Észak-Amerikában 1937. július 2. és 6. között, köztük egyet egy texasi háziasszony észlelt, amelyben Earhart a sérüléseit jelentette. 2017-ben négy border collie kutya emberi maradványok szagára lelt egy fa alatt Nikumarorón, de nem találtak csontokat. Robert Ballard oceanográfus, aki a Titanicot is feltárta, átkutatta az atoll körüli vizeket Earhart Elektrája után – de semmit sem talált. Legújabban, 2024-ben a Deep Sea Vision nevű óceánkutató cég azt jelentette, hogy a Howland-szigettől mintegy 160 kilométerre, 4,9 kilométerrel a víz felszíne alatt hanghullámokkal felfedeztek egy az Electrára emlékeztető tárgyat az óceán fenekén – ezt azonban még további kutatásoknak kell megerősíteniük.
Amelia Earhartot tehát rákok ették meg? Elképzelhetőnek tűnik, bár, hogy ez Nikumaroro homokján vagy valahol az óceán mélyén történt, nehéz megmondani. Inkább azon kellene elgondolkoznunk, hogy a közvéleményt miért érdeklik jobban Earhart életének tragikus utolsó pillanatai, mint az ő hihetetlen eredményei.
Clare Mulley, társadalom- és kultúrtörténész, a The Women Who Flew for Hitler (St Martin’s Press, 2017) című könyv szerzője
