Az első világháború győztesei a trianoni határok rendkívül részrehajló megrajzolását a korábbi magyar vezetéssel és rendszerrel szemben felhozott vádakkal igazolták. Ha megbecsülésünk, presztízsünk nem veszett volna el már 1914 előtt, amit felerősített a háború, jobb, elfogadhatóbb határokat kaphattunk volna.
Nagybaczoni Nagy Vilmos vezérezredes, ez az emberségben is kiváló székely katonatiszt, 1942–1943-ban honvédelmi miniszter, a Végzetes esztendők (1947) címet adta értékes emlékiratainak. Nekünk, magyaroknak, már a 20. század első két évtizede is végzetesnek bizonyult, hiszen történelmi országunk ekkor veszett el, a világháborút követő béke következtében vált a maradék Magyarország a magyar nemzet egyharmada számára külfölddé, lett közel 3,5 millió magyar hátrányos helyzetű, elnyomott kisebbség a vele szemben ellenséges érzelmű államokban. Trianon 2020-as centenáriumán, de azóta is, sok könyv, tanulmány jelent meg, keresve e nemzeti tragédia okait. Jogos a kérdés, hogy Oroszország és Románia veresége, majd békekötése után hogyan végződhetett összeomlással és a történelmi Magyarország feldarabolásával ez a háború?
A nemzetek önrendelkezése helyett „jaj a legyőzötteknek!”
Sokan azt hitték és hiszik ma is, hogy belső árulás, nemzetközi összeesküvés vezetett az 1918-as összeomláshoz, és valamiféle irracionális magyarellenesség, előítélet, tudatlanság, hamis adatokat használó félrevezető propaganda következménye volt a trianoni békeszerződés igazságtalansága. 1943-ban, az új világháborúban már egy új Trianontól félő politikai elitünk még mindig azzal áltatta magát, hogy trianoni balsorsunkért az ellenséges propaganda ügyessége a felelős: „a világháborút nem a harctéren vesztette el a magyarság, hanem a nyugat-európai közvéleményben: a magyarnak azzal a képével szemben, amelyet ellenfelei állítottak a világ elé, nem tudott olyan képet vetíteni, amely meggyőző erővel védhette volna meg jogait” – miképp Balogh József írta A nemzeti önismeret eszközei című, a Magyar Csillag folyóiratban megjelent írásában.
A valóság jóval egyszerűbb: a németek rossz számítása nyomán az Egyesült Államokkal kiegészült antanthatalmak gazdasági és katonai túlereje, valamint a nemzeti és társadalmi ellentéteket tetéző gazdasági kimerültség nyomán az Osztrák–Magyar Monarchia 1918 októberében kénytelen volt feladni a küzdelmet: Wilson amerikai elnök ígéretes, a nemzetek önrendelkezését ígérő programja alapján békét kért. Azonban sejteni lehetett, hogy vae victis lesz, vagyis „jaj lesz a legyőzöttnek!”. Volt már akkor elég jele, hogy az antant hatalmak legkésőbb 1918-ban elkötelezték magukat a soknemzetiségű Osztrák–Magyar Monarchia nemzetiségek szerinti felosztására, úgymond az elnyomott nemzetek felszabadítására.
Kedves Olvasónk! A cikk további része csak az előfizetők és az adott lapszám vásárlói számára elérhető. Amennyiben Ön is rendszeresen szeretné olvasni a History Magazin exkluzív, prémium tartalmait, ne habozzon, vásárolja meg a legfrissebb számot vagy fizessen elő! Ez utóbbi esetén a magazin minden példánya kényelmesen az otthonába érkezik, ráadásul a bolti árnál sokkal olcsóbban!