Manapság is számos kérdőjel övezi Zách Felícián 1330. április 17-én elkövetett merényletét. Az események iránti érdeklődést fokozta az azóta született számos történelmi regény vagy éppen Arany János Zách Klára című balladája, amelyek mély nyomot hagytak a magyar közgondolkodásban. De mit tudhatunk meg a középkori történeti forrásokból a merénylet körülményeiről?
A Zách nemzetség Nógrád vármegyében számított őshonosnak. (A nevük helyesebben Záh, de az elterjedtebb formát használom a továbbiakban.) Első írásos említésük 1227-ből származik, de ekkorra a család már több ágra szakadt. Az Anjou-kor előtt a legbefolyásosabb tagnak Zách Jób számított, aki 1251 és 1252 között királyi alkancellár és székesfehérvári prépost, majd 1252 és 1282 között pécsi püspök volt. A ránk maradt oklevelek alapján gátlástalanul próbálta növelni a hatalmát, még a pécsi egyházat is ki akarta vonni az esztergomi érsek fennhatósága alól, ami miatt a pápa 1263-ban kiközösítette. Később Győr várát és püspökségét magának foglalta el 1273-ban, ám ekkor II. Ottokár cseh király fogságába esett. Kiszabadult és 1278-ban rövid ideig még kancellárként is tevékenykedett.
Jób 1275-ben osztozkodott meghalt fivére gyermekeivel annak birtokain, az egyik (ekkor még kiskorú) gyermeket történetesen Zách Felíciánnak hívták. Jób 1282 körül bekövetkezett halála után, mint a nemzetsége egyetlen férfi tagja, Felíciűán örökölte nagybátyja birtokait. Nógrád vármegyei birtokosként csatlakozott Csák Máté pártjához és sokáig kitartott mellette. A Csák Mátéval szövetséges Aba Amádé fiak 1312-es rozgonyi veresége után a király megkísérelte a saját oldalára állítani, de nem sikerült, ezért 1315-ben elkobozta a birtokait. Ennek az aktusnak alighanem lehetett valamilyen hatása, mert három évvel később Zách Felíciánt már I. Károly (1308–1342) hívei között találjuk, és az elkobzott birtokainak is ő maradt a tulajdonosa. Csák Máté 1321-ben bekövetkezett halála után a tartományúr volt birtokainak élére a király hűséges és kipróbált embereit helyezte, Zách Felícián is közéjük került, bár arról nincs tudomásunk, hogy miként. Lánya, Klára, Piast Erzsébet királyné udvarhölgye lett, ő maga pedig elnyerte a semptei várnagyi címet 1326 körül. Ez a cím azonban 1328-ban már másé lett.
A történészek már régóta azt gyanították, hogy a tisztség elvesztése és a várható birtokelkobzás lehetett a merénylet egyik motivációja. Már a 19. század végén megfogalmazta ezt a gyanút Wertner Mór, de erre hivatkozott az 1330-ban kelt ítéletlevél is. Ezzel az elképzeléssel azonban az a probléma, hogy ha Zách Felícián valóban a pozíciója megrendülése miatt támadta meg a királyi családot, akkor miért várt erre két évet?
A merénylet napja
1330. április 17-éről a 14. századi krónikakompozíció az alábbiakat írja: „Amikor a király a királynéval és említett fiaival együtt az Úr ezerháromszázharmincadik évében, április tizenhetedikén a húsvét nyolcada utáni szerdán Visegrád várának a tövében, a lakosztályában reggelizett, ez a Felícián titokban besurranva a király asztala mellett termett, borotvaéles kardját kihúzta a hüvelyéből, és veszett kutya módjára irgalmatlanul le akarta mészárolni a királyt, a királynét és a fiait. De mert az irgalmas Isten irgalma megakadályozta abban, amit akart, nem tudott célhoz érni. A király jobb kezén mindemellett mégis könnyebb sebet ejtett. De ó, fájdalom, a legszentebb királyné jobb kezének négy ujját (…) azon nyomban levágta. (…) S amikor az ugyancsak ott álló királyfiakat is meg akarta ölni, a gyermekek nevelői, úgymint Miklós, Kenecsics Gyula fia és Miklós, János nádor fia magukat közbevetették és miközben az említett gyermekek elmenekültek, Felíciánt a fején halálosan megsebesítették. Ekkor János, a Patak vármegyebeli Sándor fia, ez a derék fiatalember, a királyné akkori al-étekfogómestere, rárontott Felíciánra, mint egy vérszomjas fenevadra, és tőrével vitézük a nyaka és a lapockája közé csapva átdöfte és a földre terítette. A király bajvívó vitézei pedig az ajtókon át innen is, onnan is betódulva rettenetes kardjaikkal összeszabdalták a szerencsétlennek a tagjait és kardjaikkal úgyszólván szörnyeteget csináltak belőle. Fejét azután Budára küldték, kezét és lábát pedig más városokba irányították. Egyetlen serdülő fia és egyetlen hű szolgája, bár futásnak eredtek, nem tudtak elmenekülni; ló farkához kötve fejezték be életüket. Mindkettejük holttetemét a kutyák marcangolták szét a téren csontjaikkal együtt.” (Bollók János fordítása)
A Képes krónika ábrázolásán, amely a krónikakompozíció szövegét megőrizte, jól látható, hogy a merénylőt egy bicellusszal tették ártalmatlanná. (A latin szöveg is a kétélű, markolatán két oldalt szarvszerűen felhajló tőr latin ’bicellus’ nevét használja, amely a korabeli Magyarországon elterjedt fegyvernek számított.)
🔒 Kedves Olvasónk! A cikk további része csak az előfizetők és az adott lapszám vásárlói számára elérhető. Amennyiben Ön is rendszeresen szeretné olvasni a History Magazin exkluzív, prémium tartalmait, ne habozzon, vásárolja meg a legfrissebb számot vagy fizessen elő! Ez utóbbi esetén a magazin minden példánya kényelmesen az otthonába érkezik, ráadásul a bolti árnál sokkal olcsóbban!