A százéves háború sarkalatos pontja volt, amikor III. Eduárd angol király megostromolta Calais városát. Cikkünkben párhuzamot vonunk a középkori hadművelet és a modern kori történelem egyik legbrutálisabb ütközete között.
Egy véres észak-franciaországi csatatéren állomásozott a Crécy erdejének közelében a III. Eduárd vezette kimerült angol hadsereg 1346 augusztusának egyik reggelén. Az angolok az előző két napon megsemmisítették VI. Fülöp francia király náluk nagyobb és sokkal frissebb hadseregét. Kegyetlen harc dúlt: legalább 1500 francia lovag maradt holtan a csatatéren több ezer közemberrel egyetemben. „A nagy Trója pusztulása óta nem történt ilyen tragédia”, írta egy költő.
Eduárd csaknem csodával határos módon győzedelmeskedett. Több évvel azelőtt Franciaország és Anglia királyának nyilvánította magát, megalapozva azt a hosszú konfliktust, amit ma százéves háborúnak nevezünk. Most igazolva látta az ügyét: VI. Fülöp helyzete felettébb bizonytalan volt, és Eduárdnak csupán azt kellett eldöntenie, hogyan csap le legközelebb. Vagyis inkább, hogy hol.
A Crécybe vezető út nem volt könnyű. Július 12-én Eduárd – legidősebb, 16 éves fiával, a „Fekete Herceggel” – egy 15 ezres hadsereg élén szállt partra Normadiában. Hatalmas hadserege hat héten át menetelt Franciaországon át. Először raboltak: felégették a normann partvidéket egy rettenetes fosztogató és pusztító hadjáratban, amit chevauchée-nek neveztek. Aztán menekülniük kellett Fülöp seregei elől, mert a francia uralkodó elhatározta, hogy kiveri őket a birodalmából.
Bár Crécynél az angolok fényes győzelmet arattak, királyuknak nehéz döntést kellett meghoznia. Diadalmasan írt haza, kijelentette, hogy „küldetésünk régóta tart és nagyon elhúzódik. De nem szándékozunk elhagyni a Francia Királyságot, míg véget nem vetünk a háborúnknak.” Hogy ez pontosan mit jelentett, még nem lehetett tudni. Valójában Eduárd emberei alultápláltak, a fárasztó meneteléstől kimerültek és túlhajszoltak voltak, ráadásul számos betegség sújtotta őket. Nem voltak olyan állapotban, hogy Párizsba vonuljanak és megszerezzék Fülöp koronáját. A célnak, hogy „véget vetünk a háborúnknak” reálisnak és ideális esetben könnyen elérhetőnek kellett lennie. Ezért Eduárd augusztus végén északnak fordította a hadseregét és Calais felé indult.
Calais több okból is vonzó célpontnak számított.
Először is ez volt az Anglia délkeleti partjához eső legközelebbi francia kikötő és jó kereskedelmi kapcsolatot tartott fenn a Cinque Ports-szal (Anglia délkeleti részének öt, katonailag és gazdaságilag legjelentősebb kikötővárosával). Könnyen védhető volt, mivel magas kőfalrendszer övezte, egy vár és kettős várárokrendszer gondoskodott a biztonságáról. Calais-t egyik oldalról a tenger, a másikról patakokkal szeldelt kiterjedt mocsárvidék vette körül. Egy krónikás szerint ez „az egyik legerősebben védett város a világon”. Ráadásul Calais már jó ideje a Csatornán az angol tengeri kereskedelmet fosztogató kalózok bázisa volt; elfoglalásának terve az angol kereskedők tetszésével találkozott, akik hatalmas összegekkel támogatták Eduárd háborús erőfeszítéseit.
Emellett Calais közel esett Flandria városaihoz. Eduárd komoly pénzt fordított a flamand városokat irányító, a függetlenségüket mindennél többre tartó városi oligarchák megnyerésére, s azt állította, hogy ő az egyetlen ember, aki képes megvédeni őket attól, hogy a Francia Királyság bekebelezze városaikat. Eduárd igyekezett biztosítani a flamandokat, hogy hasznos szövetségesük – és Calais elfoglalása szép bizonyítéka lett volna annak, hogy milyen mélyen elkötelezett az ügyük iránt. Ezért Eduárd 1346. szeptember 4-én Calais mocsaraiig vezette hadseregét, és felállította őket a város magasra törő falai mentén.
Kedves Olvasónk! A cikk további része csak az előfizetők és az adott lapszám vásárlói számára elérhető. Amennyiben Ön is rendszeresen szeretné olvasni a History Magazin exkluzív, prémium tartalmait, ne habozzon, vásárolja meg a legfrissebb számot vagy fizessen elő! Ez utóbbi esetén a magazin minden példánya kényelmesen az otthonába érkezik, ráadásul a bolti árnál sokkal olcsóbban!