Augustus Kr. e. 9-ben avatta fel Rómában a Béke Oltárát (Ara Pacis), amellyel hivatalosan is jelezni kívánta minden alattvalójának: a princeps vezérletével a birodalom békét, biztonságot és jólétet, vagyis „aranykori” állapotokat hozott el minden alattvalója számára. Mit jelentett ez a gyakorlatban?
A császárság első két évszázadában kétségkívül jelentős gazdasági fellendülés indult el, amelynek kedvező hatása elsősorban Rómában és Itáliában volt érezhető, de bizonyos mértékig a provinciákra is pozitívan hatott. Ebben az időszakban a római polgárjog birtokosai – akik az összlakosság alig 10 százalékát alkották – valóban úgy érezhették, hogy ők a „világ urai”: Róma biztosította számukra a politikai és gazdasági szabadságot, s ezért cserébe csupán feltétlen hűséget kért tőlük, amit ők többnyire örömmel meg is adtak. Más kérdés, hogy mindebből mi jutott azoknak a leigázott népeknek, akik kemény munkájukkal, az adók, vámok és illetékek megfizetésével, vagy épp kötelező és ingyenes robotmunkával működtették ezt a rendszert.
A római imperializmus valódi természetét sokan kutatták már az elmúlt századokban, de valószínűleg soha senki sem fogalmazta meg olyan tömören, mint az augustusi kor legnagyobb epikus költője, Vergilius, mikor azt írta Róma „nemzeti eposzában”, az Aeneisben: „Ám a te mesterséged, római, az, hogy uralkodj, / el ne feledd – hogy békés törvényekkel igazgass, / és kíméld, aki meghódolt, de leverd, aki lázad!” Egy igazi rómaiban fel sem merülhetett más alternatíva, mint hogy az istenek kifürkészhetetlen akaratából nekik jutott az a feladat, hogy az egész lakott világot kormányozzák.
Kedves Olvasónk! A cikk további része csak az előfizetők és az adott lapszám vásárlói számára elérhető. Amennyiben Ön is rendszeresen szeretné olvasni a History Magazin exkluzív, prémium tartalmait, ne habozzon, vásárolja meg a legfrissebb számot vagy fizessen elő! Ez utóbbi esetén a magazin minden példánya kényelmesen az otthonába érkezik, ráadásul a bolti árnál sokkal olcsóbban!