Francisco Pizarro az Inka Birodalom leigázása révén bizonyította, hogy egy törvénytelen születésű, disznópásztorból lett konkvisztádor is nagy dolgokat tud véghez vinni, ha az illető eléggé ravasz, gátlástalan és kegyetlen.
Az 1470-es években született Pizarro kifejezetten sok hátránnyal indította életútját, hiszen törvénytelen gyermekként nehéz sorsra volt ítélve. Kalandos pályafutását tehát lentről, a sárban dagonyázó disznók őrzésével kezdte, majd szegénysorú kortársaihoz hasonlóan katonának szegődött és Itáliába ment hadakozni. A taljánföldi fegyverforgatásból azonban nem tudott megélni, így arra a rizikós elhatározásra jutott, hogy a frissében felfedezett Újvilágban próbál szerencsét.
Az Újvilág fele
A kockázatos döntés meghozatalát könnyítette, hogy nem volt veszítenivalója, ezért végtelen nyugalommal lépett annak a hajónak a fedélzetére, mely az Úr. 1502-dik esztendejében Hispaniola szigetére szállította. Az itt töltött éveiről nem sokat tudunk, de az biztos, hogy Pizarro egy idő múltán beleunt a gyarmati élet egyhangúságába, figyelme pedig a sokkal több izgalommal kecsegtető expedíciók felé terelődött.
Ennek megfelelően 1510-ben Alfonso de Ojeda csapatába került és részt vett az Urabá-öböl felderítésében. Ezután csatlakozott Vasco Núñez de Balboa legendássá vált expedíciójához, amely során átszelték a kontinenst és első európaiként beleütköztek a Csendes-óceánba.
A korabeli feljegyzések Pizarrót egy hallgatag, ugyanakkor fölöttébb megbízható és kemény emberként említik, aki a válságos időkben is megállta a helyét. Jóllehet Pizarro lojalitása nem feltétlenül a személyek, hanem inkább az intézmények és a hatóságok irányában mutatkozott meg. Ebből adódóan kérdések nélkül teljesítette a térség adminisztratív központjának a kéréseit, amiért cserébe bőséges jutalomban részesült: 1519-ben például az éppen akkor alapított Panama város egyik fontos hivatalnokává nevezték ki, mely funkciót egészen 1523-ig viselte.
Ez idő alatt kisebb vagyonra tett szert, ami lehetővé tette, hogy saját expedíciókat szervezzen.
Dél-Amerika sűrűjében
Pizarro 1523-ban egy katonával (Diego de Almargo) és egy pappal (Hernando de Luque) szövetkezve elindult a kontinens nyugati partvidéke mentén, az akkortájt még terra incognitának számító déli területek fele. Mint általában lenni szokott, a veszélyes út mögötti motivációt ezúttal is az őslakosoktól hallott történetek képezték, melyek egy aranyban gazdag vidékről szóltak. Az expedíció azonban nem járt sok sikerrel, ezért Pizarro 1526-ban egy újabb felderítő utat szervezett. Ekkor felhajóztak a San Juan folyón, majd egy olyan kemény és fáradságos menetelés vette kezdetét, amit manapság csak a legkitartóbbak mernék megkockáztatni: nehéz páncélzat, elképesztő hőség, fullasztó pára, sűrű dzsungel, kígyók, rovarok és mocsarak. A legtöbb akadályt hárították, ám a mocsarakkal nem tudtak megbirkózni, emiatt a csapat visszafordulásra kényszerült.
Mindeközben Panamába új kormányzó érkezett, aki hírt kapott a sikertelen expedíciókról és azonnal visszarendelte őket. Csakhogy Pizarro előre küldött felderítője, Bartolomé Ruiz elfogott egy őslakosokkal teli tutajt, amelyben rengeteg arany és egyéb drágakő volt. Ruiz értesítette Pizarrót, aki a zsákmányról hallva, életében talán először, megtagadta a hatóságok parancsát. Állítólag arról kérdezte az embereit, hogy inkább visszamennek nincstelenként Panamába, vagy tovább menetelnek és meggazdagodnak? A konkvisztádorok választása borítékolható volt. Noha a döntés következtében nem váltak rögvest vagyonossá, de a partszakaszon délre haladva új területeket fedeztek fel, ami reménykedéssel töltötte a csapat tagjait. A felderített vidéket Perunak nevezték el.
Az örömteli fejleményektől felbátorodva Pizarro visszatért Panamába, majd Spanyolországba hajózott, ahol sikerült V. Károlyt meggyőznie arról, hogy a déli irányba tervezett expedíciókat érdemes tovább folytatni. A király végül áldását adta, és ezzel kezdetét vette az időközben lovaggá ütött konkvisztádor addigi életének legnagyobb vállalkozása.
Pizarro felszámolja az inkák birodalmát
1530-ban tehát ismét délnek indult, hogy dicsőséget szerezzen magának és a birodalomnak. Pizarro, aki ekkor már rég az ötvenes éveit taposta, tudta, hogy ez az expedíció lesz élete utolsó nagy dobása. Ily módon vagy sikerrel jár, vagy örökre elbukik, de több esélye nem fog adódni. Ennek tudatában semmit sem bízott a véletlenre: két hajóval és nagyjából 200 harcedzett, kemény konkvisztádorral vágott neki a kalandnak.
Az inkákkal való első kapcsolatfelvételre 1532-ben került sor. Pizarro jelezte, hogy beszélni szeretne az őslakosok uralkodójával, Atahualpával, aki épp akkortájt került ki győztesen a trónért vívott véres belső harcokból. A két vezér első találkozása vendégszerető keretek között zajlott. Ám a ravasz európaiak gondolkodását nem ismerő inkák hamar rájöttek, hogy itt szó sincs barátságról. Pizarróék ugyanis már másnap támadást intéztek ellenük, miután Atahualpa megtagadta a kereszténység felvételét és az adófizetést.
Mészárlás lett a vége
Annak dacára, hogy az inka harcosok hatalmas számbeli fölényben voltak, a fejlett haditechnikával rendelkező konkvisztádorok gyakorlatilag lemészárolták őket. És itt a mészárlás szó szerint értendő, mivel a harcok során legalább 7000 inka maradt holtan, míg egyetlen spanyol sem esett el. A kaotikus csatában Atahualpa fogságba került, akit csak rengeteg arany és ezüst ellenében voltak hajlandóak szabadon bocsátani; vagy legalábbis ezzel ámították őket, hiszen amint az inkák teljesítették a konkvisztádorok kérését, Pizarro brutális kíméletlenségéről tanúskodva, kivégeztette Atahualpát.
A roppant hierarchikus rendszerben élő inkákat ez a tett teljesen kizökkentette, ám a spanyolok számára óriási stratégiai előnyt jelentett a későbbi területhódító harcok során. De még mielőtt teljesen leigázták volna az inkákat, előtte elosztották egymás között a zsákmányt, amely talán a világtörténelem egyik legnagyobb fogásának számított: egy egyszerű gyalogos konkvisztádor is nagyjából 20, míg egy lovas 40 kiló színarannyal lett gazdagabb. Régi, hűséges bajtársa, Diego de Almargo, aki csak ezután érkezett a helyszínre, viszont semmit sem kapott a zsákmányból. Pizarro ezen fukarsága súlyos elégedetlenségeket szült, ami a későbbiekben megbosszulta magát.
A konszolidációra törekvő konkvisztádor
Miután az inkák hírt kaptak Atahualpa haláláról, olyannyira összezavarodtak, hogy még az uralkodói központot, Cuzcót is védtelenül hagyták. Ennek következtében Pizarro egyetlen puskalövés nélkül vette birtokba a várost 1533 novemberében. Ezt követően a taktikus spanyol egy Manco Capac nevű inka báburalkodót ültetett a trónra, majd minden erejét arra fordította, hogy konszolidálja a spanyolok hatalmát a régióban. Első lépésként, 1535 januárjában megalapította Lima városát, ami később a spanyolok dél-amerikai gyarmatbirodalmának egyik legerősebb bástyája lett.
Pizarrónak ugyanakkor a város dolgain túl egyéb gondjai is akadtak: a következő évei ugyanis azzal teltek, hogy hol az ellenálló inkákkal, hol pedig az elégedetlenkedő, lázadó konkvisztádorokkal viaskodott. Ennek a belháborúnak a részét képezte a zúgolódó Diego de Almargóval folytatott rivalizálás is, akit végül börtönbe zárt és kivégeztetett. Pizarro ezen cselekedete azonban nem hozta el a várt nyugalmat, hiszen Almargo fia és a hozzá hű személyek azt hitték, hogy előbb-utóbb őket is tömlöcbe vetik, vagy rosszabb esetben máglyára kerülnek. Ennélfogva úgy döntöttek, hogy a dolgok elébe mennek és megölik Pizarrót.
A sorsdöntő nap 1541. június 26-án érkezett el, amikor az Almargo-hívek megtámadták Pizarro limai palotáját, és egy rövid, de heves harc után meggyilkolták az inkák hódítóját. Állítólag a nyakon szúrt, haldokló konkvisztádor a saját vérével rajzolt keresztet a padlóra és Jézushoz fohászkodott, míg ki nem lehelte a lelkét.
