Jelen cikkben Rácz András az orosz-ukrán konfliktus elmúlt egy évét összegzi.
Oroszország elismeri Doneck és Luhanszk függetlenségét
Az elmúlt hónapok ukrajnai eseményeinek megértéséhez fontos figyelembe venni, hogy ez a háború ténylegesen nem 2022. február 24-én kezdődött, hanem 2014 eleje óta tart. Ilyen módon ez a konfliktus a modern európai történelem leghosszabb háborúja: az elmúlt több mint háromszáz évben ennél csak az 1701 és 1714 közötti spanyol örökösödési háború tartott tovább. Több mint kilenc évvel ezelőtt, az ukrajnai forradalmat és hatalomváltást követően Oroszország először katonai erővel foglalta el a Krím félszigetet, majd 2014. április elején fegyveres felkelést robbantott ki Kelet-Ukrajnában, ami kezdetben gyorsan teret tudott nyerni.
Az ukrán ellentámadást 2014 szeptemberében az orosz reguláris hadsereg beavatkozása állította meg. Ukrajna rövid időn belül két nagy vereséget szenvedett, először Ilovajszknál, szeptemberben, majd 2015 februárjában Debalcevénél. Mindkét vereséget egy-egy Moszkva által dominált fegyverszüneti megállapodás követte, ezek lettek a köznyelvben Minszk-I és Minszk-II néven ismert egyezmények. Ezt követően „befagytak” a frontvonalak, és a harci helyzet 2015 nyarától 2022 februárjáig lényegében változatlan volt.
Ezt a hosszú, majdnem hétéves periódust különös kettősség jellemezte, amelyet Lawrence Freedman amerikai elemző korlátozott háborúnak nevezett.[1] Miközben Kelet-Ukrajnában alacsony intenzitású konfliktus zajlott az ukrán fegyveres erők és a Moszkva által támogatott szeparatisták között, az orosz–ukrán határ más szakaszain teljes béke honolt, működött a kereskedelem, a kishatárforgalom, és korlátozottan ugyan, de megmaradt a diplomáciai kapcsolat is Kijev és Moszkva között. A közkeletű „se béke, se háború” helyett tehát lényegében egyszerre volt béke és háború. Ezzel együtt azonban, bár alacsony intenzitáson, de mégiscsak háború zajlott.
Mindebből adódóan terminológiai értelemben a 2022 februárjától zajló eseményeket nem új háborúnak, hanem inkább a kilencedik éve zajló háború eszkalációs fázisának célszerű tekinteni. De még ennek kezdete is csak katonai értelemben a mindenki által ismert 2022. február 24-i dátum. Politikai értelemben Oroszország már néhány nappal korábban eszkalált, felrúgva az összes addigi keretet. A kulcsmomentum 2022. február 21., amikor Oroszország egyoldalúan elismerte az úgynevezett Donecki és Luhanszki Népköztársaságok (a továbbiakban DNR és LNR[2]) függetlenségét.
Ettől kezdve teljesen egyértelművé vált, hogy a katonai eszkaláció is csak napok kérdése. Az államelismerési dokumentumok ugyanis mindkét szeparatista régiót azok „alkotmányos” területével ismerte el, márpedig a két kváziállam a saját „alkotmányában” igényt tartott Ukrajna Doneck és Luhanszk megyéjének teljes területére, annak ellenére is, hogy a területek jelentős része továbbra is ukrán ellenőrzés alatt állt. Az államelismerés védelmi garanciát is tartalmazott, így erre hivatkozva már a február 21-ről 22-re virradó éjjel megindultak az orosz páncélosok Doneck és Luhanszk megyébe. Orosz katonai jelenlét természetesen 2014 óta volt a térségben, azonban Moszkva formálisan mindeddig nem volt része a konfliktusnak, így az orosz haderő szerepvállalását is igyekezett rejteni.
Az államelismerés után azonban immár orosz zászló alatt kezdődött meg a bevonulás Ukrajnába.
A két szakadár terület elismerése olyan szempontból is vízválasztó volt, hogy azzal, hogy Moszkva elismerte önállónak a DNR-t és az LNR-t, véglegesen megváltoztatta a 2014 óta fennálló status quót. A háború első fázisát 2014 őszén és 2015 tavaszán lezáró minszki egyezmények ugyanis a kelet-ukrajnai területeket az ukrán állam részének tekintették, Moszkva pedig hivatalosan nem ismerte el, hogy részese volna a konfliktusnak.
A minszki megállapodások, bár a végrehajtásuk részleteiben Ukrajna és Oroszország sosem tudott megegyezni, a konfliktust ugyan nem oldották meg, de arra így is jók voltak, hogy a harcok intentizását alacsonyan tartsák, és valamiféle rendezési keretként szolgáljanak. 2022. február 21-ig tehát a konfliktus rendezésének az volt a kiindulópontja, hogy a két terület visszatér majd Kijev fennhatósága alá; a kérdés csak az volt, hogy pontosan milyen módon.
Azzal azonban, hogy Moszkva egyoldalúan elismerte a DNR és az LNR önállóságát, a minszki keretet is felrúgta, hiszen ettől kezdve Oroszország a két régiót már nem Ukrajna részének, hanem önálló államnak tekintette. Szintén lényeges elem, hogy az államiság elismerése de facto nemigen vonható vissza; azzal tehát, hogy Moszkva elismerte a két területet függetlennek, lényegében irreverzibilis módon elszakadt a korábbi rendezési keretektől.
Ezt a visszavonhatatlan változást a Nyugat is érzékelte. A német kormány már másnap, február 22-én felfüggesztette az Északi Áramlat 2 gázvezeték engedélyezési eljárását,[3] abban bízva, hogy az EU és Oroszország közötti legfontosabb új energetikai együttműködési projekt – ekkor még ideiglenes – leállításával nyomást lehet gyakorolni Moszkvára, legalább a további eszkaláció megakadályozása érdekében. Az Európai Unió február 23-án kereskedelmi, gazdasági és technológiai szankciókat léptetett életbe a két szakadár ukrán megye ellen. Mindez azonban kevés volt ahhoz, hogy Oroszországot elrettentse a katonai eszkaláció megindításától.
Oroszország 2022-es villámháborújának kudarca
A jelenleg rendelkezésre álló információk alapján Oroszország azzal számolt, hogy Ukrajnát néhány nap alatt le tudja győzni. Mostanra már számos másodlagos és több elsődleges forrás alapján is biztosra vehető, hogy Moszkva úgy gondolta, a február 24-én hajnalban induló támadás negyedik napjára elfoglalják Kijevet, az ukrán politikai és katonai vezetés legnagyobb részét pedig vagy foglyul ejtik, vagy megsemmisítik. A Kreml tervei szerint a harcok körülbelül egy héttel később fejeződtek volna be, Odesza elfoglalásával, ami teljesen elvágta volna Ukrajnát a Fekete-tengertől. Nem mellesleg, ezzel kritikus helyzetbe került volna az 1992 óta fennálló transznyisztriai konfliktussal küzdő Moldova is.
Február 27-28. környékére azonban nyilvánvalóvá vált, hogy Ukrajna nem fog összeomlani. Kijev védelme szilárdan kitartott, és az orosz csapatok előrenyomulását mindenhol sikerült megállítani vagy lelassítani. Mindebben kulcsszerepe volt annak, hogy az ukrán felső vezetés nem menekült el, és az ellenük indított orosz különleges műveletet is sikerült elhárítani.
Az egyetlen kivételt a déli front jelentette; itt az ukrán védelem az első napon összeomlott.
Az orosz csapatok délnyugaton elérték Herszont, egy nap alatt több mint száz kilométert haladva előre, ami klasszikus villámháborús sebességnek tekinthető. Szinte azonnal át tudtak kelni a Dnyeperen is, mert a folyón átvezető hidakat az Ukrán Biztonsági Szolgálat (SzBU, Szluzsba Bezpeki Ukrajini) oroszokkal szimpatizáló helyi vezetői nem robbantották fel. A Dnyeper nyugati partján így létrejött orosz hídfő tartósan fenyegette Ukrajna középső és nyugati területeit, valamint Moldovát is. Ezzel egy időben az orosz csapatok délkeleten körbezárták Mariupolt, teljesen elvágva Ukrajnát az Azovi-tengertől.
A Kijevért vívott csata
Hiába vált az első hét végére nyilvánvalóvá, hogy Oroszország villámháborús terve kudarcot vallott, ekkorra az eseményeket, a Kreml szempontjából, már vitte tovább a politikai tehetetlenségi erő. Ekkorra már az orosz csapatok egyes helyeken száz kilométeres mélységben behatoltak Ukrajna területére, súlyos harcok folytak minden fronton, mindez pedig nem tette volna lehetővé Moszkva számára a korrekciót, még akkor sem, ha lett volna rá szándék.
Oroszország nem is a háború egészét igyekezett korrigálni, hanem csak a módot, ahogyan a hadicélokat el kívánta érni. Ergo, megpróbálta bekeríteni és szisztematikusan megostromolni Kijevet, azzal a szándékkal, hogy vagy bevegye a fővárost, vagy pedig, ha ez nem is lehetséges, az ostrommal Kijev közelébe vonzza az ukrán hadsereg egységeit, ahol aztán ezeket meg lehet semmisíteni. Azonban egyik sem sikerült, elsősorban az ukrán ellenállás nem várt keménysége miatt. Ebben az is szerepet játszott, hogy ekkorra az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és néhány másik NATO-tagország elkezdte Ukrajnát nagyon részletes és aktuális felderítési adatokkal ellátni az orosz csapatok mozgásáról.
Az orosz kudarc további fontos összetevője volt, hogy nem tudták elfoglalni észak-keleten Csernyihiv városát, emiatt ugyanis nem használhatták az innen Kijevbe vezető vasútvonalat az utánpótlás szállítására. Fontos elem volt az is, hogy eközben elkezdtek beérkezni az első nyugati fegyverszállítmányok is, modern páncéltörő és légvédelmi fegyverekkel. Ukrajna március 22-én ellentámadást indított, széttörte a Kijevet bekerítéssel fenyegető gyűrűt, és lassacskán visszaszorította a kimerült, súlyos utánpótlási nehézségekkel küzdő orosz csapatokat a főváros alól.
Március 29-én Oroszország hivatalosan is bejelentette, hogy befejezi a kijevi hadműveleteket, és ettől kezdve Kelet-Ukrajnára koncentrál. A hivatalos orosz narratíva az volt, hogy Kijev mindig csak mellékhadszíntér volt, az igazi cél a Donbász „felszabadítása”. Valójában ennek az ellenkezője volt igaz: Oroszország számára az egész háború addigi legfontosabb célja Kijev megszerzése volt, ettől remélték az ukrán politikai és katonai vezetés kiiktatását, ami automatikusan elvezetett volna a Donbász és a többi terület megszerzéséhez is.
Kiegyenlítődnek az erőviszonyok
2022. március elején az ukrán hadsereg a délnyugati fronton, Mikolajiv külvárosaiban megállította az orosz előrenyomulást, majd március 8-ra sikerült a támadókat teljesen kiszorítania. Az orosz csapatokat visszanyomták délkelet felé, Herszon irányába, a frontvonal a két város között stabilizálódott, de a Dnyeper nyugati partján az orosz hídfő továbbra is megmaradt. Katonai és szimbolikus értelemben egyaránt jelentős esemény volt, hogy április 14-én az ukrán hadsereg, amerikai hírszerzési segítséggel, hajó elleni rakétákat használva, elsüllyesztette az orosz fekete-tengeri flotta zászlóshajóját, a Moszkva cirkálót.[4]
Ezt követően nyilvánvalóvá vált, hogy a hajó elleni rakéták fenyegetése miatt Oroszország a továbbiakban nem fog partra szálló művelettel próbálkozni sem Odesza, sem más fekete-tengeri célpont ellen. Teljesen így sem hárult el az orosz flotta által jelentett fenyegetés: az orosz hadihajók és tengeralattjárók folyamatosan támadták és támadják Ukrajna területét rakétákkal és robotrepülőgépekkel, természetesen mindvégig ügyelve arra, hogy kívül maradjanak az ukrán hajó elleni rakéták hatótávolságán.
Az orosz erők Mikolajiv alatti veresége és a partra szálló művelet lehetetlenné válása belátható időre elvette Oroszország esélyét arra, hogy elérje Odeszát, és elvágja Ukrajnát a Fekete-tengertől. Május 13-ra az ukrán erők északkeleten is sikereket értek el, ugyanis sikerült visszaszorítaniuk az orosz csapatokat Harkiv alól.[5] A város felől ezzel együtt nem hárult el teljesen az orosz fenyegetés: külső kerületei továbbra is az orosz tüzérség lőtávolában maradtak, 2022 őszétől kezdve pedig rendszeressé váltak a rakéta- és dróntámadások is.
Orosz sikerek a Donbászban
Kijev ostromának feladása után Oroszország a Donbászra koncentrálta az erőit, azzal a céllal, hogy „felszabadítsa” mindazokat a területeket, amelyeket a fentebb említett államelismerés révén a Donecki és a Luhanszki Népköztársaság magának követelhetett, tehát Ukrajna Doneck és Luhanszk megyéinek egészét. Oroszország, tanulva a kijevi fiaskóból, a Donbászban már nem villámháborúval próbálkozott. Ehelyett sokkal lassabban, módszeresebben nyomult előre, kihasználva sokszoros, pusztító tüzérségi fölényét.
Az orosz tüzérség ekkoriban napi 60-80 ezer lövést is le tudott adni, míg Ukrajna ennek alig a tizedét.
Alapvetően ennek a tüzérségi fölénynek volt köszönhető, hogy május 16-án, közel három hónapi véres harc után, Oroszország győzelmet aratott Mariupolnál. Az ukrán védők maradéka végül megadta magát az Azovsztal acélüzem romjai között. Ezzel Ukrajna teljesen elvesztette a hozzáférést az Azovi-tengerhez. Mariupol annyira elpusztult a harcok során, hogy erősen kérdéses, hogy az egykor 450 ezer fős kikötőváros valaha visszanyerheti-e a háború előtti fontosságát.
A módszeres, tüzérségre alapuló orosz előrenyomulás a Donbász északi részén is eredményes volt. Június 25-én, másfél havi ellenállást követően, elesett Szeverodonyeck, néhány nappal később, július 3-án Liszicsanszk. Ezzel Luhanszk megye egésze orosz kézbe került, az orosz területi célok egy része tehát teljesült. A luhanszki győzelmet Vlagyimir Putyin július 4-én hirdette ki. Fontos látni ugyanakkor, hogy a mariupoli és szeverodonyecki harcokban az orosz hadsereg kifejezetten súlyos veszteségeket szenvedett, amelyek ráadásul a legjobb, elit egységeket érték. A késő nyári és őszi ukrán előretöréseket részben az tette lehetővé, hogy az orosz hadsereg legjobb erői meggyengültek a donbászi harcokban.[6]
Ukrán ellentámadás
Ukrajna 2022. augusztus 29-re virradóra ellentámadást indított az oroszok által 2022 tavasza óta megszállt Herszon megye nyugati részén. Az akciót a kijevi vezetés három-négy hete folyamatosan készítette elő azzal, hogy – elsősorban az Egyesült Államoktól kapott, nagy hatótávolságú HIMARS rakéta- rendszerekkel – precíziós csapásokat mért a Dnyeper folyótól nyugatra állomásozó orosz erők vezetési pontjaira, lőszerraktáraira, légvédelmi eszközeire, emellett szisztematikusan rombolta a folyón átvezető hidakat és a sérült hidak helyettesítésére kialakított ideiglenes átkelőhelyeket. Ezzel pedig olyan helyzetet tudott teremteni, hogy a Dnyepertől nyugatra harcoló orosz erők helyzete egyre nehezebben fenntarthatóvá vált, elsősorban ellátási szempontból.
Kicsit több mint egy héttel később, szeptember 6-án pedig az ukrán haderő a harkivi körzetben is támadásba lendült. Nemcsak Moszkvát, de a nyugati közvéleményt is meglepte, hogy az ukrán hadsereg képes volt egyidejűleg két támadó műveletet is folytatni, egymástól viszonylag messze lévő frontszakaszokon. A harkivi ukrán ellentámadás katonai értelemben teljes győzelmet hozott, harcászati és hadműveleti szinten egyaránt. Alig egy héttel a művelet kezdete után Ukrajna viszszaszerezte az ellenőrzést szinte egész Harkiv megye felett, súlyos veszteségeket okozva a megszálló orosz erőknek.
Az ukrán csapatok Luhanszk megye területére is be tudtak hatolni.
A történtek rávilágítottak az orosz hadsereg katonai felderítésének súlyos hiányosságaira. Hasonlóan az augusztus 29-én indult herszoni ukrán ellentámadáshoz, Moszkva a harkivi ukrán műveleteket sem volt képes előre jelezni. Az orosz katonai felderítés képtelen volt észlelni az ellentámadás előkészületeit, így az teljes meglepetésként érte a védőket.
Orosz mozgósítás és annexió
A harkivi összeomlásra válaszul Oroszország bejelentette, hogy népszavazást kezdeményeznek arról, hogy Herszon, Zaporizzsja, Luhanszk és Doneck megyék – illetve, orosz jog szerint a Donyecki és Luhanszki Népköztársaság – csatlakozzanak-e az Oroszországi Föderációhoz. A népszavazásokat szeptember 23. és 27. között meg is tartották, ám ezek természetesen teljes mértékben illegitimek voltak, hiszen a népszavazások legelemibb jogi követelményeinek sem feleltek meg.
Az eredmény ennek megfelelően nem is volt kérdéses: a hivatalos adatok szerint mind a négy régió lakossága elsöprő többséggel támogatta a csatlakozást Oroszországhoz. Putyin az eredményre hivatkozva szeptember 30-án bejelentette, hogy Oroszország annektálja Ukrajna négy megyéjét, méghozzá azok teljes területével együtt. Moszkva annak ellenére döntött így, hogy ekkorra már a négy megye egyikének területét sem ellenőrizte teljes mértékben. Az annexió jogi folyamata október első hetében le is zárult. Az annexióval Moszkva a Krím után újabb, roppant nehezen megoldható helyzetet teremtett:
hiszen attól kezdve, hogy ezeket a területeket betagozza az Oroszországi Föderációba, jog szerint lehetetlenné válik ezek bármiféle visszaadása Ukrajnának.
Egy másik, hasonlóan radikális intézkedéssel az orosz vezetés szeptember 21-én részleges mozgósítást rendelt el. Ennek keretében hivatalos adatok szerint 300 ezer tartalékost mozgósítottak. Mindez teljes sokként érte az orosz társadalmat: néhány nap alatt több mint félmillió hadköteles korú férfi hagyta el az országot, és számos tiltakozó megmozdulásra is sor került.
A mozgósítottak közül sokan szó szerint néhány napos, katonai szempontból értelmezhetetlen kiképzés után azonnal a frontra kerültek. A szerencsésebbeknek jutott érdemi kiképzés is, a felszerelés és fegyverzet tekintetében azonban mindenütt kritikusan súlyos problémák léptek fel. Oroszországban ugyanis 1945 óta nem volt mozgósítás, így az orosz haderő teljesen felkészületlen volt arra, hogy rövid időn belül ennyi embernek tudjon megfelelő kiképzést és felszerelést biztosítani. A mozgósítottak közül nem kevesen maguknak vették meg a legalapvetőbb eszközöket is, ami értelemszerűen igen egyenetlen színvonalon felszerelt egységeket eredményezett.
Ezzel együtt a mozgósított katonák Ukrajnába vezénylésével és a kiképzés-, illetve felszerelésbeli hiányosságok miatti magas veszteségek felvállalásával az orosz hadvezetés stabilizálni tudta a harkivi frontvonalat, először lelassítva, majd meg is állítva az ukrán előrenyomulást. Ilyen értelemben tehát a részleges mozgósítás katonai szempontból orosz sikernek tekinthető.
Mindeközben Ukrajna folytatta a herszoni hídfőben tartózkodó orosz erők támadását is. A hidak és átkelőhelyek szisztematikus rombolásával november elejére az ukránok elérték, hogy kritikussá vált a herszoni orosz erők utánpótlási helyzete. Az orosz hadvezetés attól tartott, hogy ha Ukrajna hagyományos erőkkel támadást indít a hídfő ellen, akkor a folyó nyugati partján tartózkodó orosz erők sem eredményesen harcolni, sem visszavonulni nem fognak tudni. Ennek megfelelően Oroszország november 9-én bejelentette, hogy kivonja haderejét Herszonból, egészen pontosan Ukrajna megszállt Herszon megyéjének a Dnyeper folyótól nyugatra eső részéből. A kivonulással Oroszország elveszítette az ellenőrzést az egyetlen olyan ukrán megyeszékhely felett, amelyet a 2022. február 24-én kezdődött eszkaláció óta szállt meg. Ez az alig egy hónappal korábban befejeződött annexió tükrében jelentős politikai fiaskónak tekinthető.
Stratégiai patthelyzet és újabb orosz offenzíva
Mindezzel párhuzamosan Oroszország új frontot is nyitott a háborúban: október 10-től kezdve koncentrált rakéta- és robot- repülőgép-támadásokkal elkezdte rombolni Ukrajna polgári energetikai infrastruktúráját. Moszkva hivatalos álláspontja szerint a két nappal korábbi, október 8-i, a krími híd elleni ukrán támadás megtorlásaként indította ezt a hadműveletet. Valójában azonban a csapások precizitásából látszott, hosszú ideje tervezték, hogy elkezdik rombolni az ukrán energiarendszert. Az orosz stratégiai cél az volt, hogy mire a tél beáll, a lehető legnagyobb károkat okozzák, abban reménykedve, hogy ha több millió polgári lakos marad áram, fűtés és meleg víz nélkül, akkor ez elég nagy nyomást gyakorol az ukrán kormányra ahhoz, hogy engedjen az orosz követeléseknek.
Ez az orosz terv sem hozta el azonban a várt eredményt, több okból sem.
Egyrészt, az ukrán energetikai infrastruktúrát a puszta mérete is nehezen rombolhatóvá tette, különösen úgy, hogy Oroszországnak csak korlátozott készletei vannak nagy hatótávolságú, precíziós csapásmérő eszközökből. Másrészt, az ukrán kormány és lakosság, erős nyugati támogatással, úgy reagált az energetikai infrastruktúra rombolására, hogy tömegesen kezdtek benzin- és dízelüzemű generátorokat importálni. 2023. januári adatok szerint az orosz támadások megkezdődése óta Ukrajna több mint félmillió (!) generátort importált,[7] ezzel pedig lokális szinten tudta mérsékelni az orosz támadások hatásait. Harmadrészt, az ukrán állami és magán energetikai cégek óriási erőfeszítéssel ugyan, de képesek voltak folyamatosan legalább többé-kevésbé működőképesen tartani az energiarendszert, és így megakadályozni a humanitárius katasztrófát. Amikor az energetikai infrastruktúra állapota a legkritikusabb volt, 2022. december és 2023. január folyamán, kontrollált, időzített áramszünetekkel akkor is sikerült egyensúlyban tartani az elektromos rendszert. Ebben, negyedik faktorként, jelentős szerepe volt a vártnál sokkal enyhébb télnek is. Ötödrészt, a folyamatos nyugati segítségnek köszönhetően – beleértve vállról indítható rakéták, önjáró légvédelmi gépágyúk és számos rakétarendszer átadását – az ukrán légvédelem precizitása nagyon jelentősen megnőtt az ősz folyamán. Így képesek voltak az orosz támadások erejét érdemben csökkenteni. Az Irán által Oroszországnak eladott több ezer „öngyilkos” drón legnagyobb részét az ukrán légvédelem mostanra képes lelőni.
A szárazföldi frontvonalak 2022. november közepétől megmerevedtek. Ebben szerepet játszott egyrészt az orosz mozgósítással a frontra vezényelt erők nagy száma, másrészt az időjárás is. Ukrajnában az őszi (és tavaszi) esők sártengerré változtatják a talajt és a szilárd burkolat nélküli utakat is. A jelenség annyira jellegzetes, hogy külön neve is van: ukránul bezdorizszsja, oroszul raszputyica; mindkét kifejezés „úttalanság”-nak fordítható. Ebben az időszakban lényegében lehetetlen gépesített támadó műveleteket folytatni: a járművek ugyanis csak az épített úton tudnak közlekedni, ezzel pedig könnyű célpontjaivá válnak az ellenséges tüzérségi és légitámadásoknak. A 2022–2023. évet külön is sajátossá tette a rendkívül enyhe tél: lényegében elmaradt az az általában januártól márciusig tartó időszak, amikor a keményre fagyott talajon ismét lehetséges manőverező hadviselést folytatni.
Ebben az időszakban Oroszország egyre inkább a Donbász középső szakaszára, itt is Bahmut (szovjet nevén Artyomovszk) városának megszerzésére koncentrált. A békeidőben mintegy 70 ezer lakosú várost az ukrán erők 2014 óta alaposan megerődítették, így a Bahmutért folytatott harcok fokozatosan a téli időszak legfontosabb hadszínterévé váltak. Az oroszok a reguláris haderő mellett bevetették a Wagner-csoport nevű katonai magánvállalat (CsVK) harcosait is, sok esetben arra használva őket, hogy frontális támadásokat indítsanak a megerődített ukrán állások ellen.
Több tízezres veszteségek árán, de február végére sikerült megszerezniük a város legnagyobb részét. Jelen fejezet lezárása idején a Bahmutot védő ukrán erők helyzete kritikus, azonban a város orosz kézre kerülése esetén sem várható az ukrán védelem összeomlása, Bahmuttól nyugatra ugyanis további, jól megerősített ukrán állások találhatók.
Háború a mérlegen
Bár egy folyamatban lévő konfliktus mérlegét nehéz pontosan megvonni, bizonyos tanulságok már így is leszűrhetők. Az első és legfontosabb, hogy Ukrajna olyan értelemben már most győztese ennek a háborúnak, hogy meg tudta akadályozni Oroszországot a támadási tervei maradéktalan megvalósításában. Bármilyen véget is ér majd a háború, az a veszély elhárulni látszik, hogy Ukrajna elveszítse szuverenitását.
Az orosz terv, hogy Kijevben egy Moszkva iránt lojális bábkormányt ültessenek hatalomba, már biztosan nem valósul meg.
Ugyanakkor Ukrajna emberveszteségben és anyagiakban óriási árat fizetett ezért. Ami az emberveszteséget illeti, a haderő vesztesége nem nyilvános, de nyugati becslések szerint meghaladja a 100 ezer halottat és sebesültet. A polgári lakosság vesztesége 2022. február 24. óta ENSZ-adatok szerint legalább 8000 halott és mintegy 13 ezer sebesült,[8] azonban – figyelembe véve az ENSZ roppant konzervatív módszertanát – az áldozatok valós száma ennek minden bizonnyal a sokszorosa. Szintén ENSZ-adatok szerint[9] több mint 8 millió ukrán menekült tartózkodik Európában, további 2,8 millió pedig Oroszországban. Az ország lakossága a háború előtt mintegy 43 millió fő volt, így a mostani számok azt jelentik, hogy az ukránok majdnem 25 százaléka külföldön keresett menedéket a háború elől. Minél tovább tartanak a harcok, annál kevesebben fognak a hazatérés mellett dönteni, Ukrajna tehát demográfiai értelemben nagyon súlyos veszteséget fog elszenvedni.
Jelen cikk lezárása idején az ország területének 18 százaléka van orosz megszállás alatt, és roppant súlyosak az infrastruktúrát ért károk is. A harcok által érintett területeken, különösen a Donbászban, a második világháborút idézi a pusztítás szintje. A davosi Világgazdasági Fórum 2023. februári becslése szerint az újjáépítés legalább 540 milliárd dollárba fog kerülni; ez mai árakon a második világháború utáni Marshall-segély körülbelül háromszorosa.[10] Ez még akkor is óriási hozzájárulást fog igényelni a nemzetközi közösség részéről, ha sikerül becsatornázni az orosz állami tartalékokból lefoglalt mintegy 300 milliárd dollárt.
A harcok nemcsak az infrastruktúrát pusztították: 2023. januári adatok szerint mintegy 160 ezer négyzetkilométernyi terület[11] akna- és lőszermentesítése lesz szükséges, mielőtt biztonságosan újraindulhat ott a polgári élet. Ez az ország mintegy 600 ezer négyzetkilométeres területének már most is több mint a negyedét érinti, amivel Ukrajna a világ egyik leginkább elaknásított országává vált.
Ami Oroszországot illeti, Moszkva a háború elején a hadüzenetben meghirdetett céljai közül egyet sem tudott maradéktalanul megvalósítani.
A legtöbb kapcsán pedig éppenséggel a várttal teljesen ellentétes hatást ért el. A „nácitlanítás” jelszóval bejelentett szándék az ukrán vezetés leváltása, esetleg megsemmisítése lett volna, a Zelenszkij-adminisztráció helyére Moszkva oroszbarát bábkormányt tervezett ültetni. Ehelyett Zelenszkij nemhogy a helyén van, és továbbra is vezeti az országot, de ő a modern ukrán történelem legnépszerűbb vezetője, aki bőven 80 százalék feletti lakossági támogatást élvez.
Ukrajna „demilitarizálásának” szándéka az ukrán hadsereg legyőzését, majd részleges leszerelését és modern fegyverektől való megfosztását jelentette volna. Ehelyett az ország egy év elteltével közel egymillió embert tart fegyverben, miközben több mint 120 milliárd dollár értékben[12] kapott fegyvereket, katonai felszereléseket és gazdasági támogatást a Nyugattól.
Összehasonlításképpen: ez jóval meghaladja az Oroszországi Föderáció teljes katonai költségvetését, amely 2021-ben mintegy 66 milliárd dollárt tett ki. A demilitarizálni szándékozott ukrán hadsereg 2022 nyara óta visszafoglalta a megszállt területek körülbelül felét, és jelenleg is eredményesen védekezik a keleti fronton zajló orosz offenzíva ellen. A háború végeztével Ukrajna várhatóan Európa egyik jelentős katonai hatalma lesz, köszönhetően a fegyveres erői létszámának, egyre modernebb, jelentős részben nyugati felszerelésének és leginkább az orosz hadsereg elleni háborúban szerzett harci tapasztalatainak.
Az orosz célok része volt az is, hogy véget vessenek Ukrajna euroatlanti integrációs ambícióinak. Ehelyett az történt, hogy a NATO és Kijev között minden korábbinál intenzívebb az együttműködés, az Európai Unió pedig 2022-ben megadta Ukrajnának a tagjelölti státust. Bár rövid és középtávon Kijev egyik szervezetnek sem lesz tagja, az együttműködés szorosabbá válása várhatóan folytatódni fog.
Moszkva tehát itt is az eredeti céljaival ellentétes hatást ért el.
A támadás megindítását Oroszország azzal is indokolta, hogy meg kell védeni az ukrajnai orosz ajkú lakosságot az állítólagos ukrán náci uralomtól. Ehhez képest a támadás elején elfoglalt területek döntően valóban orosz ajkú lakossága a legtöbb helyen kifejezett ellenszenvvel viseltetett a megszálló erők iránt, néhány helyen pedig bátor ellenállási akciókra is sor került. Bár a kezdeti tiltakozásokat az orosz csapatok hamarosan letörték, a megszállt területeken kibontakozó ellenállási mozgalomnak komoly szerepe volt abban, hogy Moszkva nem tudta megszilárdítani az uralmát Herszon és Zaporizzsja megyék felett sem.
Miután pedig napvilágra került először a bucsai mészárlás, aztán a többi, hasonlóan súlyos tömeggyilkosság, az ukrán politikai elit és a lakosság számára egyértelművé vált, hogy nem lehet kiegyezni a megszállókkal, mivel Oroszország valóban Ukrajna megsemmisítésére tör. Ugyanennek az antagonisztikussá vált szembenállásnak a következménye az is, hogy miután az ukrán hadsereg felszabadított egy-egy területet, a helyi lakosság legnagyobb része kitörő örömmel fogadta a beérkező ukrán csapatokat, hiszen ez számukra a mindennapi életveszélyt hordozó orosz megszállás végét jelentette.
Ilyen értelemben a háború valószínűsíthetően Moszkva soft power befolyásának végét is jelenti. Azzal ugyanis, hogy az orosz hadsereg Ukrajna többségében orosz nyelvű lakosság által lakta részeit rombolja, és követi el ott emberiesség elleni bűncselekményei sorát, járulékos hatásként hitelteleníti a Kreml törekvéseit arra, hogy saját befolyása alatt egyesítse az orosz ajkúakat. Az erre használt russzkij mir kifejezés keserű iróniája, hogy a mir szó nemcsak „világ”-ot, de „béké”-t is jelent. Tavaly február óta számos vicc, illetve elkeseredett megjegyzés épül erre a kettős jelentésre, így például az, hogy a lerombolt ukrajnai falvak jelentik az orosz világot, illetve békét. Összességében tehát az „orosz világ”, a russzkij mir megteremtésének esélye valószínűleg szintén Oroszország háborús veszteségei közé kerül.
A jövő: tartós elhidegülés a Nyugat és Oroszország között
Mindezeken túl tartós politikai hatás az is, hogy várhatóan évtizedes távlatban megváltozik a Nyugat és Oroszország viszonya, mégpedig a kölcsönös, tartós elhidegülés irányába. Egyrészt, a háború hatására a NATO tovább erősítette keleteurópai jelenlétét és egy esetleges orosz agresszióra való reagálási képességét.[13] Emellett Európa országai is újra fegyverkezni kezdtek.
A legjelentősebb fordulatot talán Németország tette: a 2022 februárjában meghirdetett német Zeitenwende (korszakváltás) politika azt irányozza elő, hogy Németországnak újra jelentős katonai hatalommá kell válnia, és ehhez hozzá kell rendelni a szükséges erőforrásokat is. A német korszakváltás egyik, már látható gyakorlati megnyilvánulása, hogy Németország Ukrajna negyedik legjelentősebb katonai támogatója (az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Lengyelország után) az átadott fegyverek és eszközök értékét tekintve.[14]
A háború előtt elképzelhetetlen lett volna, hogy Németország nehézfegyvereket szállítson egy folyamatban lévő katonai konfliktusba, és harcra képezze ki az egyik háborús fél katonáit – de az ukrajnai háború ebben is változást hozott. Berlin nincs egyedül a haderőfejlesztéssel: Lengyelország is igen jelentősen erősíti hadseregét, másfélszeresére emelve a katonai kiadásokat, s nagyléptékű eszközbeszerzési programot végrehajtva.
Másrészt, a nyugati szankciók, az orosz gazdasági válaszlépések és elsősorban az energiaszállítások leépülése azt eredményezi, hogy eltűnőben van az Európa és Oroszország kapcsolatát évtizedeken át meghatározó Ostpolitik logika alapja, a kölcsönösen előnyös kereskedelem. A hidegháború alatt a Német Szövetségi Köztársaság által elkezdett Szovjetunió-politika lényege az volt: azzal, hogy a demokratikus Nyugat vásárolja a szovjet energiahordozókat, a létrejövő kölcsönösen előnyös helyzet révén hozzájárul a kontinens egészének stabilitásához. Ez az alapelv határozta meg a hidegháború utáni német Oroszország-politikát is, és ezen keresztül jelentősen hatott az EU–orosz viszonyra is. Azonban ha a kétoldalú kereskedelem legnagyobb részét kitevő energiaszállítások leépülnek, erősen kérdéses, hogy mire alapulhatnak majd a háború után a Nyugat – elsősorban Európa – és Oroszország kapcsolatai.
Azt, hogy mikor kerülhet sor a háborút lezáró békekötésre, egy évvel a nagy léptékű eszkaláció kitörése után még nem lehet felelősséggel megmondani. Elsősorban azért nem, mert egy folyamatban lévő háború kontextusában a békeszerződés a konfliktus teljes, mindenre kiterjedő lezárását jelenti, amely magában foglalja az összes vitás kérdés rendezését, ideértve különösen a területi vitákat. Ukrajna és Oroszország viszonyában viszont jelenleg nem kevesebb mint öt (!) olyan terület van, amelyek státuszát tekintve homlokegyenest ellentétes Kijev és Moszkva álláspontja. Ezek a 2014-ben Oroszország által törvénytelenül annektált Krím félsziget, valamint az orosz jog szerint 2022. október elején annektált donecki, luhanszki, zaporizzsjai és herszoni körzetek. Amint fentebb láttuk, Doneck és Luhanszk vonatkozásában már a 2022. február 21-i államelismerés is visszavonhatatlan változást eredményezett, az annexiók azonban még tovább távolították egymástól Kijev és Moszkva álláspontját.
Iratkozzon fel a BBC History hírlevelére
Mivel az orosz annexiókat Kijev és a nemzetközi közösség legnagyobb része sem ismeri el, könnyen belátható, hogy ez nem egy olyan problémakör, amelyben reális volna a gyors, azonnali, mindenre kiterjedő megegyezés. Kivételt jelenthet elméletileg természetesen az az eset, ha Ukrajna azonnal megadná magát, és elfogadná a területi veszteségeket, erre azonban nincs reális esély.
Hasonlóan kicsi az esélye annak is, hogy Oroszország mondjon le az annektált területekről, és ezzel teremtse meg a megegyezés feltételeit.
Ez nemcsak politikai, de alkotmányos okokból is roppant nehézkes lenne, az orosz alkotmány ugyanis nem teszi lehetővé az ország területéről való lemondást; ergo, egy valódi békeszerződés az orosz alkotmány módosítását is igényelné. Egy ilyen léptékű kompromisszum azonban a 2024 tavaszán esedékes orosz elnökválasztás előtt lényegében kizárt, annál is inkább, mert a Putyin-korszak egyik emblematikus eredménye volt a Krím félsziget elfoglalása, illetve – orosz terminológia szerint – „visszaszerzése”.
Azonban az, hogy a békeszerződés nehezen elérhető, nem jelenti, hogy egyáltalán ne volna lehetőség a harcok lezárására egy fegyverszünettel. Ennek ugyanis nem feltétele semmiféle részletes, átfogó politikai megállapodás: elegendő, ha a harcoló felek mindegyike – jellemzően valamifajta nemzetközi közvetítéssel – kész befejezni az aktív harctevékenységet, és tárgyalóasztalnál folytatni a megoldás keresését. Ebből az is következik, hogy egy fegyverszünet csak akkor lehet reális, ha az aktuális harctéri helyzet vagy mindkét fél számára elfogadható, vagy az egyik fél annyira meggyengül, hogy a status quo elfogadásával tudja csak megakadályozni a további veszteségeket.
Jelenleg, 2023. március elején egyik forgatókönyv sem tűnik olyannak, ami hamarosan megvalósul. Oroszország az óriási katonai veszteségei ellenére is tartja a megszállt területeket, sőt, egyes frontszakaszokon, például Bahmutnál, támad is. Ukrajna azóta, hogy 2022 novemberében lényegében „befagytak” a frontok, részben az orosz offenzíva feltartóztatására koncentrál, részben pedig készül a 2023 tavaszán megindítani tervezett saját nagy ellentámadására. Amíg ez az ukrán ellentámadás nem kulminál – akár a felszabadítani vágyott területek visszaszerzésével, akár a harcban való kifulladással –, addig nem reális Kijevtől azt várni, hogy elfogadjon bármiféle, a status quóra alapuló fegyverszüneti javaslatot.
Másképp fogalmazva, a következő hónapokat még minden bizonnyal az elmúlt egy évben látottakhoz hasonló intenzitású harcok határozzák meg. Valamikor a nyár folyamán várhatóan elindul majd a régóta tervezett ukrán ellentámadás. Bármiféle rendezés elsősorban annak függvénye lesz, hogy ez a művelet hogyan alakul. Addig azonban, amíg ez kikristályosodik, folytatódni fog a második világégés óta legpusztítóbb európai háború.
Jegyzetek
[1] Freedman, Lawrence: Ukraine and the Art of Limited War. Survival, Vol. 56., 2014, Issue 6. pp. 7–38. https://www.tandfonline.com/doi/full/10.1080/00396338.2014.985432
[2] Donyeckaja Narodnaja Reszpublika és Luganszkaja Narodnaja Reszpublika. Luhanszk nevének orosz megfelelője Luganszk, ezért is a „g”-vel írott változat szerepel az államelismerési dokumentumban, és így a rá való hivatkozásban is.
[3] Germany freezes Nord Stream 2 gas project as Ukraine crisis deepens. Reuters, 2022. február 22. https://www.reuters.com/business/energy/germanys- scholz-halts-nord-stream-2-certification-2022-02-22/
[4] US shared location of cruiser Moskva with Ukraine prior to sinking. The Guardian, 2022. május 6. https://www.theguardian.com/world/2022/may/05/us-intelligence-russia-moskva-ukraine
[5] Russians withdraw from Ukraine’s Kharkiv, batter east. Politico, 2022. május 24. https://www.politico.com/news/2022/05/14/russians-withdraw-ukrai- ne-kharkiv-00032532
[6] Kofman, Michael – Lee, Rob: How the Battle for the Donbas Shaped Ukraine’s Success. Analysis. Foreign Policy Research Institute, 2022. december 23. https://www.fpri.org/article/2022/12/how-the-battle-for-the-donbas-shaped-ukraines-success
[7] Generators Help Shops Keep Lights on for Ukrainians Hit by War. Bloomberg, 2023. január 12. https://www.bloomberg.com/news/articles/2023-01-12/generators-help-shops-keep-lights-on-for-ukrainians-hit-by-war
[8] UN rights chief deplores Ukraine death toll one year after Russian invasion. UN News, 2023. február 21. https://news.un.org/en/story/2023/02/1133737#:~:text=According%20to%20latest%20UN%20human,have%20repeated%20on%20many%20occasions
[9] Ukraine Refugee Situation. United Nations High Commissioner for Refugees, 2023. március 7. https://data.unhcr.org/en/situations/ukraine
[10] What would a ‘Marshall Plan’ for Ukraine look like? World Economic Forum, 2023. február 3. https://www.weforum.org/agenda/2023/02/mar- shall-plan-for-ukraine/
[11] Ukrainian Red Cross warns of land mine threat ‘for decades’. Deutsche Welle, 2023. január 24. https://www.dw.com/en/ukrainian-red-cross-war- ns-of-land-mine-threat-for-decades/a-64504735
[12] Stoltenberg: NATO Allies provided Ukraine with around USD 120 billion in support. Defence Industry Europe, 2023. február 9. https://defence-industry.eu/stoltenberg-nato-provided-ukraine-with-around-usd-120-billion-in-support/
[13] Csiki Varga Tamás – Tálas Péter: Megerősített elrettentés és védelem – a NATO új stratégiai koncepciójának és madridi csúcstalálkozójának értékelése. SVKI Elemzések, 2022/8. https://svkk.uni-nke.hu/document/svkk-uni-nke-hu-1506332684763/SVKI_Elemzesek_2022_8.pdf
[14] Ukraine Support Tracker. Kiel Institute for the World Economy. https://www.ifw-kiel.de/topics/war-against-ukraine/ukraine-support-tracker/