A Bizánci Birodalom angol telepesei

Az ukrajnai háborúról szóló tudósításokat nézve számtalan gondolat ötlik fel bennem. Biztos vagyok benne, hogy a legtöbben – különösen a generációm tagjai és az idősebbek – sohasem gondolták volna, hogy visszatérnek a harcok Európába.

Korunk háborúinak egyik legborzalmasabb hozadéka a kisebbségek elpusztítása, ahogy azt Szíriában és Irakban is láthattuk – nem pusztán az életük lesz az enyészeté, de több­ százados történelmük, egymás mellett élésük és összekevere­désük, gyakran mágikus kulturális fúziójuk lenyomata is.

Az előző években többször utaztam a Fekete­-tenger térsé­gébe, a régióba, amelyet a görögök Pontosznak neveznek.

Kevés hely volt vagy van, amely jobban megérdemelné az „olvasztótégely” címkét, mint a görögök által az i. e. 8. század­ban alapított gyarmatvárosok. Pontosz partjain a történelem több hullámában idevetett, hihetetlenül sokféle populáció él: görögök, oroszok, tatárok, zsidók, örmények és ukránok.

A fekete­-tengeri Trabzon török város (Trapezunt, ógörög nevén Trapezuntosz) mögötti erdős hegyekben sokan még mindig pontoszi görög nyelven beszélnek, a horon nevű ősi pontoszi táncot lejtik és háromhúros lírát pengetnek a helyiek. A román parton, Konstancában szintén létezik görög közös­ség, és a régi főtéren, a múzeum előtt rengeteg görög feliratot olvashatunk. Túl a Dunán, az ukrán Odesszában – amely mediterrán polgárépületeiről és sugárútjairól is nevezetes – szintén jelentős nemzetiségi csoportok találhatók. Az azovi­ tengeri Mariupolban – legalábbis Putyin brutális támadásáig – legalább 20 ezer ember beszélte a pontoszi görög romejka dialektusát, amely különösen veszélyeztetett nyelvjárás, hiszen nincs írott változata. Ám van egy olyan fekete­-tengeri letele­pedés, amely szinte ismeretlen manapság, pedig akár 300 éven át is fennállt, és meglepő módon angolokhoz köthető.

Az 1066­-os, katasztrofális normann hódítást követően sok angol menekült el Konstantinápolyba, majd a bizánci császár révén egy sor telepet hoztak létre a Krím félszigeten és az Azovi­ tengernél. Lélegzetelállító történet ez. Az 1060–1070­-es évek komor időszakában, amikor a normannok könyörtele­nül zaklatták a meghódított angolokat, a túlélők közül nem kevesen gondolták úgy, hogy nem lesz jövőjük a Hódító Vilmos stabilizált uralma alatt sínylődő Angliában. A normann krónikások beszámolnak arról, hogy jelentős személyiségek miként adták el földjüket és szerveztek kivándorlócsapatokat külföldre: Skóciába, Dániába és ami a legkülönösebb, a Bizánci Birodalomba. Odaérve sokan magánál a császárnál, sőt egye­nesen a császári testőrségben, a varég gárdában vállaltak szol­gálatot.

De ez még nem minden. A Hitvalló Eduárd sagája 14. szá­zadi izlandi forrás és a névtelen, 1220 körüli Laon krónikája szinte hihetetlen történetet mesél a Krímről. A krónika sze­rint 1075 körül egy nagyobb migráció szerveződött, 235 (vagy a saga szerint 320) hajóval vitorláztak el a katonák és család­jaik Konstantinápolyba. Miután sikeresen visszavertek egy ostromot, vezetőik jutalmul azt kérték a bizánci császártól, hogy adjon nekik letelepedésre alkalmas földet.

Konstanti­nápolyból észak felé, „a Tengerre” hajóztak, és megalapították „Új­ Angliát”. A Laon krónikája azt írja, „e földek északkeleti irányban hat nap és éjszaka hajóútra vannak Konstanti­nápolytól, a legjobb vidéken, s ezek az emberek azóta is ott élnek”.

Az angol telepesek a Fekete-­tengernél, a Krím félszigeten és az Azovi­-tenger partján (ezt Varég ­tengerként is kezdték emlegetni) ütöttek tanyát, és angol városokról nevezték el településeiket: York, Londina. Ezen a „szász földön” egészen a 14. századig angolul beszéltek. „A császárhoz való hűség – írta a 12. században Anna Komnéné császári hercegnő és történetíró – családi hagyomány volt körükben, szent örökség, melyet nemzedékről nemzedékre adtak tovább.” Karácsonykor a saját nyelvükön köszöntötték fel ő császári fenségét. Idővel újabb és újabb angol telepesek érkeztek a kolóniákra, amelyek legalább a fekete halál pusztításáig – lehet, hogy még tovább – fennmaradtak. Az itáliai és görög tengerészek még a 16. században is feltüntették térképeiken „Új­ Angliát” és „Londiná”­-t.

Akár azt is képzelhetjük, hogy Mariupol kétségbeesett védelmezői között az azovi angoloknak is akadtak leszárma­zottai. S ha véget ér a háború, és Ukrajna újjáépül, érdemes lesz elgondolkodni azon, milyen is lesz a jövője az egy­kori „Új­ Anglia” régi és új lakóinak e sokat látott föld­darabkán.

Michael Wood esszéje