ℹ️ Kedves Olvasónk! Ez a cikk a History Magazin archívumából származik. Amennyiben a legfrissebb tartalmainkat szeretné olvasni, úgy kérjük fizessen elő vagy vásárolja meg az aktuális lapszámot.
Az 1848-as tavaszi forradalmi hullám előtt a kontinentális Európában már három évtizede gyűlt a feszültség, amelynek középpontjában a nemzetiségi jogokért folytatott küzdelem állt. A közös ügy társadalmi osztályokon átívelve egyesítette a radikálisokat, akiket akcióba lendítettek a gazdasági válság okozta megrázkódtatások. Az abszolutista államok voltak a fő célpontok, különösen az olyanok, mint a Habsburg Birodalom, amely népek tucatjai fölött uralkodott, ám a legtöbbet elidegenítette magától.
Ugyanezekben az évtizedekben Nagy-Britannia eltérő útra lépett
A nemzeti identitás egyrészt olyan intézményeken nyugodott, amelyek a választójoggal rendelkező szűk rétegnek megadták a politikai képviselet lehetőségét, másrészt amikor 1830 körül a radikális változások érdekében egy társadalmi osztályokat összefogó koalíció született, gyorsan meghozták az 1832-es Reformtörvényt, amely megosztotta ezt az egységet. A törvény választójoghoz juttatta ugyanis a városokat, a középosztály jelentős részét – közülük természetesen csak a megfelelő életkorú és vagyonú férfiakat. Ez azonban elegendő volt ahhoz, hogy ők már abban legyenek érdekeltek, hogy megőrizzék a status quót.
Pedig a szigetországban is bőven lett volna ok az elégedetlenségre: a munkaadók kizsákmányolásából fakadó nagyfokú szegénység, az 1840-es évek egymást követő gyenge termései, a burgonyavész és az ebből fakadó éhínségek. Mindezek a reformokat követelő chartista mozgalmat is kétségbeesett cselekvésre késztették, közülük azonban csak a kisebbség tudta elképzelni, hogy „morális nyomásnál” többre lenne hajlandó, ráadásul a brit kormányzat viszonylag hatékonyan szivárgott be és figyelte meg azokat a szervezeteket, amelyek erőszakosan léphettek volna fel.
A chartisták még egy utolsó kísérletet tettek, hogy mentsék a menthetőt.
1848. április 10-ére hatalmas tüntetést hirdettek meg Londonba, amelynek végén egy óriáspetíciót szándékoztak átadni a parlamentnek. Követeléseik között az általános választójog (a férfiaknak), a titkos szavazás és más demokratikus vívmányok szerepeltek. Ám a gyűlés látványosan kudarcba fulladt, a petíció pedig eredménytelen maradt. A hatóságok jó előre felkészültek, és a katonaság jókora távolságot tartva, de minden oldalról körbevette a demonstrálókat, akik a vártnál jóval kevesebben voltak, hiszen 200 ezer helyett mindössze 20–25 ezren jelentek meg az eleinte szemerkélő, majd mind zordabbra forduló londoni esőben.
Döntő jelentősége volt annak is, hogy minden egyes tüntetőre nyolc „különleges rendőr” esett: 170 ezer polgárt eskettek fel erre az alkalomra, hogy segítsék a rendőrök munkáját. Őket fehér karszalaggal és gumibottal szerelték fel, és olyan hírességekkel osztozhattak a felemelő feladatban, mint Sir Robert Peel, többszörös volt és William Gladstone, többszörös leendő brit miniszterelnök, valamint a francia herceg, aki III. Napóleon néven 1852-ben kerül majd trónra.
A petíció, amelyet egy kis küldöttség végül átadott, sem aratott nagy sikert, hiszen a beharangozott 5,7 millió helyett kevesebb mint 2 millió aláírást tartalmazott. Ráadásul tele volt ismert kormánypártiak nevével és humorosnak szánt álnevekkel, hamisított aláírásokkal, még magát Viktória királynőt is feltüntették rajta.
A nagy eső és a látványos túlerő végül megpecsételte a „forradalom” sorsát, a tömeg dolgavégezetlenül feloszlott.
