ℹ️ Ez a cikk a History Magazin archívumából származik. Amennyiben a legfrissebb tartalmainkat szeretné olvasni, úgy kérjük vásárolja meg az aktuális lapszámot vagy fizessen elő.
Bernard Law Montgomery a 20. századi brit hadtörténet egyik legeredményesebb tábornokának tekinthető. A 20. század első felének összes nagyobb fegyveres konfliktusában részt vett, mindkét világháborút végig harcolta: igazán ismertté azonban a második világháború idején vált, mikor Észak-Afrikában sikerrel vette fel a harcot a Wehrmacht egyik legerősebb tábornoka, Erwin Rommel és az által vezetett Afrika Korps-szal szemben. Később kulcsszerepet játszott Szicília megszállásában és az olaszországi invázióban, majd a normandiai partraszállásban résztvevő brit csapatokat irányította. Katonái a népszerű tábornokot egyszerűen csak „Monty”-nak nevezték.
Bernard Law Montgomery Kenningtonban született, az Egyesült Királyságban 1887. november 17-én. Apja Herny Montgomery anglikán püspök volt, Bernard a kilencgyermekes család negyedik gyermekeként látta meg a napvilágot. Visszaemlékezéseiben eléggé negatív színben tüntette fel gyerekkorát: „Biztosan állíthatom, hogy a gyerekkorom boldogtalan volt. Ez az akaratok összeütközéséből következett anyám és köztem… […] Én voltam a család feketebáránya. Ő elérte, hogy féljek tőle, mikor még gyerek voltam. A három legfontosabb ember az életben: apám, a feleségem és a fiam voltak.” A püspökné, Maud Montgomery nagyon szigorúan nevelte gyermekeit. A legkisebb kihágásért elfenekelte nádpálcával őket. Ez a neveltetés a későbbiekben is kihatott Bernardra: bár tisztelte anyját, de soha nem bocsátott meg neki. Mikor Maud 1949-ben elhunyt, fia nem vett részt a temetésén.
1889-ben Henryt az akkor angol gyarmat Tasmania püspökévé szentelték, ezt követően a család 11 évet töltött el a szigeten. 1902-ben tértek vissza Londonba, majd Bernard a Saint Paul Kollégiumba járt, ahol kitűnő sportolónak bizonyult, ugyanakkor a viselkedése némi kívánnivalót hagyott maga után: verekedős, agresszív fiú hírében állt, melyet utólag ő maga is elismert: „Szörnyű kisfiú voltam. Nem gondolom, hogy manapság bárki is eltűrné azt a fajta viselkedést, amelyet én akkoriban tanúsítottam.” 1907-ben megkezdte tanulmányait a sandhursti katonai akadémián. A viselkedési problémái itt is előjöttek: egy ízben felgyújtotta egyik kadéttársa ruháját, aki komoly égési sérüléseket szenvedett. Montgomeryt ezért megrovásban részesítették és nem kapott rangemelést, míg 1908-ban ki nem helyezték a Királyi Werwickshire Ezredhez, mellyel Északnyugat-Indiába vezényelték az ottani határ őrzésére. Itteni megbízatását lelkiismeretesen teljesítette, bár felettesei megjegyezték, hogy nem mindig teljesítette a kapott parancsokat, gyakran a saját feje után cselekedett. 1910-ben hadnaggyá léptették elő.
Montgomery első harci tapasztalatai
Az első világháború kitörését követően Montgomeryt Franciaországba vezényelték, ahol átvette egy szakasz vezetését. 24 órával a frontra érkezésüket követően már átestek a tűzkeresztségen, Montgomery pedig nemsokára súlyosan megsebesült egy mesterlövész golyójától egy vakmerő rajtaütés során, amelyért rövidesen előléptették századossá és megkapta a Distinguished Service Order kitüntetést. Súlyos sebesülése miatt azonban csak 1916-ban tudott visszatérni a frontra, és ezt követően is csak mögöttes szolgálatot látott el, nem vett részt a konkrét harcokban. Az első világháborúban ugyanakkor értékes tapasztalatokat szerzett, melyeket a későbbiekben kamatoztatott katonai parancsnokként. Élesen kritikus szemmel figyelte a brit csapatok főparancsnokának, Douglas Haig-nek munkásságát, meggyőződése szerint a tábornokot személyes felelősség terhelte a brit halálos áldozatok magas száma miatt, amiért értelmetlenül küldte frontális támadásokra katonáit. Ugyanakkor azt is megjegyezte, hogy a hadseregparancsnokság és a harcoló alakulatok között nagyon kevés volt a személyes kapcsolat, mely negatívan befolyásolta a katonák morálját is.
1921-ben Dél-Írországba, Cork térségébe vezényelték, ahol az ír függetlenségi háború idején részt vett az ír gerillák elleni harcokban. Az itt tapasztalt asszimetrikus hadviselésről nagyon negatív benyomást szerzett: „Ez a háború sok tekintetben sokkal rosszabb volt, mint a Nagy Háború amit 1918-ban lezártunk. Egy gyilkolóhadjárattá alakult, melyben a katonák félelmetesen képzettek lettek. Egy ilyen háború rossz a tiszteknek és a legénységnek egyaránt, leépíti a becsület és a lovagiasság szabályait. Örültem amikor véget ért.” A háború 1921-ben véget ért a független Írország kikiáltásával, melynek következtében az új állam egy 1923-ig tartó polgárháborúba sodródott. Észak-Írország továbbra is a Brit Birodalom része maradt.
Boldog és tragikus időszak
A két világháború közötti időszakban Montgomery Anglia területén teljesített szolgálatot, mint kiképzőtiszt. Ebbéli tevékenységében egyike volt a hadsereg reformer tisztjeinek. 1927-ben váratlanul megnősült, mellyel igencsak meglepte tiszttársait, ugyanis korábban az volt szavajárása a házassággal kapcsolatban, hogy: „A házasság nem egy jó dolog tisztek számára. Nem lehetsz egyszerre jó katona és jó férj.” Felesége, Elizabeth Carver, egy vezérőrnagy lánya, már megözvegyült és első házasságából két tizenéves gyermeke volt. Elizabeth személyisége szöges ellentéte volt Bernardénak: excentrikus, művészi vénával megáldott amatőr festő és szobrász volt. A házasélet kifejezetten boldoggá tette Montgomeryt, 1928-ban megszületett saját fia, David.
Montgomery 1935-1937 között ismét Indiában, Quettában szolgált, mint kiképzőtiszt. Alig helyezték vissza Angliába, felesége váratlanul meghalt egy rovarcsípés következtében, vérmérgezésben. Ez az esemény súlyos sokként hatott a tisztre: „A feleségem halála egy súlyos csapás volt, amelyből csak nagy nehézségek árán és nagyon nehezen jöttem helyre.”
Felesége halálát követően ismét szolgálatba helyeztette magát, abban reménykedve, hogy a kemény munka segít felejteni a veszteséget. 1938-ban a Palesztin Brit Mandátumterületre vezényelték. Itt már 1936 óta egy arab felkelés zajlott egyrészt a brit uralom, másrészt a zsidó bevándorlás ellen, melynek leverésében Montgomery is fontos szerepet játszott. 1939 májusában azonban súlyosan megbetegedett, és haza kellett térnie felgyógyulni. Angilában érte a II. világháború kitörése 1939. szeptember 1-jén.
Monty a II. világháborúban
Montgomeryt azonnal Franciaországba irányították a Brit Expedíciós Erők részeként, John Vereker, Gort Lordjának parancsnoksága alatt. Itteni szolgálata alatt kis híján hadbíróság elé állították őszinte magatartása és lázadó stílusa miatt. Az elbocsátástól csak felettese, Alan Brooke mentette meg.
A német csapatok 1940 májusi támadása katasztrófába tokrollott a britek és franciák számára. A visszavonulás során Montgomery hírnevet szerzett magának határozottságával és fegyelmezett magatartásával. Egy katonatársa megjegyezte, hogy: „Ugyanolyannak láttam minden nap: már-már a beképzeltségig menően határozottnak, vidámnak és látszólag eléggé pihentnek. Meg volt győződve, hogy ő volt a legjobb hadosztályparancsnok a Brit Hadseregben és mi voltunk a legjobb hadosztály.” Május végén fontos szerepet játszott a dunkirki evakuáció megszervezésében, június 1-jén az utolsók között hagyta el Franciaország területét.
Hazatérését követően feladatként kapta, hogy Dél-Angliában védelmi állásokat építsen ki egy esetleges német invázióval szemben, ő azonban – franciaországi tapasztalatiból kiindulva – úgy gondolta, hogy a pusztán védelmi szemléletmód végzetes lehet. 1940 nyarán találkozott először a déli tengerparton, Brighton mellett Winston Churchillel. Ezt az epizódot visszaemlékezéseiben örökítette meg. Churchill megkérdezte tőle, hogy mit inna az ebéd mellé. Montgomery válaszolt, hogy vizet. Ez megdöbbentette Churchillt, akinek el kellett magyaráznia, hogy soha nem iszik és szivarozik, ezért 100%-ig teljesítőképes. Chruchill erre azt válaszolta, hogy mindkettőt csinálja, és mégis 200%-ig teljesítőképes.
Montgomery Rommel ellen
1942 augusztusában Montgomeryt váratlanul kinevezték a Brit 8. Hadsereg élére és Észak-Afrikába küldték, ahol a nem rég elesett William Gott vezérezredes helyét kellett átvennie. Egy korabeli leírás a következőképpen örökítette meg Montgomery reakcióját kinevezésére: „Egy könnyű háború után a dolgok most már sokkal nehezebbek lesznek.” Mikor egy tiszttársa vigasztalni próbálta, Montgomery ezzel replikázott: „Nem magamról beszélek, hanem Rommelről!”
A frontra való kiérkezését követően hozzákezdett a nyugat-egyiptomi El-Alemeinnél található frontvonal megerősítéséhez – melyet korábban a brit haderő kis híján elvesztett. A teljes frontvonal legérzékenyebb pontja az Alam Halfa magaslat volt. Montgomery jó érzékkel ismerte fel, hogy Rommel ezen a ponton fogja megtámadni a brit vonalakat és egy 1940. augusztus 30. – szeptember 5. között megvívott ütközetben vereséget mért a német csapatokra, ezzel sikerült megakasztania az Afrika Korps előrenyomulását. Churchill ezt követően nyomást helyezett a tábornokra, hogy a győzelmet kihasználandó minél előbb indítson támadást a német-olasz vonalak ellen.
Montgomery azonban, dacolva a miniszterelnök akaratával, több, mint egy hónapig várt az újabb támadással, míg kellő mértékben megerősítette a parancsnoksága alatt álló hadsereget. Az 1942. október 23. és november 11. között megvívott második el-alemeini csata az egyiptomi hadjárat sorsfordító csatájának tekinthető. A brit és nemzetközösségi csapatok nagy veszteségek árán, de visszavetették a német-olasz csapatokat állásaikból, akik kénytelenek voltak teljes Egyiptomot feladni, majd 1943 február elejére Líbiát is feladták és Tunéziába vonultak vissza. Az el-alemeini csata végén Rommel állítólag a következő kijelentést tette: „Azt kívánom bárcsak inkább egy egyszerű újságárus lennék Berlinben.”
1943 május 12-re a szövetségesek Tunézia teljes területéről kiszorították a német-olasz csapatokat. A tunéziai hadjárathoz kapcsolódik egy történet, mely sajátosan mutatja be Montgomery személyiségének egyik fő jellemvonását: tréfát nem ismerő makacsságát. Montgomery fogadást kötött az amerikai csapatok vezérkari főnökével, Walter Bedell Smith-el. Ebben Smith vállalta, hogy amennyiben Montgomery április 15-ig bevonul a tunéziai Sfax városába, biztosít számára egy B-17 Flying Fortress nehézbombázót személyi használatra. A fogadást az amerikaiak csak viccnek tekintették, nem vették komolyan. Ugyanez nem volt elmondható Montgomeryről. Április 10-én reggel a brit csapatok bevonultak Sfax-ba, Montgomery pedig azonnal táviratot küldött Dwight David Eisenhowernek, az amerikai csapatok parancsnokának, melyben kérte a neki megígért bombázót. Eisenhower hosszas győzködésre teljesítette a fogadás rá eső részét, ám rossz szájízt hagyott benne, hogy a repülőt Montgomery el is fogadta. Az eset az amerikai tisztikarban is nagy felzúdulást váltott ki, George Patton tábornok nyomdafestéket nem tűrő módon teremtette le tiszttársát, amiért a brit tábornoknak egy személyi bombázót biztosított, miközben az ő csapatai folyamatos hiányban szenvedtek. A kedélyeket csupán az csillapította, hogy a Montgomerynek átadott repülő alig egy hónappal később megrongálódott egy kényszerleszállásnál. Eisenhower ezúttal nem volt hajlandó másikat küldeni helyette. Montgomery egyébként ambivalens véleménnyel volt Eisenhower személyéről: „Én nagyon kedveltem őt. De meg kell jegyeznem, hogy a hadviselési jártassága hagyott némi kívánnivalót maga után…”
Az észak-afrikai győzelmet követően rövid időre hazatért, ahol ünneplő tömeg fogadta, a britek számára nemzeti hőssé vált, a londoni repülőtéren őt fogadó tömeg azért tülekedett, hogy megérinthesse a ruháját. Montgomeryt azonban bántotta, hogy nem hívták meg az észak-afrikai győzelemért szervezett hálaadó istentiszteletre. Megállapította, hogy „ha összességében örülnek is nekem… bizonyos körökben azért mégsem.”
Irány Olaszország
A tunéziai győzelem után részt vett a szicíliai partraszállás megszervezésében, itt folyamatos vitákba bonyolódott a hozzá hasonlóan forrófejű George Patton és Omar Bradley amerikai tábornokokkal. Pattont és Bradleyt nagyon sértette a brit tábornok viselkedése és „nagyképűsége.” Tiszttársaik azonban külső szemlélőként úgy jellemezték mindhármuk viselkedését, mint „három iskoláslány hisztijét,” és, mint „felvágást.” A nehézkes szervezés ellenére a Husky kódnevet kapott hadművelet (Szicília megszállása) teljes sikerrel zárult.
1943 szeptemberében a Montgomery által parancsnokolt brit 8. hadsereghez tartozó alakulatok szálltak elsőként partra az Itáliai-félszigeten, Calabria térségében. Ezt követően egészen 1944 januárjáig az olasz fronton tartózkodott, ahol sikeres hadműveleteket irányított, de folyamatosan ostorozta a szövetséges parancsnokokat, amiért – véleménye szerint – nem koordinálták megfelelően az olaszországi hadműveleteket, ezért az előnyomulás üteme lassúbb volt, mint lehetett volna.
A D-nap előkészítése
1944 januárjában már ő is megelégedéssel fogadta a hírt, hogy visszavezényelik az Egyesült Királyságba, ahol őt szemelték ki a Nyugat-Európába küldendő brit csapatok főparancsnokának, az inváziós erők főparancsnokává pedig Eisenhowert tették meg. Úgy Churchill, mint Eisenhower ódzkodott Montgomery személyétől, ismerve összeférhetetlen jellemét, Montgomery mentora, sir Alan Brokke azonban vehemensen kitartott amellett, hogy ő a legjobb választás a pozícióra. Az első egyeztetésére Montgomery részvételével még 1944 januárjában sor került a londoni Saint Paul Kollégiumban. Türelmesen végig hallgatta az inváziós terv ismertetését, majd végül szót kérve kijelentette, hogy az – meglátása szerint – teljességgel téves. Áprilisra kidolgozta saját tervezetét, melyben egy nagyobb erőkkel végrehajtott inváziót, szélesebb frontszakaszt irányozott elő, a harcok súlypontját pedig az észak-franciaországi Caen térségébe helyezte. A végleges terv kidolgozásakor Montgomery meglátásait nagy mértékben figyelembe vették.
Franciaországi harcok
Az 1944. június 6-án végrehajtott normandiai partraszállás valóban sikerrel zárult, ám ez csak egy hosszú és sok halálos áldozattal járó hadjárat kezdetét jelentette. Az első hetek előrenyomulásának lassúsága Montgomery hírnevét is kikezdte: Eisenhower Londonba táviratozott Churchillnek, hogy „vegye rá Montgomeryt: üljön rá a biciklijére és kezdjen haladni!” Arthur Tedder brit légimarsall egyenesen a tábornok elmozdításáért kampányolt. Montgomery szerepe az első hetek sikertelenségében a mai napig vita tárgyát képezi a hadtörténetírásban. Maga a tábornok ezt a következőképpen összegezte önéletrajzában: „Ez egy hálás vadászterület lesz a történészek számára még nagyon sok évig.” Ő a maga részéről úgy értékelte, hogy személyes bosszúhadjáratot folytattak ellene, és sikeresen befolyásolták Eisenhower magatartását is vele szemben. Egyben azt is kijelentette, hogy az amerikai tábornokkal nagyon más stratégiát követtek, természetesen kiemelve saját stratégiai felsőbbrendűségét Eisenhowerrel szemben.
A folyamatos nyomásnak engedve Montgomery júliusban megindította a hadművelet legnagyobb tankcsatáját, a Goodwood hadműveletet. Az alig két napig tartó harcok súlyos veszteséggel jártak mindkét fél számára, a britek megközelítőleg 400 harckocsit vesztettek és legkevesebb 4 ezer katonát. A veszteségeket látva Montgomery a hadműveletet leállította. Emlékiratában még ő maga is elismerte személyes felelősségét a kudarcért, pusztán azt hangsúlyozva ki, hogy az erőteljes nyomásnak engedve indította útjára a műveletet.
A kezdeti nehézségek ellenére a nyugati hadműveletek végül felgyorsultak (összhangban a szovjet Vörös Hadsereg keleten elért sikereivel). Augusztus végén elesett Párizs, szeptember 3-án Brüsszel, Montgomery csapatai élén személyesen vonult be Antwerpenbe 1944. szeptember 4-én.
A Market Garden kudarc
Ezt követően egy találkozóra került sor Eisenhower és Montgomery között. Ezen a brit tábornok előállt egy ambiciózus tervvel, melyben a Hollandiában található, Alsó-Rajna menti hidak elfoglalását tűzte ki célul Eindhoven, Nijmegen és Arnhem térségében, egy nagyszabású ejtőernyős hadművelet keretében. A hadműveletet, mely a Market Garden fedőnevet kapta, Eisenhower eleinte vehemensen ellenezte, Montgomerynek azonban sikerült keresztülvinnie akaratát. A Market Garden összességében kudarccal végződött. Bár a szövetséges csapatok elfoglalták Eindhovent és Nijmegent, nem sikerült biztosítaniuk a Rajna-menti hidakat, ezzel a frontvonal hosszú időre megszilárdult a térségben. Arnhemet csak 1945 áprilisában tudták bevenni a szövetséges csapatok. Ez volt a második alkalom, amikor Montgomery – tőle szokatlan módon – elismerte saját hibáját a hadművelet megtervezésében és végrehajtásában.
Véghajrá
1944 decembere és 1945 januárja között részt vett a nyugati front utolsó nagy német ellentámadási kísérletének, az ardenneki offenzívának megállításában. Montgomery részvételéről itt is megoszlanak a vélemények: míg egyes hadtörténészek szerint a tábornok a német offenzíva feltartóztatásának „a lelke volt”, mások szerint folyamatos akadékoskodásaival valójában „mindenkinek útjában állt.” Omar Bradley amerikai tábornok konkrétan Montgomery viselkedésével magyarázta, hogy a szövetséges ellentámadás későn indult meg Eisenhower parancsa ellenére, amelyet Montgomery következetesen figyelmen kívül hagyott.
1945 februárjában Montgomery csapataival átkelt a Rajnán, majd az elkövetkező két hónapban elfoglalta a Nyugat-Németországi Ruhr-vidék nagy részét. 1945. május 4-én, az ún. Lüneburg Magaslaton Hamburg térségében, Montgomery fogadta az Északnyugat-Németországi, hollandiai és dániai német csapatok parancsnokainak feltétel nélküli kapitulációját. Aznap este – szokásával ellentétben – megengedte magának, hogy néhány pohár pezsgőt is elfogyasszon a vacsorája mellé. Négy nappal később aláírták a fegyverszüneti megállapodást és az európai háború befejeződött.
Montgomery, mint hatékony szervező
A világháború lezárását követően lényegében azonnal, Montgomeryt kinevezték a Németországban állomásozó brit megszálló csapatok főparancsnokának. Ebben a tisztségében olyan feladatokkal kellett megbírkoznia, melyekkel korábban soha: kezelnie kellett a menekültkérdést, biztosítania kellett a lakosság élelmiszer ellátását a brit megszállási övezetben és megakadályoznia a fertőző betegségek terjedését. Időközben nagy aggodalommal figyelte a kiéleződő hidegháborút. Egy esetlegesen Oroszország ellen megvívott háború kapcsán Montgomery egyértelműen kijelentette: „A briteknek teljesen elegük van a háborúból.”
Montgomery, mint a megszállási zóna parancsnoka meglepően hatékonynak bizonyult, egyes utólagos elemzések szerint azért, mert teljesen hiányzott belőle a politikusi attitűd és az új feladatra úgy tekintett, mint egy megtervezendő és végrehajtandó hadműveletre. 1946-ra a négy megszállási zóna közül egyértelműen a brit volt a legműködőképesebben megszervezve. 1945 augusztusában repülőgépbalesetet szenvedett Oldenbug térségében, bár sikeresen felépült, de az ekkor szerzett hátsérülése élete végéig elkísérte. 1946 januárjában súlyosan lebetegedett és kénytelen volt egy hosszabb gyógykezelésre Svájcba utazni.
A vezérkar élén
1946 júniusában – mintegy a világháborúban szerzett érdemeinek elismeréseként – kinevezték a Birodalmi Hadsereg vezérkari főnökének. Ezt a pozíciót 1948 szeptemberéig töltötte be. Az utólagos értékelések szerint Montgomery kifejezetten problémásnak bizonyult vezérkari főnökként: nem kommunikált beosztottjaival, képtelen volt az együttműködésre. Ehhez társult az a tény is, hogy a Brit Birodalom végóráiban vette át a hadsereg irányítását: folyamatos feszültségekkel kellett megküzdeni Palesztinában, Indiában, Afrikában. Vezérkari főnökként folyamatosan utazott, körbejárta a brit gyarmatokat, 1947-ben egy Afrika körutat szervezett, melyről részletes beszámolót is írt. Utólag azonban, emlékiratában ő is úgy értékelte, hogy nem kifejezetten volt alkalmas vezérkari főnöknek. Meglátása szerint ez volt számára a „legkevésbé kellemes csatatér”, és rengeteg befolyásos ellenséget szerzett magának.
Nyugdíjas évei
1948 októberétől otthagyta a vezérkari főnöki tisztséget és bevonták az Észak-Atlanti Szerződés Szervezetének (NATO) létrehozási folyamatába. Mikor a NATO 1949-ben hivatalosan is megalakult, a tábornok a NATO csapatok parancsok-helyettese lett. Felettese régi bajtársa, Eisenhower lett ismét. Tisztségében vehemensen küzdött azért, hogy Nyugat-Németországot is felvegyék a NATO-ba. Ezt 1955-ben sikerült is megvalósítani.
Montgomery 1958-ban, 71 évesen lemondott a NATO-ban betöltött pozíciójáról, majd 50 év szolgálatot követően nyugdíjba vonult. 1957–1958 között megírta emlékiratait, melyek Emlékeim címmel látták meg a napvilágot. Ebben vehemensen kritizálta Eisenhowert a háború alatt hozott döntéseiért. Eisenhower – aki ekkor már az Amerikai Egyesült Államok elnöke volt – az emlékirat olvasását követően rettenetesen dühös lett: „Soha senki nem dühítette fel még ennyire. Sem De Gaulle, sem McCarthy, sem Hruscsov.” Az emlékiratok kiadása a két harcostárs közti barátság végét is jelentette.
Nyugdíjba vonulását követően Montgomery körbeutazta a világot. Meglátogatta Kínát, a Szovjetuniót, Egyiptomot, találkozott Mao Ce-tunggal, Hruscsovval, Nasszerrel. Az 1960-as években gyakran látogatta az idős Winston Churchillt, akivel egészen 1965-ben bekövetkezett haláláig jó kapcsolatot ápolt. Utolsó külföldi útjára 1967-ben került sor, amikor Egyiptomba utazott az el-alemeini csata 25 évfordulójára szervezett ünnepségre.
1970 után egészsége egyre inkább romlott, folyamatosan az ágyat nyomta. 1976. március 24-én, 88 éves korában elhunyt. Miután egy nagyszabású állami temetést tartottak neki Windsorban, egy kis templom kertjében temették el Binstedben. Sírját csak egy egyszerű márványkő jelzi.
