ℹ️ Kedves Olvasónk! Ez a cikk a History Magazin archívumából származik. Amennyiben a legfrissebb tartalmainkat szeretné olvasni, úgy kérjük fizessen elő vagy vásárolja meg az aktuális lapszámot.
1986. április 26-án hajnalban egy végzetes kísérlet során felrobbant a csernobili atomerőmű egyik reaktora. A láthatatlan sugárzás nemcsak a környéket, hanem egész Európát veszélybe sodorta, miközben hősök százai küzdöttek az emberiség egyik legsúlyosabb ipari katasztrófájának következményeivel.
Moszkvai idő szerint éjjel 1 óra 30 perckor a csernobili atomerőmű egyik reaktora – egy rutinteszt során – felrobbant, ami korábban sosem látott mértékű modern kori ökológiai katasztrófához vezetett. A robbanásnak ugyan csak két közvetlen halálos áldozata volt (beleértve egy eltűnt személyt), ám az elkövetkező hetekben 28-an haltak meg akut sugárfertőzésben. Az atomkatasztrófa hosszú távú áldozatainak száma ma is vita tárgya, a néhány ezertől egészen 60 ezerig terjed. A robbanás következtében két várost, Pripjatyot és Csernobilt, valamint 187 apróbb községet kellett kiüríteni: a földönfutóvá vált helyi lakosok száma meghaladta a 135 ezret. Nagy többségük a mai napig sem térhetett vissza egykori lakóhelyére.
Az 1960-as évektől a Szovjetunióban is megnőtt az igény a korábban kizárólag katonai célokra alkalmazott atomenergia békés célú felhasználására. A szovjetek építették fel és helyezték üzembe 1954-ben az első működőképes atomerőművet Obnyinszkban, amely áram előállítására szolgált. 1966-ban elkészültek az első tervek egy új atomerőmű felépítésére az Ukrán és Belorusz SZSZK határvidékén, Csernobil és Pripjaty városok között. Csernobil egy középkori gyökerekkel rendelkező település volt, melynek lakossága 1971-ben meghaladta a 10 ezer főt. A város ebben az évben lett járási székhely, kórházat és folyami kikötőt létesítettek, illetve mezőgazdasági szakiskola működött itt. Pripjaty ezzel szemben mesterséges telepítés volt, építését 1970-ben kezdték meg. 1985-ben már 47 500 lakosa volt. A település környéke híres volt mocsarairól, melyeket a Pripjaty folyó árterülete hozott létre, a második világháború alatt itt még partizánok küzdöttek a német és velük szövetséges magyar katonák ellen.
1972-ben kezdődött meg az atomerőmű építése, négy saját gyártású atomreaktort építettek bele, melyek egyenként 1000 megawatt elektromos áram előállítására voltak képesek. Az atomerőmű működése alatt ezek Ukrajna áramellátásának 10 százalékát biztosították. Ez volt egyben az első atomerőmű Ukrajna területén. Már az építés során történtek szabálytalanságok, melyet a szovjet hírszerzés, a KGB becsületesen jelentett is 1979-ben a párt Központi Bizottságának, személyesen Jurij Andropov későbbi pártfőtitkár aláírásával: „A beérkezett operatív adatok szerint a csernobili atomerőmű építkezésének egyes részlegeinél előfordulnak a tervektől való eltérések, amelyek üzemzavarhoz és szerencsétlenséghez vezethetnek. A gépterem oszlopai a kitűzési tengelyektől 100 mm-ig terjedő eltéréssel lettek felállítva, egyes oszlopok között pedig hiányzik a vízszintes összekapcsolás. A falpaneleket 150 mm-es elhajlással rakták le. A terem födémét az előírásoktól eltérően építették ki. A gépteremben lévő emelődaruk mozgáspályáin 100 mm-ig terjedő eltérés van, helyenként 8 fokos szögben lejtenek. A különlegesen nehéz beton öntése közben a munkát több alkalommal megszakították, a betonozás minősége alacsony. A munkálatok során hőszigetelésre nem került sor, ez a talajvíznek az épületbe való behatolásához, környezetszennyezéshez vezethet.”
A jelentés ellenére nem történt meg a hibák korrigálása a csernobili atomerőműben, ami jelentős mértékben hozzájárult a későbbiekben a katasztrófához.
A baleset közvetlen oka egy hiányosan megtervezett és felelőtlenül végrehajtott üzemviteli teszt volt, melyet Anatolij Sztyepanovics Gyatlov mérnök felügyelt. A teszt során a műszak vezetője Alekszandr Akimov mérnök volt, míg a reaktor közvetlen irányítását Leonyid Toptunov mérnök végezte. Bár mindketten legjobb tudásuknak megfelelően látták el a feladatot, egyikük sem rendelkezett jelentős tapasztalattal, Toptunov mindössze néhány hónapos gyakorlattal foglalhatta el a pozíciót. A balesetben mindketten súlyos sugárfertőzést kaptak, és két héttel később meghaltak egy moszkvai kórházban. A teszt során fellépő problémák miatt a jelenlévők közül valaki, vélhetően Akimov, megnyomta az ún. SCRAM gombot, azaz a vészhelyzeti leállást. Utólagos értékelések szerint, ez súlyos hiba volt: „A kivizsgálás során nem vált világossá, miért nyomták meg az AZ-5-öt. A természetes magyarázat szerint azért, mert a kísérlet a végére ért, és a következő művelet a reaktor teljes leállítása volt, amit ezzel a művelettel kívántak elvégezni. Ám azonban szakértők szerint ez az üzemmód nem erre való, azt csak vészhelyzetben, a reaktor önmegsemmisítését megakadályozandó szabad aktiválni. Ilyen események azonban csak később történtek, a szemtanúk szerint egyébként is az irányítóteremben nyugodt hangulat volt, nem volt vészhelyzet…”
Alig két perccel a teszt kezdete előtt, a reaktor váratlanul felrobbant, a levegőbe röpítve annak 2000 tonnás fedelét.
Pár másodperccel később egy második, sokkal súlyosabb robbanásra is sor került. Ezt még egy közeli szeizmográf is mérte, 2,5-ös erősségű földrengésként érzékelve. Az egyik túlélő, Alekszandr Juvcsenko, aki az atomerőműben dolgozott, elbeszélésében úgy írta le az általa látottakat, hogy amikor kilépett az épületből és a reaktorépület teteje felé nézett, „csodálatos látvány” tárult szeme elé: egy lézernyalábra hasonlító kék fény lövellt az égbe (ezt az ionizált levegő fénylése okozta). A robbanásnak két azonnali halálos áldozata volt: Valerij Illics Hodemcsuk, akinek holttestét sosem találták meg, a robbanás pillanatában a 4. reaktor keringetőszivattyújánál tartózkodott. Szintén ekkor vesztette életét Vlagyimir Nyikolajevics Sasenok, akit a leomló törmelék temetett oda.
A robbanás után a legnagyobb probléma a tűz továbbterjedésének megakadályozása volt. Mivel – a biztonsági előírásoknak fittyet hányva – az építésnél tűzveszélyes anyagokat is használtak (például a tető egy része bitumenből készült), a többi reaktor is veszélybe került, mindenekelőtt a hármas számú, melynek teteje több helyen is meggyulladt. Bár a műszakvezető le akarta állítani azt, felettese nem engedélyezte, később azonban saját felelősségére mégis megtette. A baleset helyszínére kiérkező tűzoltóegység nem kapott tájékoztatást arról, hogy sugárzásveszélynek vannak kitéve. Később mind a 13-an megbetegedtek és közülük hatan, köztük a parancsnok, elhunytak. Ugyanakkor legjobb tudásuk szerint végezték feladatukat, és megakadályozták a tűz továbbterjedését, ezzel a katasztrófa súlyosbodását is. A kórházi kezelés alatt lévő tűzoltók később elmesélték, milyen érzés volt sugárfertőzést kapni: fémes ízt éreztek a szájukban, és olyan érzésük volt, mintha tűvel szurkálták volna arcukat. Napokon belül jelentkeztek a tünetek: hányás, gyengeség, a parancsnok szeme pedig elszíneződött.
A katasztrófa mértéke kezdetben nem volt egyértelmű a hatóságok számára sem, ezért meglehetősen lassan reagáltak.
Mihail Gorbacsov pártfőtitkár bizottságot hívott össze az eset kivizsgálására és a szükséges intézkedések megtételére, majd egy szakmai csapatot küldtek a helyszínre. Amint a szakemberek szembesültek a baleset valós mértékével, azonnal elrendelték Pripjaty teljes kiürítését. A hivatalos közlemény a lakosokat csak ideiglenes kitelepítésről tájékoztatta, ez azonban még 40 év után is tart. A nap folyamán 53 ezer embert szállítottak el a városból a környező településekre. A kitelepítési zónát később az atomerőmű 10 kilométeres körzetére, majd hamarosan 30 kilométerre tolták ki. Csernobilt magát május 2-án ürítették ki. A kényszerkitelepítetteknek később új várost építettek Észak-Ukrajnában Szlavutics néven. A katasztrófát követő egy évben mintegy 135 ezer embert telepítettek át. Egyesek saját felelősségükre hazatértek, így Csernobilt 2022-ben 1575 fő lakta. Pripjaty azonban továbbra is lakatlan maradt. A radioaktív kihullás nagyjából 60 százaléka a szomszédos Belorusz SZSZK területén hullott le, súlyosan fertőzve az ottani lakosságot.
A robbanást a szovjet hatóságok kezdetben megpróbálták eltussolni. Svédországban április 28-án érzékelték a sugárzás megnövekedett mértékét, és a gyanú a Szovjetunióra irányult. Április 28-án este a szovjet állami televízióban a lehető legrövidebben közölték az esetet: „Egy nukleáris baleset következett be a csernobili atomerőműben. Az egyik atomreaktor megsérült. Az esemény hatásait kezelik. Az összes érintett kapott segítséget. Egy kivizsgáló bizottság került felállításra.”
A légkörbe jutott radioaktív anyag jelentős szennyezést okozott. Az alatt a sáv alatt például, amerre a szél vitte a reaktorból kiáramló radioaktív füstoszlopot, létrejött az ún. vörös erdő, egy zóna, ahol minden növényzet elpusztult és vörösre színeződött. A Pripjaty folyó szennyeződését azonban sikerült kordában tartani, üledékcsapdák és föld alatti gátak építésével. A területen élő állatállomány egy részét tervszerűen leölték, az életben maradt állatok között megnőtt a születési rendellenességek gyakorisága. A reaktorépületet ideiglenesen egy szarkofággal zárták le, ezt később már a független Ukrajna kormánya lecserélte egy új védőépületre. Ez utóbbi azonban a mostani orosz–ukrán háború során több helyen is megsérült drónbecsapódás következtében.
Magyarországon április 29-én megnövekedett sugárzásértékeket mértek, ezt azonban felsőbb pártutasításra nem hozták nyilvánosságra, azonban a nyugati rádiók révén a lakosság tudomást szerzett a történtekről. Mikor a Magyar Rádióban április 28-án este beolvasták hírként a Csernobilban történteket, a hír közlését letiltották, a bemondót pedig megbüntették.
A csernobili tragédiának 28 közvetlen halálos áldozata volt az atomerőmű dolgozói és a tűz eloltását végző tűzoltók közül. A sugárzás áldozatainak pontos száma azonban a mai napig vita tárgya: legkevesebb 4 ezer ember, de egyes becslések szerint akár 60 ezer is életét veszthette a sugárzás által okozott betegségekben Európa-szerte. A Szovjetunió vezetősége még az 1987-es év folyamán bíróság elé állított hat vádlottat, köztük az erőmű igazgatóját és Antolij Gyatlov mérnököt. Mindannyiukat elítélték, három vádlott – köztük Gyatlov – 10 év börtönt vagy kényszermunkát kapott. A Szovjetunió bukását követő időszakban szabadlábra helyezték őket. Gyatlovot, aki súlyos sugárfertőzést kapott a baleset során, élete hátralévő részében Németországban kezelték, 1995-ben hunyt el szívelégtelenségben. Maga Gorbacsov sem becsülte le a baleset hatásait: „Még sokkal inkább, mint az általam elindított peresztrojka, Csernobil volt talán a Szovjetunió öt évvel később bekövetkező összeomlásának igazi kiváltó oka. A csernobili katasztrófa valójában igazi fordulópontnak bizonyult: volt egy a szerencsétlenséget megelőző korszak, és volt egy ettől teljes mértékben eltérő korszak a katasztrófa után.”
A Csernobilban történtek jelentős popkulturális hatással jártak. Napjainkig több videójáték cselekményét is megihlette a csernobili lezárt zóna, a S.T.A.L.K.E.R. vagy a Call of Duty egyik ikonikus missziója is Pripjatyban játszódik. 2019-ben egy ötrészes minisorozat készült Csernobil címmel, melyet később több szakmai díjjal jutalmaztak.
Szeretné rendszeresen olvasni a History Magazin tartalmait? Vásárolja meg az aktuális lapszámot, vagy válassza az előfizetést. Ez utóbbi a legkényelmesebb, leggazdaságosabb módja annak, hogy mindig kéznél legyen a legújabb lapszám!