Octavianus, az első princeps

Kertész István

Sorozatunkban a Római Birodalom legismertebb egyeduralkodóit elevenítjük meg, a császárságot megalapozó Julius Caesartól egészen Nagy Constantinusig. Jelen cikkünkben Octavianus életét mutatjuk be.

Arányosság, harmonia. Suetonius nem véletlenül emelte ki ezeket a vonásokat Octavianus jellemzésekor. E nagy formátumú politikus egész pályája a harmónia jegyében alakult. Ebben lényegesen különbözött Caesartól. Octavianusnak hosszú élet, türelmesen kivárt politikai sikerek jutottak. Az ő nyugodt, ám a sorsdöntő pillanatokban határozott egyéniségére volt szükség ahhoz, hogy az állam imbolygó hajója a köztársaság polgárháborús viharoktól korbácsolt tengeréről a principatus békésebb öblébe evezhessen.

A sokra hivatott Caius Octavius i. e. 63. szeptember 23-án született Rómában. Ez az év Catilina összeesküvésének leleplezése miatt volt sokáig emlékezetes a Városban, később azután e születés okán is gyakran emlegették. Az újszülött családja nem volt túlságosan előkelő. Atyja viselt első ízben senatori tisztséget a famíliából. Házasságai – legalábbis kezdetben – szerény közéleti haszonnal kecsegtettek. A második feleség, Atia édesanyja, Julia viszont Julius Caesar testvére volt. Így aztán a növekvő hírű nagybácsi dicsősége bearanyozta az Atiától született unokaöcs, Caius ifjúságát is.

Caius Octaviusnak szüksége is volt támogatásra, hiszen édesapja 59-ben elhunyt. Őt és testvéreit mostohaapjuk, Philippus, az 56-os év egyik consula nevelte fel. De odafigyelt rájuk Julius Caesar is. Tette ezt annál inkább, mert a gyermek Octavius kezdett figyelemre méltó tulajdonságokat felmutatni.

Alig múlt 11 éves, amikor nagyanyja, Julia temetésén – mint a halott egyetlen férfi leszármazottja – gyászbeszédet mondott.

Állítólag ez a beszéd nem hagyott kétséget afelől, hogy a gyermek jól ismerte Caesarnak közel két évtizeddel korábban a másik Julia temetésén elmondott szavait.

Octavianus útja a hatalom felé

Octavius később is igyekezett Caesar jóindulatát elnyerni, és a fiú utód nélküli dictator számos jelét adta annak, hogy unokaöccse törekvései visszhangra leltek benne. 47-ben beválasztatta Octaviust a pontifexek papi testületébe – hajdanán ő is az istenek szolgálatával kezdte közéleti pályáját –, majd a Pompeius hívei ellen győzelmesen végrehajtott afrikai hadjáratot követően megengedte az ifjúnak, hogy részt vegyen a diadalmenetben. A ráruházott jogoknál fogva Octaviust bejegyeztette a patríciusok közé. Caesar persze saját sorsából is jól tudta, hogy a jó származás még csak előfeltétele a sikernek, a garanciát csak a megszerzett tudás és tapasztalat adhatja meg. Ezért a Balkán nyugati partvidékén fekvő Apollóniába küldte Octaviust, aki ott a neves pergamoni szónok, Apollodórosz leckéit hallgatta, és emellett katonai képzésben részesült a környéken állomásozó légiók tisztjeitől.

Octavianus egy 16. századi metszeten (Wikimedia)

A halott dictator végrendelete azután nyilvánvalóvá tette azt, amit addig csak sejteni lehetett. Caesar vagyona háromnegyedét Octaviusra hagyta, és fiává fogadta az általa olyannyira kedvelt ifjút. Amikor Italiába visszatért, a végrendelet értelmében Octavius felvette a Caius Julius Caesar nevet. Ezentúl csakis így szerepelt, s ezzel azt is kifejezte, hogy magát nagybátyja politikai örökösének tekinti. Ettől kezdve ragadt rá az Octavianus elnevezés, amely az Octavius nemzetségből más nemzetségbe adoptáltat jelent, s amellyel megkülönböztették őt örökbefogadójától.

Caesar meggyilkolása általános zűrzavart keltett Italiában

Noha a hivatalban lévő caesarianus consul, Marcus Antonius, aki Caesar legjobb barátjának számított, taktikai megfontolásból egyelőre mérsékelten viselkedett, a megölt dictator helyettese, a magister equitum (a lovasság parancsnoka) tisztségét betöltő Marcus Aemilius Lepidus azonnal bosszúállást hirdetett a gyilkosokkal szemben. A senatus java része nem bánta a történteket, mert úgy vélte, hogy ezáltal megnyílik az út a senatori rend egykor élvezett politikai jelentőségének visszaállítására.

A nép hangulata miatt azonban nem látszott tanácsosnak túlságosan messzire menni Caesar rendszerének elítélésében.

Octavianus, mihelyt a római közállapotokból érzékelte, hogy biztonságát az örökbefogadója életét elvevő összeesküvők nem fenyegethetik, azonnal határozottan lépett fel. Caesar veteránjai éppúgy, mint a dictatornak lekötelezett pénzemberek, minden támogatást készek voltak megadni neki a politikai karrierhez. Ő pedig óvakodott valódi céljait felfedni, és igyekezett a köztársasági rend odaadó híveként elfogadtatni magát. Az Antonius és a senatus között éleződő konfliktus ebben a törekvésében segítségére volt. Amilyen hiba volt Antoniustól az, hogy lekezelte és semmibe vette Octavianust, éppoly baklövést követett el Cicero is, amikor maga adatott törvényes hatáskört az alig húszéves fiatalember kezébe.

I. e. 43 tavaszán kezdetét vette az úgynevezett mutinai háború. Antonius felvonuló csapataival szemben Brutus Albinus, Gallia Cisalpina helytartója, Caesar egyik gyilkosa, Mutina (a mai olaszországi Modena) városában készült fel a védelemre. A senatus határozata értelmében a két consul, Hirtius és Pansa, valamint Octavianus öt saját, zömmel Caesar egykori harcosaiból álló legiójával indult északra, hogy megakadályozza Antoniust a gall tartomány birtokbavételében.

A Mutina mellett lezajló összecsapásokban Antonius vereséget szenvedett, és kénytelen volt nyugatra vonulni. Az Antoniust legyőző sereg közben átmenetileg fővezérek nélkül maradt. Mindkét consul, Hirtius és Pansa is életét veszítette. Seregüket így a kötelességtudó Octavianus „kénytelen” volt a maga irányítása alá vonni. Hirtelenjében kilenc legióra növekedett a rendelkezésére álló haderő.

Octavianus egy csapásra döntő tényezővé vált a politikában

Ezt a realitást persze sokan nehezen emésztették meg. A senatus Octavianus érdemeit nem ismerte el. Ez sürgős lépésekre kényszerítette Octavianust. Róma ellen irányította seregét. A védtelen fővárost harc nélkül elfoglalta, és ezután már nem volt akadálya annak, hogy a megrettent senatus Octavianus minden követelését teljesítse. Jóval a törvényes határidő elérése előtt – a consuloknál az előírt életkor 43 év volt – consullá választották, és törvényt szavaztak meg Caesar gyilkosainak megbüntetéséről.

Novemberben megegyezett egymással Octavianus, Antonius és Lepidus. Egymás között osztották meg az állam feletti főhatalmat, és kötelezettséget vállaltak arra, hogy minden erejüket a Caesar-gyilkosok és támogatóik ellen fordítják. Ezt a megállapodást azután a népgyűlés szentesítette, és öt évre megválasztotta őket „a köztársaság ügyeinek rendezésére kijelölt triumvireknek”. A történészek által második triumviratusként emlegetett politikai szövetség első dolga a személyes okból vagy nézeteik miatt veszélyesnek ítélt polgárok kiirtása volt. A halálraítéltek nevét hosszú listákon tették közszemlére, és az összeírtakat (proscribáltak) bárki jutalom fejében megölhette, viszont halállal lakolt, aki segíteni merészelte őket.

Rövidesen háromszáz senator és kétezer lovag pusztult el a triumvirek terrorja következtében.

Míg Italiában folyt a tisztogatás, azalatt a keleti tartományok sorra a Caesar-gyilkosok és párthíveik kezére kerültek. A triumvirek elhatározták, döntésre viszik a dolgot. Macedonia keleti vidékeire vezették a hadat, amely Antonius és Octavianus vezérlete alatt két csatában győzött Cassius és Brutus seregei felett. Caesar merénylői öngyilkosok lettek, a polgárháború és ezzel együtt a birodalom sorsa eldőlt. Már a csaták után nem sokkal a triumviratus lényegében duumviratusszá alakult, mivel a győztesek Lepidust gyakorlatilag kiszorították a hatalomból. Egymás közt pedig úgy döntöttek, hogy Italia és a nyugati tartományok Octavianus, míg a keleti provinciák Antonius irányítása alá kerülnek.

BBC HISTORY HÍRLEVÉL ✉️

Folyamatban…
Sikeres feliratkozás!

Az a körülmény, hogy Antonius és Octavianus annyi közös sikert megért katonái vonakodtak egymásra fegyvert fogni, sok konfliktus után a békés megoldás felé hajlította a feleket. Brundisiumi (a mai olaszországi Brindisi) találkozójukon tisztázták a félreértéseket, és újból felosztották a provinciákat. Octavianusnak jutottak a nyugati, Antoniusnak a keleti tartományok, míg Lepidus kénytelen volt beérni a jelentéktelen Africával (a mai Algéria, Tunézia és Líbia egy része). Néhány viszonylag nyugodt esztendő következett. I. e. 32-ben Octavianus nyilvánosságra hozta Antoniusnak a római Vesta-szentély gondjaira bízott végrendeletét, amely nem hagyott kétséget afelől, hogy Antonius Egyiptomot tartja igazi hazájának. És mivel a végrendelet megerősítette, hogy alkotója Kleopátra fiát, Caesariont tekinti Caesar valódi örökösének, az okirat egyben Octavianus legitimitását is megkérdőjelezte.

Erre csakis háborúval lehetett válaszolni

Italia és a nyugati tartományok felesküdtek Octavianusnak, Antonius hívei pedig elhagyták Rómát. Kitört a köztársaság történetének utolsó polgárháborúja. I. e. 31. szeptember 2-án csapott össze az ellenfelek hajóhada a nyugat-görögországi Actium közelében. Ezután már csak idő kérdése volt Octavianus végső győzelme. Ez i. e. 30-ban következett be, Egyiptom meghódításával. Kleopátra és Marcus Antonius öngyilkos lett, Caesarionnal gyilkos fegyver végzett. A fáraók földje római tartománnyá süllyedt, Caesar örökbe fogadott fia a Római Birodalom egyedüli urává emelkedett.

Az actiumi csata (Wikimedia)

Miután helyeselte Caesar elgondolását a katonai monarchiáról, Octavianus azt akarta megvalósítani. Azonban le kellett vonnia a tanulságokat Caesar végzetéből. Be kellett látnia, hogy a hagyományokkal nyíltan szakító egyeduralom állandóan ébren tartaná a konzervatív politikai erők ellenállását. Valami mással kell tehát próbálkoznia. A megoldás végül is zseniálisan egyszerű lett.

A köztársaság helyreállításának jelszavával hozta létre a császári uralmat

Csak miután a senatust, vagyis a legfőbb államtanácsot kedve szerint megrostálta, szánta rá magát a következő lépésre. 27. január 13-án lemondott rendkívüli hatalmáról, és bejelentette a köztársasági rend visszaállítását. A senatus persze tisztában volt azzal, hogy Octavianusnak esze ágában sincs lemondani a hatalomról, és az előző évek bizonytalanságainak kiszolgáltatott senatorok tudták a leckét. Elkezdték kérlelni a nagy férfiút, ne hagyja magára az államot tengernyi problémájával. Néhány napon át egyik hatáskört a másik után fogadtatták el vele, mígnem megkapta az Augustus („az istenek által nagyra növelt férfiú”) kitüntető jelzőt is.

Ezzel vette kezdetét Rómában a principatus korszaka.

Az új rend onnan nyerte elnevezését, hogy az általa összeállított senatusi névjegyzék élére Octavianus a saját nevét tette. Ettől fogva őt illette meg a princeps senatus („a senatus első embere”) cím, ami együtt járt azzal a joggal, hogy véleményét elsőnek nyilváníthatta ki. Octavianus Augustus, princeps voltánál fogva gyakorlatilag az állam teljhatalmú urává vált – hiszen a katonai erő által alátámasztott véleményét kötelező érvényűnek tekintették. Az i. e. 27-től i. sz. 14-ig tartó hosszú kormányzása alatt Octavianus Augustus számos sikeres kül- és belpolitikai lépéssel konszolidálta az évszázados polgárháborús harcban megrokkant államot.

Octavianus külpolitikája inkább óvatos volt, semmint agresszív

Erő helyett diplomáciai eszközökkel igyekezett érvényesíteni a római érdekeket. Az állam belső nyugalmát úgy biztosította, hogy a legfontosabb hivatalokba hűséges híveit helyezte. Törvényhozásával a társadalmi egyensúlyt igyekezett fenntartani. Család- és házasságvédelmi törvényei elsősorban a senatori és a lovagrend, vagyis a császári uralom alapvető két társadalmi bázisa megszilárdítását célozták. Ugyanakkor több, a régi köztársasági hagyományokat idéző és a közerkölcsöket érintő törvénnyel azt az illúziót is táplálta, amely propagandája középpontjában állt, vagyis, hogy helyreállította a köztársaságot. Ezenkívül szabályozta a rabszolga-felszabadítást és a rabszolgákkal szembeni bánásmódot is. Még arra is maradt energiája, hogy tökéletesítse a Caesar által megreformált naptári rendszert.

Augustus uralma idején Róma sok szép középülettel gazdagodott. Miután az Augustus által kiépített államrend szilárd, az egyeduralom pedig a princeps alkatának köszönhetően mérsékelt volt, az uralkodó nem kényszerült arra, hogy a tömegek kedvét keresse, hanem érvényesíthette gazdaság- és szociálpolitikájában az észszerűséget.

Octavianus Augustus tartalmas élete i. sz. 14-ben ért véget. Hetvenhatodik születésnapja előtt harmincöt nappal ragadta el a halál, hogy azután a római nép tisztelete az istenek közé emelje.

Halála éppoly nyugodt és méltóságteljes volt, mint egész élete.

Suetonius írja: „Élete utolsó napján érdeklődött, vajon a róla szóló hírek nyugtalanságot keltenek-e az utcán; tükröt kért, megigazította haját és megereszkedett állkapcsát. Majd beengedte szobájába barátait, és azt kérdezte tőlük: nem gondolják-e, hogy ő az élet komédiáját elég jól játszotta? S végül ezt fűzte hozzá: Játékunk, hogyha tetszett, hát tapsoljatok, / Jókedvűen tomboljatok mindannyian.”

Forrás: Kertész István: Híres és hírhedt római császárok (Kocsis Kiadó, 2022). A fenti írás a könyv második fejezetének rövidített, szerkesztett változata

A BBC History bemutatja a történelem izgalmasabb oldalát! Fizessen elő és olvassa rendszeresen Magyarország kedvenc havilapját!  Előfizetek