Erwin Rommel neve a második világháború ikonikus figurájaként vált közismerté: a „Sivatagi Róka”, aki Afrika végtelen homokdűnéin vívott villámháborús hadjáratával riválisai tiszteletét is kivívta. Kevésbé ismert azonban, hogy katonai pályafutása már az első világháborúban, Európa keleti peremén, az erdélyi hegyek között kezdődött.
A „jó német” tábornok vagy Hitler híve?
Erwin Johannes Eugen Rommel a dél-németországi Heidenheimben született 1891. november 15-én. Apja, idősebb Erwin Rommel gimnáziumi matematikatanár volt, később iskolaigazgató a közeli Aalenben. Anyja, Helene von Lutz egy helyi képviselőnek a lánya. A későbbi német tábornokok között némileg szokatlan módon a Rommel családnak nem volt különösebb katonai múltja, bár az idősebb Erwin fiatalon a tüzérségnél szolgált, hadnagyi rangban. Rommelnek négy testvére volt, egy lány és három fiú. A fiúk közül egy még gyerekkorában meghalt, nővére – akivel legközvetlenebb kapcsolatban volt – művészettanár lett, fiútestvérei közül egyikük fogorvosként, másikuk operaénekesként kereste kenyerét. Erwin választotta egyedül a katonai pályát. Nem mutatott különösebb affinitást az akadémiai tudományok iránt, kizárólag a matematikához volt tehetsége, annál ügyesebb volt azonban a különféle sportokban. 16 éves korában döntötte el – családja jóváhagyásával –, hogy katonai pályára lép.
1911-ben sikerrel fejezte be tanulmányait, majd 1912-ben hadnagyi rangban visszaküldték szülőhelyére, a későbbi Baden-Württembergbe, ahol maga is kiképzőtiszt lett. Itt szolgált két évet, mikor teljesült álma és áthelyezték Ulmba egy tüzérezredhez, ahol ütegparancsnok lehetett. Mikor kitört az első világháború, önként visszatért a gyalogsági alakulathoz, ahol korábban szolgált, és 1914. augusztus 3-án útnak indult a nyugati frontra.
Rommel világháborús frontszolgálata alatt jelentős, már-már vakmerőségig menő személyes bátorságról tett tanúbizonyságot. A háború kezdetén szakaszparancsnokként szolgált a Meuse folyó völgyében, Verdun térségében. A tűzkeresztségen 1914. augusztus 21-én esett át, amikor mindössze harmadmagával megfutamított egy francia helyőrséget. Szeptember 24-én egy roham során comblövés érte, mellyel kórházba került, de bátorságáért megkapta a II. osztályú Vaskeresztet. 1915 januárjában visszatérhetett a frontra, ahol január 29-én ismét rohamra indult katonáival a francia állások ellen. A támadás rosszul sült el, Rommelt és katonáit bekerítették a franciák. A fiatal tiszt megadás helyett folytatta a harcot, megtisztította az ellenséges állásokat, és katonáival együtt sikeresen elérte a német vonalakat. Ezért a tettéért hamarosan megítélték neki az I. osztályú Vaskeresztet is. 1915 júliusában ismét megsebesült, majd előléptették főhadnaggyá. Októberben egy újonnan létrehozott hegyivadász zászlóaljhoz helyezték, mellyel egy éven át a Vogézek térségében, Elzász-Lotaringia előterében állomásoztak. Ekkor váratlanul Erdélybe vezényelték őket, a betörő román csapatok ellen.
Rommel számára az erdélyi hegyekben folytatott harcmodor az újdonság erejével hatott: ekkor tapasztalhatta meg a mozgóháborút a nyugati frontra jellemző állóháborúval szemben. Megállapítható, hogy itt szerzett tapasztalatait később katonai parancsnokként a második világháború harcaiban is alkalmazta, kiváltképp a nyugati fronton és Észak-Afrikában. Alakulata 1916 novemberében a Zsil-völgyben harcolt. November 7-én egy román ellentámadás körbekerítette a német katonákat, a harc elején az egyetlen géppuskájukat is elvesztették. Rommelnek azonban 3 halott és 18 sebesült árán sikerült kitartania a német erősítések beérkeztéig, mely végül el is döntötte a csatát. 1917 nyarán a hegyivadászokat a Keleti-Kárpátokba küldték, ahol egy német–osztrák–magyar offenzívában kellett résztvenniük a még román kézen lévő területek elfoglalására. Rommel alakulatát az Ojtozi-szoros térségében vetették be, ahol megsebesült a karján, ám sebét beköttetve tovább folytatta a harcot.
Augusztus végén a hegyivadászokat kivonták a román frontról, Rommelt Olaszországba vezényelték.
Itt egy új fegyvernem, az ún. rohamcsapatok(Stosstruppen) egyik parancsnokává szemelték ki. 1918 januárjában kivonták a frontról és a hadseregparancsnoksághoz osztották be. Századossá léptették elő, egyben megkapta a legrangosabbnak számító porosz Pour le Mérite kitüntetést. Többé nem is látott el frontszolgálatot az első világháború alatt: Németország 1918. november 11-én letette a fegyvert.
Aktív békeévek és Hitler felemelkedése
1918 decemberében Rommel alakulatát feloszlatták, ő azonban nem vonult vissza a katonai szolgálattól. Az 1919-es év Németország számára súlyos válságot hozott: még 1918 novemberében lemondatták II. Vilmos császárt és kikiáltották a köztársaságot, mely később weimari köztársaság néven vonult be a történelembe. A fiatal köztársaságnak azonban szocialista és szeparatista felkelésekkel kellett megküzdenie, melyek a polgárháború szélére sodorták az országot. Rommel ebben a helyzetben egy belbiztonsági fegyveres alakulathoz, a Sicherheitskompanie 32-höz csatlakozott, mely a dél-németországi Friedrichshafenben állomásozott. Rommelnek nemcsak a lázongó várossal, hanem saját katonáival is meg kellett küzdenie, akik közül többen is szimpatizáltak a kommunizmussal.
Parancsnokként azonban puszta tekintélyével, vértelenül sikerült helyreállítania a rendet a városban.
Az a tény, hogy katonai parancsnokként ezt polgárháborús körülmények elérte, miközben az ország más részein, kiemelten Berlinben és Bajorországban vérfürdő volt, mindenképp egyedülálló teljesítménynek tekinthető. Rommelnek ez a periódus fontos tanulságokkal szolgált. Az a benyomása alakult ki, hogy „ebben a köztársaságban mindenki mindenkivel harcol”. Ezzel az áldatlan állapottal pedig csak a nemzeti egység megteremtésével lehet szembeszállni. Hosszabb távon ez a gondolat vezette Rommelt Hitler támogatói közé. Ugyanakkor Rommel az 1919–1920-as káoszért nem a „judeo-bolsevik” összeesküvőket okolta.
Úgy látta, hogy a lázadások mögött gazdasági problémák és „éhes gyomrok” állnak. Ez az empátia is hozzájárult ahhoz, hogy ne fegyverrel lépjen fel a lázadókkal szemben.
1921. december 21-én csatlakozott a weimari köztársaság haderejéhez és egy Stuttgartban állomásozó gyalogszázad tisztje lett. 1929-ben kinevezték a drezdai Gyalogsági Iskola (Infanterie Schule) tanárává, ahol kiválóan kamatoztathatta korábban megszerzett tudását és tapasztalatát, bár – mint egyik kollégája később megjegyezte – nem állt nagy gondolkodó hírében. Elméleti tudásának hiányosságai hosszú ideig akadályozták a szakmai előrelépésben, csak 1932-ben nevezték ki őrnaggyá.
1933. január 30-án Adolf Hitlert Németország kancellárjává nevezték ki. Sajátos módon Rommel karrierje is Hitler és a Nemzetiszocialista Munkáspárt hatalomra jutását követően teljesedett ki, bár korábban nem ismerték személyesen egymást, és arról sem rendelkezünk információkkal, hogy Rommel akkoriban szimpatizált volna a nemzetiszocializmussal. 1933 októberében alezredessé léptették elő, és áthelyezték a közép-németországi Goslarba. Itt találkozott első alkalommal Hitlerrel, aki csapatszemlét tartott Rommel alakulatánál. Arról azonban nem maradtak fenn források, hogy mi volt akár Rommel, akár Hitler első benyomása a másik félről. Valószínűleg Rommel ekkor még Hitler számára sem tűnt ki, mert 1937-ig nem történt újabb kapcsolatfelvétel kettejük között. Ekkor Hitler „kiemelte” és Baldur von Schirach helyettesévé nevezte ki, aki a Hadügyminisztérium összekötő tisztje volt, mely a Hitlerjugend katonai kiképzését felügyelte. Rommel előállt egy javaslattal, mely a Hitlerjugendet a párt irányítása alól közvetlenül a Hadügyminisztérium alá utalta volna, ezt Schirach kétszer is visszautasította. Rommel személyesen Hitlerhez apellált az ügyben, melynek eredményeként 1938-ban udvariasan ugyan, de eltávolították a szervezettől. Előléptették ezredessé, majd az Anschlusst követően Bécsújhelyre helyezték, ahol a nagy múltú Theresianum Katonai Akadémia parancsnoka lett.
1938 októberében Hitler személyes kérésére kinevezték testőrségének parancsnok-helyettesévé, innentől rendszeres kapcsolatban volt a Führerrel. Fontos kérdés, hogy Rommel milyen mértékben azonosult a nemzetiszocialista ideológiával és kiemelten a náci fajelmélettel. Nincsenek arra vonatkozó információink, hogy ezekkel valaha nyíltan szembehelyezkedett volna, a személyével foglalkozó történészek különféle módon értékelik Rommel attitűdjét a nemzetiszocializmushoz. Az egyik olvasat szerint naiv volt és egy burokban élt, nem hitte el a rendszernek felrótt bűncselekményeket, vagy nem volt tisztában azok mértékével. Ezt az olvasatot erősítette fia, Manfred Rommel is a háború után vele készült interjúkban. Valószínűbb azonban, hogy egyszerűen szemet hunyt a náci rendszer atrocitásai felett. Rommel alapvetően apolitikus volt, élete végéig sem lett tagja a náci pártnak, de Hitlerrel való jó kapcsolatát felhasználta személyes karrierjének építésére. Az is nyilvánvaló, hogy amennyiben lényegi kérdésekben szembe szegült volna Hitlernek, ő nem tűrte volna meg környezetében, és karrierje sokkal korábban kettétörik.
Hitler személye ekkor még őszinte csodálattal töltötte el Rommelt.
Egy alkalommal a következő sorokat írta levelében feleségének: „Hitlernek egy mágneses, már-már hipnotizáló ereje van.” Ekkor még úgy gondolta, hogy a Führer egy géniusz, akit „Isten küldött”, és „mondanivalója annyira mélyről jött, mint egy profétának”. Ez a vélekedése csak a háború előrehaladtával, kiemelten 1942-től változott meg, de csak 1944-ben, a normandiai partraszállást követően jutott végérvényesen arra az álláspontra, hogy Hitler a pusztulásba vezeti Németországot.
A náci pártvezetésből Adolf Hitlerrel és Joseph Goebbelsszel ápolt kiváló kapcsolatokat, másokkal, Martin Bormann-nal és Baldur von Schirachhal viszont kifejezetten ellenséges viszonyban volt. Bormann és Schirach megvádolták, hogy valójában nem is „elkötelezett nemzetiszocialista”, erre az állításra azonban nem más, mint maga Goebbels válaszolt: „Rommel ideológiailag azonosul, nem csak szimpatizál a nemzetiszocializmussal. Ő egy nemzetiszocialista: improvizációs hajlammal megáldott csapatparancsnok, személyesen bátor és kiemelkedően találékony. Ilyen katonákra van szükségünk!” Rommel is átvette a nemzetiszocialista ideológia egyes elemeit, 1938-ban és 1939-ben azt írta feleségének, hogy: „A Wehrmacht az új német világnézet kardja”, illetve egy svájci látogatása kapcsán megjegyezte, hogy a svájci katonák, akikkel beszélt, „kiválóan megértik a zsidókérdés problémáját”. Mindemellett viszont nem voltak kifejezetten antiszemita kijelentései, valószínűleg a náci fajelmélet egyszerűen nem foglalkoztatta, de szemet is hunyt felette. Fia visszaemlékezései szerint, ha az utcán nyílt zsidóellenes erőszakkal találkozott, elfordította a fejét és tovább állt. Nem sokkal halála előtt a következő kijelentést tette:
„Valaha szerettem a Führert. És még ma is szeretem!”
Hitler maga is sokáig Rommel hatása alatt állt, Albert Kesselring úgy jellemezte a tábornok befolyását Hitlerre, hogy „hipnotikus”. A háború későbbi szakaszában, a növekvő nézeteltérések ellenére is bármikor örömmel fogadta Rommel telefonhívását, akivel órákig el tudott diskurálni, kedvenc beszédtémáik az új technológiai innovációk voltak. Rommel távolodását követően azonban felmérte, hogy hibát követett el karriejének felépítésével.
Az újabb világégés és az afrikai hadszíntér
Rommel 1939 szeptemberében a Führer főhadiszállásának parancsoka volt a lengyelországi invázió alatt, ekkor már vezérőrnagyi rangban. Hitlerrel együtt részt vett a napi hadijelentéseken, és itt szerzett első kézből tapasztalatot a páncélos és motorizált hadviselésről, ami őszintén lenyűgözte. Félig lengyel származású feleségének azt írta az invázió kapcsán, hogy a megszállást a lakosság „valószínűleg megkönnyebbülésként éli meg”. Rommel kijelentését azonban beárnyékolja, hogy feleségének rokonát, Edmund Roszczynialski katolikus papot 1939. november 10-én meggyilkolták a megszálló hatóságok. Rommel levélben próbált meg közbenjárni érte, ez azonban nem bizonyult elégségesnek.
1940 elején Hitler megkérdezte Rommelt, hogy milyen fegyvernem parancsnokságát vállalná el szívesen. Ő hezitálás nélkül rávágta, hogy páncélos egységet akar vezetni. Ennek eredményeként nevezték ki 1940 februárjában a 7. páncéloshadosztály élére, mely erős visszatetszést szült a Wehrmacht tisztjei között, tekintve, hogy Rommel nála rangidősebb tiszteket előzött meg. A hadosztály parancsnokaként vett részt 1940 májusában a nyugat-európai hadműveletekben.
Rommel csapatai három nap alatt elérték a Meuse folyót, amelyen sikeresen átkelt. Az előre nyomulás sebessége miatt egységére ráragadt a „szellemhadosztály” becenév. Rommelék gyorsaságát jól példázza a következő anekdota: egy franciaországi faluba bevonulva, a német páncélosok megálltak a falu főterén. Egy idős hölgy odament Rommelhez, és megkérdezte tőle: „Excusez-moi monsieur, êtes-vous anglais?” („Elnézést uram, önök az angolok?”) Erre Rommel kifogástalan francia nyelven és barátságosan válaszolt, a hölgy nagy ijedelmére: „Non madame, nous sommes allemands!” („Nem hölgyem, mi a németek vagyunk!”).
1940-ben az olasz hadsereg az olasz gyarmat Líbiából megtámadta Egyiptomot.
A hadművelet azonban katasztrofálisan sült el, és Kireneika (Kelet-Líbia) a brit hadsereg megszállása alá került. A szorongatott helyzetben Hitler egy expedíciós hadsereg küldése mellett döntött, mely az Afrika Korps nevet kapta, ennek parancsnokává pedig Rommelt szemelte ki. Rommelt altábornaggyá léptették elő, majd 1941 februárjában Észak-Afrikába küldték, az elveszett olasz területek visszavételére. Az Afrika Korps főként motorizált alakulatokból állt, mely lehetőséget adott Rommelnek, hogy kihasználja a rá jellemző mobilis hadviselést. 1941 májusára visszafoglalta teljes Kireneikát, ostrom alá vette Tobrukot, melyet azonban hét hónap alatt sem sikerült elfoglalnia, majd betört Egyiptomba, ahol megközelítette a stratégiai fontosságú Alexandria kikötőjét. Taktikussága miatt ellenfelei ráragasztották a „sivatagi róka” becenevet.
Az Afrika Korps közel két évig változó sikerrel harcolt a brit, majd amerikai csapatok ellen, Rommel helyzetét azonban nehezítette, hogy a Szovjetunió megtámadását követően a német hadvezetés számára az észak-afrikai front fontossága leértékelődött, így egyre kevesebb utánpótláshoz jutott. Folyamatosan üzemanyaghiányban szenvedett és a szövetséges légifölény is egyre jelentősebb volt, főként az amerikai hadba lépést követően. Az Afrika Korps sikereit azonban a hivatalos propaganda reflektorfénybe emelte, annak ellenére, hogy német szempontból a háború legkevésbé fontos csataterén került sor azokra, mert elvonta a figyelmet a keleti fronton elszenvedett egyre gyakoribb vereségekről. Bár Rommel képességei csapatparancsnokként kétségtelenül figyelemreméltóak voltak, több történész úgy véli, hogy alkalmatlan lett volna olyan mértékű hadműveletek végrehajtására, mint amelyekre a Szovjetunió elleni háború során került sor, és kiemelik Erich von Manstein vagy Heinz Guderian stratégiai felsőbbrendűségét Rommellel szemben, akik több millió fős hadseregeket mozgatva értek el sikereket a szovjetekkel szemben. A hivatalos propaganda azonban soha nem emelte őket rivaldafénybe.
1942 júliusában nem sikerült áttörnie El-Alameinnél, majd szeptemberben elszenvedte első nagyobb vereségét az alam el halfai csatában Bernard Montgomery brit csapataitól.
A folyamatos harcokban kimerült tábornok hazautazott Németországba gyógykezelésre. Távollétében a szövetséges csapatok nagyszabású offenzívát indítottak El-Alameinnél, a harcok során a Rommelt helyettesítő Georg Stumme is elesett. Lányának visszaemlékezése szerint Hitler egy telefonhívás során ordítva küldte vissza Afrikába, aki azonban már nem tudott fordítani a csata kimenetelén. A csatavesztést követően állítólag a következő kijelentést tette: „Azt kívánom, bárcsak egy egyszerű újságárus lennék Berlinben.”
Az el-alameini csatát követően lényegében eldőlt az észak-afrikai hadjárat. Rommel még 1943-ig próbálta visszaszerezni a kezdeményezést, de a német–olasz csapatok 1943-ra teljesen kiszorultak Afrikából. Ezt követően előbb Görögországba, majd Olaszországba helyezték, ám Hitler az olaszországi német csapatok parancsnokává nem őt, hanem Albert Kesselringet nevezte ki, mert a tábornok hadműveleti terveit biztatóbbnak ítélte, mint Rommelét. (Itt meg kell jegyeznünk, hogy Rommel Rómát erőddé nyilvánította volna, amelyet háztól házig kell védeni. Ezzel szemben Róma egyike volt annak a nagyon kevés városnak, melyet Hitler – történelmi múltjára tekintettel – nyílt várossá nyilvánított, hogy megkímélje a pusztulástól.)
Végjáték
1943. november 4-én Rommelt a nyugat-európai német csapatok főparancsnokává nevezték ki, feladata volt a nyugat-franciaországi partszakaszok megerősítése egy esetleges partraszállás ellen. Arra számított – tévesen –, hogy a szövetségesek Calais térségébe helyezik a hadművelet súlyát, mert onnan vezet a legrövidebb út Németországba. Ezt a véleményét azután is fenntartotta, miután megkezdődött a normandiai partraszállás, arra számítva, hogy a szövetségesek fő ereje Calais-nál fog partot érni. 1944. július 17-én légitámadás érte a Rommelt szállító gépkocsit a frontvonal közelében. A tábornok súlyosan megsérült és kórházba került, így a további harcokban már nem vett részt.
Máig vita tárgyát képezi, hogy Rommelnek pontosan mekkora szerepe volt a Hitler elleni merényletkísérletben, amely végül az ő életét is megpecsételte. Az bizonyítható, hogy Rommel kapcsolatban állt az összeesküvésben részt vevő tisztek egy részével. Rommel állítólag eleinte ellenezte Hitler meggyilkolásának tervét. Ebben személyes érzelmei mellett az is szerepet játszott, hogy attól tartott, a Führer halála polgárháborút idézne elő a Német Birodalomban.
Meglátása szerint Hitlert le kell tartóztatni és bíróság elé állítani bűneiért.
1944. július 15-én végső elkeseredésében levelet írt neki, melyben kérte, hogy bocsátkozzon tárgyalásokba a nyugati szövetségesekkel. A levél azonban csak két hét múlva jutott el a Führerhez, aki eddigre már túlélte a július 20-i merényletet, és megkezdte a bosszúhadjáratot a szervezkedésben résztvevő tisztek ellen. A letartóztatott összeesküvők közül többen is ellene vallottak, valamint a biztonsági szolgálat kezébe került egy irat, melyben a tábornokkal, mint potenciális államfővel számoltak egy sikeres puccs esetén. Erről a tervről jó eséllyel soha nem szerzett tudomást. A „bizonyítékokat” régi ellensége, Martin Bormann Hitler elé tárta, egyben a Gestapo megfigyelés alá helyezte a teljes Rommel családot. Rommel sorsáról egy katonai becsületbíróság döntött a nyilvánosság kizárásával és anélkül, hogy értesítették volna a gyanúsítottat. Ennek tagja volt többek között Wilhelm Keitel, Gerd von Rundstedt és Heinz Guderian – Rundstedt és Guderian korábban Rommel bajtársai voltak. A bíróság megállapította bűnösségét, Hitler azonban felmérte, hogy egy nyilvános tárgyalás és a tábornok kivégzése súlyosan befolyásolná a katonák morálját, akik mintakatonaként tekintettek rá (ezt a képet a náci propaganda is erősítette). Így lehetőséget adott a tábornoknak, hogy önkezével vessen véget életének.
A hírt két tábornok vitte meg neki Hitler parancsára október 14-én, megzsarolva, hogy amennyiben nem az öngyilkosságot választja, családját és egykori bajtársait is megbüntetik. Elbúcsúzott szeretteitől, magára öltötte az Afrika Korpsnál viselt egyenruháját, és elhajtott a hozzá küldött két tiszttel. A kocsiban ülve ciánkapszulát vett be, amely azonnal véget vetett életének. A hivatalos propaganda halálát szívrohamként tálalta, Hitler még gyásznapot is elrendelt a tábornok emlékére, és hősnek kijáró állami temetést kapott. A Führer ugyanakkor nem vett részt ezen, maga helyett von Rundstedt tábornokot küldte el. Herrlingenben, Ulm mellett temették el. Sírja évtizedekig az Afrika Korps veteránjainak megemlékező helye volt.
