ℹ️ Ez a cikk a History Magazin archívumából származik. Amennyiben a legfrissebb tartalmainkat szeretné olvasni, úgy kérjük vásárolja meg az aktuális lapszámot vagy fizessen elő.
Az asztalosból lett merénylő, Georg Elser merész gyilkossági kísérlete majdnem sikerrel járt Hitler ellen. De miért nem jött össze?
Nem sokkal múlt este 21 óra 1939. november 8-án, és Adolf Hitler beszédét követően éppen kezdett kiürülni a müncheni sörcsarnok (Bürgerbräukeller). Kevéssel korábban mintegy háromezer hithű náci töltötte meg a csarnokot, ám Hitler távoztával a náci veteránok, az „Öregharcosok” közül az utolsók is szedelőzködtek, búcsúzkodtak, már csak a személyzet és néhány zenész maradt.
Pontosan 21 óra 20 perckor robbanás szakította félbe a zsibongást. A terem egy pillanat alatt megtelt füsttel és porral, a robbanáshullám végigsöpört az épületen, kitépte az ablakokat és ajtókat. A csarnok közepén álló asztalok, székek tűzifaként végezték, a középső oszlop összeomlott, a galéria a mennyezettel együtt leszakadt.
Az emelvény és a pulpitus, ahol korábban Hitler állt, szétmorzsolódott. Az egyik sokkot kapott szemtanú később így idézte fel az eseményt: „Éles fényt láttunk, és ugyanabban a másodpercben borzalmas dörgést. Két métert repültem hátra a törmelék közé, köröttem elszabadult a pokol. Mikor magamhoz tértem, a hasamon feküdtem, jobb karom a bajtársam lábán. Akkor még nem tudtam, hogy már halott volt.”
„Nyald ki a seggem!”
A halott bajtárs egyike volt a rettentő robbanás három azonnali áldozatának, rajta kívül több mint hatvanan sérültek meg, öten közülük halálosan. Azok, akik lábra tudtak állni, vérrel és porral borítva tápászkodtak fel a romokból, és sokan azt hitték, légitámadás történt. Egyikük azonban jobb megfigyelő volt, és arra a következtetésre jutott, hogy szeretett Führerüket akarta valaki bombával eltenni láb alól. „Istenem – kapkodott levegő után. – Micsoda bestiális agy találhat ki ilyen aljasságot?”
A „bestiális agy” egy 36 éves dél-németországi származású sváb asztaloshoz, Georg Elserhez tartozott. A kistermetű, sötét, kócos hajú, kissé beesett, zaklatott képű férfi átlagos tanuló volt, magának való, kevés baráttal rendelkező ember, aki jól elvan a saját társaságában. Vidéken, szegény családban nőtt fel, majd asztalosinas lett, és ácsmunkákból szerényen tengette életét.
Sok más kisemberrel ellentétben azonban Elser gyűlölte Hitlert, és a nácikat okolta rossz anyagi körülményeiért, nem pedig mondjuk a versailles-i békeszerződést vagy a zsidókat. Jól jellemzi hozzáállását a reakció, amit akkor tanúsított, amikor a nácik végigmasíroztak szülővárosa, Königsbronn utcáin 1938-ban. Elser is ott állt a bámészkodók között, de a körötte lévőkkel ellentétben nem emelte náci üdvözlésre a karját. Amikor egyik szomszédja figyelmeztette, hogy jól tenné, ha ő is beállna a sorba, így felelt: „Nyald ki a seggem!”
Ahelyett viszont, hogy csak ette volna magát, Elser úgy döntött, cselekedni fog. Ősszel, midőn a Szudétavidék hovatartozása miatt úgy látszott, háborúzni fognak a csehekkel, Hitler megölését tűzte ki célként. Tervéről senkinek nem szólt, és miután Münchenbe utazott és megszemlélte az 1923-as sörpuccs évfordulós megemlékezésének forgatagát, megfogamzott fejében a ragyogó ötlet.
Tettre készen
Ahogy megvolt az elhatározás, rögtön dolognak is látott. Először is munkát vállalt szülővárosa fegyvergyárában, ahonnan kanócot és puskaport lopott, aztán talált egy másik állást a közeli bányában, innen robbanóanyagra és detonátorra tett szert. Mivel nem értett hozzá, kísérletezni kezdett, az otthona környékén lévő földeken bomba-prototípusokat tesztelt. Majd 1939 tavaszán visszatért Münchenbe, és részletes rajzot készített a Bürgerbräukeller terméről, ahol a robbantást tervezte. Kifundálta az ideális elhelyezést: a pódium mögött állt egy masszív kőoszlop, ez tartotta a csarnok teljes hosszán végighúzódó galériát. Arra jutott, hogy ha ott robbant, nem csupán a közelben tartózkodókat öli meg, de a nehéz karzatot is földre rántja.
Elser a nyolc hónapos tervezgetés alatt senkinek egy árva szót sem ejtett. Amikor megkérdezték, hogy mit fúr-farag folyton a műhelyében, azt mondta: „egy találmányt”. Egyik kollégája tovább kíváncsiskodva azt firtatta, hogy ez a bizonyos találmány egy jelzőkészülék-e, ami riasztóhangot ad ki, egyben felgyújtja a fényeket. Kitérőleg csak annyit válaszolt: „igen, olyasféle”.
1938. augusztus elején Elser végül Münchenbe költözött, magával vitte a szerszámait, a bombáját, hat óraszerkezetet, detonátorokat, vezetéket, kanócokat és akkumulátort.
A módszere egyszerű volt
Minden este, nagyjából 21 óra körül felkeresi a Bürgerbräukellert egy vacsorára. Később fellopakodik és zárásig elbújik egy raktárban. Majd az éjjel, fáklyafénynél üreget vés az oszlopba a bombának, úgy, hogy minden hangot igyekszik elfojtani, minden porszemet pedig összegyűjteni. Nem engedheti meg magának, hogy rájöjjenek a jelenlétére. Reggel fél 8-kor, amint megérkezik a személyzet, kisurran a bejáraton.
Nappal tovább dolgozott az időzítőn és a detonátoron. Úgy tervezte, hogy már rég Svájcban lesz a robbanás idején, vagyis olyan időzítőre volt szüksége, melyet már napokkal előbb beállít és működésbe hoz. Arra a megoldásra jutott, hogy extra fogaskerekeket, horgonyokat, emelőket kell beépítenie az óraműbe, hogy legfeljebb 144 óra teljen el, amíg a szerkezet aktiválja a detonátorhoz rögzített alkatrészeket. A biztonság kedvéért még egy tartalék óraszerkezetet is hozzászerkesztett a mechanizmushoz.
November 2-án, két hónappal azután, hogy istenigazából nekikezdett a munkának, végre elhelyezhette a bombát az oszlopban. Három éjszakával később az időzítőt is csatlakoztatta. Végül beállította, hogy november 8-án, este 21 óra 20 perckor, Hitler beszédének kellős közepén felrobbanjon.
Hajszálon múló menekülés
Hitler aznap már korábban Münchenbe érkezett. Eleinte le akarta mondani az esti szónoklatot a Bürgerbräukellerben, mert rengeteg munka várt még rá Berlinben, ám a sörpuccsról való megemlékezés mindig is kitüntetett helyet foglalt el a náci naptárban. Elhatározta, hogy elmegy ugyan, de ragaszkodik az aznapi visszatéréshez a fővárosba. Aztán kiderült, hogy ködös idő várható, vagyis repülő helyett vonatra kell majd szállnia, így muszáj volt némileg rövidíteni a hagyományos programon. Az „Öregharcosokhoz” intézett beszéd ezért a szokásosnál korábban kezdődött és már 21 órakor véget ért.
A szónoklat a szokásos forgatókönyvet követte: Hitler a britek álnokságán és Versailles igazságtalanságán dühöngött, teátrálisan fröcsögő őrjöngésbe hajszolta magát, majd a csúcsponton a náci mozgalmat méltatta a német „becsület” helyreállításáért. Mikor befejezte, felharsant a „Sieg, Heil!”-ek kórusa, 21 óra után pár perccel pedig ott is hagyta a csarnokot, hogy felszálljon berlini vonatára. Elser bombája 13 perccel később robbant.
Hitler tehát sértetlenül megúszta. Vonatfülkéjének kényelmében elsápadva hallgatta meg a robbantásról szóló jelentést, majd arra jutott, hogy a gondviselés nagyobb dolgokra szánja őt.
Elser természetesen messze járt. Azt remélte, a robbanáskor már Svájcban lesz, de nem számított a német határőrök éberségére, akik nem messze a határtól feltartóztatták. Amikor átvizsgálták a zsebeit, találtak benne némi gyújtózsinórt és egy képeslapot a Bürgerbräukellerről, így rögtön átadták a Gestapónak kihallgatásra. A következő öt és fél évet más elítéltektől elkülönítve töltötte, és két koncentrációs tábort is megjárt, míg végül a tábor felszabadítása előtt nem sokkal, 1945 áprilisában kivégezték Dachauban.
Claus von Stauffenberget leszámítva, aki 1944 júliusában helyezett el bombát Hitler főhadiszállásán, Georg Elser jutott a legközelebb a Führer megöléséhez, és ha nem száll le némi köd Münchenre, szinte bizonyosan el is érte volna a célját. A legutóbbi időkig mégis ismeretlen volt a neve, mindössze a német ellenállás történetének lábjegyzetében szerepelt.
A teljesítménye mégis túlszárnyalja azt: magányos ember volt, aki még csak nem is élvezhette – mint Stauffenberg – az arisztokrata életmód előnyeit, és nem támaszkodhatott érzelmi vagy technikai segítségért egy hálózatra. Mi több, már 1938-ban meglátta a nácizmus bestialitását, mikor még a legtöbb német, így Stauffenberg is odáig volt Hitlerért.
Fordította: Győrffy Iván
