ℹ️ Kedves Olvasónk! Ez a cikk a History Magazin archívumából származik. Amennyiben a legfrissebb tartalmainkat szeretné olvasni, úgy kérjük fizessen elő vagy vásárolja meg az aktuális lapszámot.
A reformkorban merült fel először az igény, hogy a „nagy nemzetekhez” hasonlóan a magyaroknak is legyen egy néphimnusza. Bartay Endre, a Nemzeti Színház igazgatója találta ki 1843-ban, hogy pályázaton zenésít meg egy költeményt, amely ezt a funkciót betöltheti, de ő Vörösmarty Szózatát választotta erre a célra. Miután Egressy Béni ezt a kiírást megnyerte, a következő évben mégis újabb pályázatot írtak ki, ezúttal Kölcsey még 1822-ben írni kezdett, de csak később megjelent és viszonylagos ismertségre még később, már bőven az 1830-as években szert tevő költeményére.
Az előző pályázatban zsűritagként részt vevő Erkel Ferenc ezúttal saját pályamunkával nevezett, visszaemlékezései szerint nagyjából egy óra alatt írta meg a zenét. A komponistának – ahogy a Himnuszt ma éneklőknek is időnként – a vers sorainak szótagszáma jelentette a legfőbb problémát, ezt szünetekkel, illetve szótagismétlésekkel oldotta meg oly módon, hogy az elkészült mű mégis nagyjából megőrizte Kölcsey költeményének ritmusát.
A bíráló bizottság 1844 júniusában ült össze, és a tizenhárom pályamű közül egyhangú döntéssel választották ki Erkelét, mint „a költemény szellemét leginkább megközelítő” és a „dallam egyszerűséget és hymnusi emelkedettséget legszerencsésebben” visszaadó alkotást. A győztes személye viszont csak 180 éve, 1844. július 2-án vált ismertté, amikor a Nemzeti Színházban bemutatták a megzenésített verset, majd kibontották a jeligéhez tartozó, Erkel nevét rejtő borítékot. A zeneszerzőt nagy ünneplésben részesítette a közönség, a Kölcsey–Erkel mű kottája is megjelent, és 1845-ben már egy politikai rendezvényen is felcsendült, Deák Ferenc egy kolozsvári beszédjének felvezetéseként.
A magyar himnusz azonban ekkoriban még bőven nem tekinthető egy néphimnusznak. A forradalmi események idején sokszor játszották, énekelték, de így volt ezzel a Rákóczi-induló, a Szózat, vagy éppen a Marseillaise is. A szabadságharc bukása után éneklése, eljátszása természetesen politikai színezetet kapott, de kifejezett betiltásáról nem tudunk.
A kiegyezés idején aztán lassan-lassan nemzeti imádsággá nemesült a Himnusz, a Szózattal együtt éneklése szokássá vált a politikai rendezvényeken, ünnepségeken, ám hivatalos himnuszként természetesen nem kerülhetett szóba, hiszen ezt a szerepet a Gott erhalte, a császári himnusz töltötte be.
A független Magyarország aztán tulajdonképpen valahogy örökbe fogadta a művet, amely az 1920-as évektől valódi himnuszként működött (az eredeti Erkel-műhöz képest a tragikus történelmi fordulatokhoz igazított, lassabb előadásmóddal), de hivatalos törvényszöveg egészen az 1989-es rendszerváltásig nem rögzítette ezt a státuszát.
Szeretné rendszeresen olvasni a History Magazin tartalmait? Vásárolja meg az aktuális lapszámot, vagy válassza az előfizetést. Ez utóbbi a legkényelmesebb, leggazdaságosabb módja annak, hogy mindig kéznél legyen a legújabb lapszám!
