ℹ️ Kedves Olvasónk! Ez a cikk a History Magazin archívumából származik. Amennyiben a legfrissebb tartalmainkat szeretné olvasni, úgy kérjük fizessen elő vagy vásárolja meg az aktuális lapszámot.
Az 1728–1729-es szegedi boszorkányperek a Magyar Királyság legnagyobb boszorkányüldözésévé váltak: a tömeges vádaskodások, a jogszerűtlen bizonyítási eljárások és a látványos kivégzések nemcsak Szeged, hanem egész Európa figyelmét felkeltették. A perek politikai botránnyá szélesedtek, hozzájárultak a központi hatalom beavatkozásához, és hosszú időre a babona, a jogtiprás és a boszorkányüldözések egyik legismertebb magyarországi példájává tették a várost.
A büntetőperes vizsgálat és annak híre mind belföldön, Pozsonyban, mind az uralkodó bécsi–prágai köreiben, mind pedig külföldön (Breslau, München, Augsburg, London, majd Edinburgh), vagyis Európa katolikus és protestáns hatalmi központjaiban egyaránt kisebb-nagyobb hullámokat vert. Az esemény hírértéke mindenesetre megugrotta az európai közvélemény ingerküszöbét: a hasonló léptékű újvilági eset, a salemi boszorkányperek (1692) körüli vita épp már lecsengőben volt, és a civilizáció „peremvidékén” lezajlott hasonló skótföldi (1660-as évek), svédországi vagy svájci (1670-es évek) boszorkánypánik-eseteket szinte el is felejtették.
Ez a boszorkányhisztéria nemcsak nagyságrendjét és forrásait, de jellegét tekintve is különbözik a magyar boszorkányüldözés általános képétől. Az eljárások során alkalmazott bizonyítási eszközöknek köszönhetően (a jogszerűtlen és kétes hitelű vízpróba, mérlegpróba, valamint a szakszerűtlen alkalmazott tortúra) a vádaskodásoknak olyan láncolata alakult ki, ami magával ragadta az egész város közvéleményét, sőt Pozsony, Bécs után a protestáns világ figyelmét is némileg Szegedre irányította.
Jogosan merülhet fel a kérdés, hogy miért különleges az a rövid periódus, ami az 1728–1729-es perek eszkalálódásához vezetett, és milyen összefüggésben állhat mindez a városban és Európában lejátszódó folyamatokkal. Erre a kutatás jelen állása szerint nem tudunk egyértelmű választ adni, de az bizonyosnak tűnik, hogy a nagy per nem oka, hanem eredője volt a fent részletezett láncolatoknak. Ennél fogva pedig a boszorkányüldözések vizsgálata alkalmas lehet arra, hogy azokon keresztül megértsük egy város, egy régió és az 1720-as évek globális viszonylatait, társadalmi kapcsolatait és a boszorkányságról ismert eszmék, hírek és „tudások” áramlásait.
Boszorkányok a forgószélben
A szegedi esemény később botrányosra dagadt híre mindaddig helyben maradt, mígnem 1728. július 23-án Szegeden, a város ma Boszorkányszigetnek nevezett részén a boszorkányságban elítélt 12 személyt négyesével a cölöpökhöz kötözték, majd máglyán megégették. Korábban a gyanúsítottakat vízpróbának és mérlegpróbának vetették alá: aki „könnyűnek találtatott”, azt elítélték. Hosszú tűkkel szurkálták őket a per bizonyítási szakaszán, hogy az ördög testi jegyeit megtapasztalhassák rajtuk. Testük ezeken a pontokon érzéketlennek látszott, mert nem mindig vérzett. Egy-egy szőrtelen hónalj vagy gyanús anyajegy ugyancsak a nem emberi természet bélyegét jelezhette.
A máglyán végrehajtott ítélet valódi látványosság volt a nép számára. Az egybegyűlt tömeg megkönnyebbülten nézte végig a kivégzést, hiszen úgy hitték: a közösség árulói végre bűnhődnek. Olyan embereket láttak a lángok között, akiket a város minden bajáért – a jégesőtől a szegénységen át egészen a törökökkel való lepaktálásig – felelőssé tettek.
A vádak fókuszába először Kökényné Nagy Anna bábaasszony került.
Bár gyógyítóként és bábaként a városi asszonyok bizalmasa volt, nehéz természete és fenyegetőzései miatt sok ellenséget szerzett. Amíg szabadon járt, mindenki hallgatott, de a „morális pánik” és az ínséges idők őt tették meg bűnbaknak. Letartóztatása után átszakadt a gát: a lakók vádak áradatával árasztották el a bíróságot, minden korábbi gyermekágyi halált az ő számlájára írva. A kínvallatások hatására végül Kökényné is megtört, és a halál árnyékában korábbi ismerőseit és ellenségeit is magával rántotta a mélybe.
A vádak hullámai megállíthatatlanul terjedtek, és hetek alatt megtöltötték a város börtöneit. A vallomásokból egy különös, sötét világ képe rajzolódott ki: a szegedi boszorkányok a vádak szerint szigorú katonai rendbe szerveződtek, hasonlóan a törökökhöz vagy a bukott kurucokhoz. Saját tisztikaruk volt: kapitányok, hadnagyok és dobosok vezették a démoni sereget. Kellékeik is a valóság torz tükörképei voltak: a zászlót dióhéjban rejtegették, dobjuk lókörömből, trombitájuk pedig szamárcsontból készült. Az esküjüket magának az ördögnek – Plutónak vagy Dromónak – tették le, aki testi jellel pecsételte meg az alkut. A rituálé része volt a keresztény hit megtagadása és egy bűnös vigasság, amely az ördöggel való közösülésben teljesedett ki.
A tömlöcben ülő boszorkányszervezet többségében szegény városi polgárokból, cselédekből állt, de akadt köztük egy ismertebb személy is, aki a bíróság szemében már korábban is szálka volt, ő lett a csapat vezére. A „katonai” ranglista alsó fokaira könnyű volt akármelyik szegényebb, csak ideiglenesen Szegeden lakó személyt „kinevezni”. De a „kapitány” csakis Szeged város egykori főbírája, Rózsa Dániel lehetett. A 82 éves Rózsa Dániel Szeged egyik legvagyonosabb polgára volt, ám a boszorkányperek idejére már kiszorult a hatalomból. Pályafutása lenyűgöző, egyben ellentmondásos: az országgyűlést is megjáró egykori főbíró mélyről küzdötte fel magát, ám gátlástalan vagyonszerzései miatt rengeteg ellenséget és irigyet szerzett a városban. Amikor az idős, befolyását vesztett gazdát végül elfogták, a hóhér kínzásai alatt hamar megtört. A jegyzőkönyvbe végül az került, amit a vádlói hallani akartak: beismerte, hogy társaival egy akó pénzért hét évre eladták a csapadékot a törököknek, az esőt pedig ő maga kötötte egy zacskóba, és rejtette el a hordói alá.
A botrány 1728 augusztusában robbant ki, amihez nagyban hozzájárult, hogy a per éppen a pozsonyi országgyűlés idejére esett.
Míg a jogász végzettségű Podharadszky György főbíró Pozsonyban képviselte a várost, Szeged ügyeit helyettesei, Müller János és Nagy Pál főjegyző intézték. A per végül azért torkollott politikai botrányba, mert Rózsa Dániel személyében egy korábbi magas rangú tisztviselőt végeztek ki méltatlan és kegyetlen módon: máglyán. A felhördülés akkora volt, hogy Pozsonyban már mindenki erről a jogtiprásról beszélt. Érdekes módon nem a boszorkányság vádja vagy maga a kivégzés ténye verte ki a biztosítékot a politikai elitnél, hanem a máglyahalál nemtelen módja. Ezt követően Szeged politikai ellenfelei mindent elkövettek, hogy eljárási hibákat találjanak, így kerültek a kritika kereszttüzébe az olyan barbár módszerek, mint a vízpróba vagy a mérlegpróba.
Annak ellenére, hogy a szegediek országgyűlési képviselője igyekezett a botrányt tompítani, a hír elérte Bécset és az udvar belső köreit. A kancellária a per azonnali hatályú felfüggesztését rendelte el, amit a városi tanáccsal folytatott levélváltásokból ismerünk. Az események előzményei és az így-úgy magyarázott városi indokok, szándékok is ezekből derültek ki. A híráramlás mind hivatalos, mind félhivatalos szálai havi levélváltásokban valósultak meg. Az udvar valójában biztonsági kockázatot látott (délvidéki török viszonylatban) a városban. Ezért annak ellenére látott okot a beavatkozásra, hogy a város rendi privilégiumait épp nem sokkal korábban adta vissza az uralkodó, köztük a bíráskodás autonóm területi jogát is.
Már a második kancelláriai leirat erős kételyeket támasztott a város eljárásával szemben.
A felküldött dokumentumok többsége alapján Bécs alapjaiban kérdőjelezte meg annak hitelességét. A hosszabb és terjedelmesebb ide-oda levelezés után a város elleni vádak azonban felpuhultak, mivel kiderültek a magyarországi büntető jogrend rendszerszintű anomáliái. Látszólag egy általános diskurzus zajlott a városi tisztségviselők és a központi adminisztráció között, amelynek természetes része volt a boszorkányságról vagy más bűncselekményekről szóló tudáscsere, amiben minden résztvevőnek volt elképzelése a boszorkányság démonológiai és hétköznapi realitásairól (elméletről és praxisról) egyaránt.
A vita során a felelősség – épp a fennálló büntetői jogrend bizonytalanságaira hivatkozással – látszatra megosztottá vált. A Pozsonyban tartózkodó befolyásos szegedi főbírónak végül sikerült a város érvelését elfogadtatnia, és a jogi disszonanciákat mint büntetőjogi eljárásjogi hiányokat az udvar elé tárnia. Ezzel pedig a felelősség nagyobbik részét a rendi törvényhozásra és az udvarra hárítania. Ennek hatására az 1729. február 21-én kelt utolsó leiratban kisebb szankciók mellett az udvar engedélyezte a város részére, hogy a korábban már elkezdett eljárásokat és az ügyet végleg lezárják.
A kancellária szándéka a boszorkánypert folytató, némileg autonóm hatóságok „megregulázására” az egyik első, egyben a legjelentősebb boszorkányüldözés elleni, politikai fellépés volt Magyarországon. Jelezte azonban az eset azt is, hogy a boszorkányüldözés fenntartásában, még a botrány ellenére is, ekkor még az udvari körök jelentős politikai potenciált láttak. Valójában ez a helyi hatóságokat korlátozó kötőfék volt, ahol a gyeplő vége az uralkodónál volt, a zabla része pedig (amire a nemesi rend óvatlanul ráharapott) az immár kisebbített jogkörökkel rendelkező bíróságok szájába került.
A perben jegyzőkönyvezett boszorkányhiedelmek vádelbeszélései mögött egyértelműen kiviláglik az a központi hatalom irányából sugárzott vízió, hogy minden személyt meg kell regulázni és törni, aki a „pogányság” megtestesítőivel, a törökökkel akár csak lelki közösséget is vállalni mert, onnan politikai vagy vagyoni hasznot remélt. III. Károly 1723. évi IX. és XI. törvénycikkelyei a nyilvános gonosztevők között sorolták fel – a rablók és gyilkosok mellett – az eretnekeket és a törökökkel „társalkodókat”, „cimborálókat” (szövetkezőket) mint államellenes bűnözőket. De még a boszorkányság vádakból is egy militáns politikai összeesküvés képe rajzolódik ki, ha a hatályos törvényeket és a szegedi per vádjait olvassuk. Legalábbis amit a boszorkányperes iratok a kurucokról, a törökökkel cimborálókról és a boszorkányok társaságáról a maguk félelmetes módján megrajzoltak. Az összeesküvők szövetsége külső testi megjelenésükben is tetten érhető volt e boszorkánymulatságokra járó társaságok tanú- és vádelbeszéléseiben: cifra, magyaros, keleties dolmányt viseltek az akkor divatos nyugatias, osztrák ruhákkal szemben. A gyászos szegedi történet egyben a város függetlenségének, szabad királyi városi rangjának megtörését is példázza a törökök alól felszabadított területeken.
A máglyák fellobbanása után a tősgyökeres szegediek és a tömegesen betelepülő új lakók közötti vallási, etnikai és politikai ellentétek csillapodni látszottak. A politikai propaganda szintjén a közvéleményt megnyugvás töltötte el: úgy hitték, a „közjóra és Isten dicsőségére” végrehajtott példás büntetésekkel a keresztény társadalom megszabadult a pogány törökök jelentette halálos veszélytől. Bár a boszorkányüldözés kisebb megszakításokkal még folytatódott a városban, a bécsi udvar végül megelégelte a halálos ítéleteket. 1755-ben Mária Terézia – lezárva apja kuruc- és törökellenes harcait – a teljes birodalomban betiltotta a boszorkánypereket. Szeged vezetése a történteket szégyenként kezelte: a boszorkányperek dokumentumait a város titkos levéltárába süllyesztették, és évszázadokon át elzárták a nyilvánosság elől. Csak a 20. század fordulóján vették elő újra ezeket az iratokat a történészek és az oklevelek kutatói, hogy fényt derítsenek a múlt sötét titkaira.
A rosszhírek szárnyain
A július végi kivégzések híre futótűzként terjedt: augusztus 8-án már a bécsi Wiener Zeitung is beszámolt róluk. A hírek forrása valószínűleg a pozsonyi országgyűlés volt, ahonnan a szegedi eset eljutott a porosz befolyás alatt álló protestáns Szászországba is. A hír végigsöpört a katolikus Bajorországon, és augusztus közepére elérte Prágát, a birodalom egyik hagyományos erőközpontját is. Szeptemberre a botrány már Londont foglalkoztatta, onnan pedig Skóciába is eljutott. Meglepő módon a legtávolabbi híradás, egy edinburghi újság, rendkívüli pontossággal tudósított a távoli magyar városban történt borzalmakról.
A szegedi boszorkányper híre a 18. századi posta szárnyain és a kiterjedt levelezői hálózatokon keresztül rendkívüli sebességgel terjedt el Európában. A katolikus bécsi udvar nagy politikai ellenfelei, így a porosz evangélikus körök és a protestáns világ angol–skót kálvinista közösségei azonnal felismerték az eseményben rejlő lehetőséget: olyan bőséges híranyagot gyűjtöttek be, amely „botránypatronként” szolgált a Habsburgok lejáratására. Ebben a játszmában a lejárató szavak jelentették a valódi puskaport, amellyel a régi vallási ellentéteket szították fel a Monarchia ellen. Ez a birodalom ekkoriban még alig jutott túl a spanyol örökösödési háború (1701–1714) őt érintő kuruc–török hullámain, így különösen sérülékeny volt a nemzetközi kritikával szemben.
A hírek áramlása, deponálása és archiválása a 18. században már az államok tudatos stratégiai játékának részévé vált. Egy-egy hír – legyen az valós vagy rémhír – önálló életre kelhetett vagy épp elsüllyedhetett a politikai szükségletek szerint. A szegedi per sorsa is ezt az utat követte: az újsághírből tudományos idézet, az idézetből pedig elrettentő példa vált, amely végül „konzervsűrítményként” merevedett meg a lexikonok és enciklopédiák szócikkeiben. A szakmai kanonizáció meglepően gyorsan zajlott: már 1730-ban és 1731-ben olyan neves jogtörténészek specifikus szakmai tanulmányaiban tűnt fel az eset, mint Justus Henning Böhmer, Johann Georg Keyssler vagy Johann Paul Kress professzorok leírásai, melyeket tekintélytisztelet övezett.
Ezekre a forrásokra hivatkozva a felvilágosodás babonairtó eszköztára később a lexikonok, enciklopédiák és végül az iskolák számára készített tankönyvek állandó hivatkozási pontjává tette Szegedet. A várost leggyakrabban a katolikus egyházhoz kötött vallási babonák és a jogi anomáliák – különösen az istenítélet-jellegű vízpróbák (boszorkányfürösztés) és mérlegpróbák – elrettentő példájaként említették. A híróceánokból az idő múlásával kiülepedett ez a hírhedt eset, amely a lokálisból globálissá, egyfajta „glokális ténnyé” válva rögzült a társadalmi emlékezetben, mint a babona és a jogtiprás szimbóluma.
A szakszerűtlenségtől a jogszerűtlenség megítéléséig
III. Károly (1711–1740) uralkodása alatt a boszorkányperek és a vízpróbák száma még meredek emelkedésben volt a Magyar Királyságban. Az Esterházy-birtokok úriszékein 1714-ben és 1718-ban is éltek ezzel az eszközzel a mai Szlovákia és Ausztria területén. A módszert számos helyszínen alkalmazták, például Rimaszombat (1713), Nagykanizsa (1714) és Makó (1714) mezővárosokban, valamint Abaúj, Gömör és Csongrád vármegyékben, 1726-ban Késmárkon.
Amint a vízpróba kezdett visszaszorulni a Dunántúlon, az 1710-es évek végétől megjelent a Tiszántúlon, érintve Bihar vármegyét (1715, 1721, 1723) és a váradi püspökséget (1723, 1724). Az eljárást a Hajdúkerület (1715), Szabolcs vármegye (1739) és a Békés megyei nagybirtokok is átvették, de a sor végén ott állt a Jászkun kerületek és Kiskunhalas (1734) helyszíne is. Ez a gyakorlat egészen az 1728-as szegedi eseményekig rendkívül népszerűnek bizonyult mind városi, mind falusi közegben.
Az 1728-as szegedi nagy boszorkányper európai szintű botránya végül az uralkodói kontroll megerősödéséhez vezetett. Bár a Praxis Criminalis büntetőjogi kézikönyv szkeptikusan nyilatkozott a vízpróbáról és csalárd hibának nevezte azt, a helyi bíróságok a szokásjogra hivatkozva továbbra is használták. A bécsi udvar az 1728. augusztus 27-én kelt leiratában felfüggesztette Szeged város magisztrátusának eljárását, mivel kétségei támadtak a dokumentumok hitelességével és jogszerűségével kapcsolatban. A szorult helyzetben a város vezetése a Pozsonyban tartózkodó befolyásos főbíró lefizetésével próbálta elkerülni a súlyosabb retorziókat és a politikai arcvesztést.
A védekezés során Franz Xaver Schmalzgrueber jezsuita professzor műveire hivatkoztak, hogy igazolni tudják az „eretnek” boszorkányok holttesteinek jogszerű kihantolását és szakszerű elégetését. Végül az 1729. február 21-én kelt utolsó kancelláriai leirat megtiltotta a további vízpróbákat, bár a már folyamatban lévő pereket még lezárhatták. Ez volt az első jelentős eset, amikor az abszolutista állam központilag, politikai éllel avatkozott be a boszorkányüldözés gyakorlatába.
A szegedi per utóhatásaként a vízpróba jogi szempontból „parkolópályára” került, és az 1723. évi törvények szelleme fokozatosan felülírta a korábbi bizonyítási eljárásokat. Míg a Magyar Királyságban a jogtudó értelmiség egyre inkább kerülte ezt a módszert, Erdélyben a vízpróba legitim tradíciója egészen a boszorkányperek teljes betiltásáig fennmaradt. Ennek oka, hogy Erdélyben a Praxis Criminalis nem írta felül a helyi büntetőjogi elveket, így ott az eljárás a 18. század közepéig virágzott. Ami az 1730-as években még csak szakmai szakszerűtlenségnek számított, az az 1760-as évekre, a boszorkányüldözés általános betiltása után már egyértelmű jogszerűtlenséggé vált. Nemzetközi szinten a szegedi események híre a Habsburg Birodalommal ellenséges országok sajtójában a babonás szélsőségesség szimbólumaként jelent meg. A Bécs, Pozsony és Szeged közötti intenzív levelezés végül a központosítás és a jogi egységesítés irányába terelte a birodalmi igazságszolgáltatást.
A vízpróbák európai visszhangját a korabeli globális információs hálózatokon keresztül követhetjük nyomon, melyekben a hazai események híre gyakran átalakult.
E tudósításokban a tényszerű hitelesség helyett a boszorkánysággal szembeni szkeptikus álláspontok erősítése vált elsődlegessé. A külföldi sajtó a szegedi pereket az eredeti körülményektől függetlenül, következetesen botrányos szélsőségként és negatív példaként tálalta. Ez a kritikus hangvétel különösen a Habsburg Birodalommal ellenséges országok hírlapjaiban volt szembetűnő. Az eseményeket politikai eszközként is felhasználták, hogy a birodalmat elmaradottnak és barbárnak fessék le. Így a szegedi boszorkányüldözés híre végül a felvilágosult európai közvélemény formálásának egyik fontos elemévé vált.
A 19. századra a véres valóság tudományos tananyaggá szelídült: a szegedi események kutatása a jogtörténet és a néprajz területére tevődött át. 1818-ban Zwicker már a felvilágosult Göttingen katedrájáról ítélte el a vízpróbát, mint a múlt egy „sötét” és babonás maradványát, ahol Szeged neve ismét a jogtalan ítéletek jelképévé vált. A végső fordulatot Wilhelm Gottlieb Soldan hozta el, aki hatalmas adatbázist építve, modern szemlélettel mutatta be, hogyan hátráltatták az ilyen perek a társadalmi haladást. Így vált egy helyi közösség fájdalmas múltja az egyetemes tudomány részévé – egy olyan történetté, amely ma már a könyvtárak polcain, biztonságos távolságban pihen.
Bár a sajtóhírek és a szaktudományos közlemények gyakran torzítva, egymástól átvéve terjesztették az eseményeket, ez a mechanizmus vezetett el a perek egyfajta „elképzelt valóságának” kialakulásához. Az elbeszélések sűrű szövete révén a szegedi per statikus, hivatkozható történelmi „adattá” merevedett a köztudatban. A narratíva végül 1879-ben, a pusztító szegedi nagy árvíz idején kapott globális lendületet. Amikor a város a katasztrófa okán a világsajtó figyelmének középpontjába került, az újságírók a település azonosítása céljából felelevenítették annak leghírhedtebb történelmi momentumát. Ezzel a szegedi boszorkányper emlékezete végérvényesen összekapcsolódott a modern katasztrófahírekkel, a gátszakadásokkal egy időben áttörve a nemzetközi köztudat gátjait is.
Szeretné rendszeresen olvasni a History Magazin tartalmait? Vásárolja meg az aktuális lapszámot, vagy válassza az előfizetést. Ez utóbbi a legkényelmesebb, leggazdaságosabb módja annak, hogy mindig kéznél legyen a legújabb lapszám!
