A kora újkorban a boszorkányüldözés nem számított kirívó jelenségnek. A 15 – 18. század között Európában körülbelül 100 000 embert, döntő többségében nőket, vádoltak meg boszorkánysággal, akik közül nagyjából 50 000 embert ki is végeztek.
Az európai boszorkányperek egyik gócpontja a Német-római Birodalom volt, ahol 1300 és 1850 között 16 000 embert állítottak bíróság elé, akik közül nagyjából 7000 embert végeztek ki. A feljelentett személyeket a boszorkányság két típusával vádolhatták: ártó szándékkal gyakoroltak fekete mágiát (maleficium), vagy szövetségre léptek az ördöggel (diabolizmus).
A perek során a beismerő vallomások és közvetett bizonyítékok szolgáltatták az ítélet alapját. De hogyan lehet valakit rávenni arra, hogy beismerje azt, amit el sem követett? A válasz egyszerű: kínzással. Annak ellenére, hogy a testi fenyítés által kicsikart vallomás gyakorlata illegálisnak számított Norvégiában, a kortársak ezt a szabályt nem vették olyan szigorúan. A perek során a vallatók előszeretettel alkalmazták a sanyargatás különböző formáit a beismerő vallomás megszerzésének érdekében. Talán szélesebb körben ismert kihallgatási módszer volt a perekben a vízpróba, amely során a boszorkánysággal vádolt személyt megkötözték, majd vízbe dobták. A gyanúsított elsüllyedése annak ártatlanságát bizonyította, míg a víz tetején való lebegés a vádlott egyértelmű bűnösségét jelentette. Amennyiben a a vád bebizonyosodott, az illetőt a település központjában felállított máglyán elégették.
A Norvégiában tapasztalható számadatok az európai átlagtól jócskán eltérnek: az említett időszakban „mindössze” 800 embert vádoltak meg, amelyek közül 300-on hajtották végre a halálos ítéletet. A norvég történelem leghalálosabb pere Vardø településhez kötődik, amely a sarkkörön túl helyezkedik el, Finnmark megyében. A terület lakossága az 1600-as években 3000 fő körül mozgott, amely mintegy 50 000 km² területen, kisebb-nagyobb halászfalvakban oszlott szét. Vardø is egy ilyen település volt a sok közül, ahol egy 1617-es vihar következtében a tengerbe veszett 40 férfi, a falu férfipopulációjának szinte teljes egésze. Az ottlakók számára az egyetlen racionális magyarázatnak az tűnt, hogy a falut boszorkányátok sújtja.
A finnmarki boszorkányperek néven ismertté vált persorozat 1617 és 1691 között zajlott, amely során összesen 135 személyt, 111 nőt és 24 férfit vádoltak meg. A vádlottak közül végül 91 személyt, többségében nőket ítéltek halálra, amely a teljes norvég történelem során a boszorkányság vádjával kivégzettek harmadát jelenti. A finnmarki perek során tapasztaltak beleilleszthetőek az európai helyzetbe, a boszorkányság vádjával kivégzettek mintegy 80 százaléka nő volt.
A finnmarki boszorkánypánik több különböző, egymást erősítő tényező összeadódásából alakult ki.
A korszakban Dánia és Norvégia perszonálunióban állt egymással, amelynek a következetes boszorkányvadász, IV. Keresztély volt az uralkodója. Emellett, az északi, Finnmarkot is magába foglaló régiót ekkor Norvégia boszorkánysági központjaként tartották számon, ahol a sámáni képességeikről ismert számik már elszenvedői voltak hasonló pereknek.
A területen élő őslakos számikról úgy tartották, képesek befolyásolni az időjárást. A Finnmarkban boszorkánysággal megvádolt 16 számi férfi közül 13-at végeztek ki, amely az európai és későbbi norvég tendenciával szembemegy, mivel csak számi férfiakat érintett.
Az előítéletek, a közhiedelem és az uralkodói attitűd együttes hatása, illetve a Vardø férfilakosságával történt tragédia egy több, mint 70 éven át tartó tömeghisztériát indított el az északi régióban.
Az 18. század során a felvilágosodás hatására a boszorkányság már nem tartozott a katasztrófákat kielégítő mértékben igazoló magyarázatok köze. Az 1700-as évek közepére a perek gyakorlatilag megszűntek, lezárva egy közel 300 éves periódust, amely során koholt vádak alapján férfiak és nők tízezrei kerültek máglyára.
Ugyan a 17. századi finnmarki perek emlékezete az évszázadok során háttérbe szorult, a Steilneset-emlékmű 2011-es felavatásával a téma visszakerült a köztudatba. A Vardøban található emlékezőhely Peter Zumthor építész és Louise Bourgeois művész közös munkája révén jött létre. Az alkotás 91 ablakból és hozzá tartozó villanykörtéből áll, valamint tartalmazza az áldozatok nevét, illetve a per és a vallomás egyes részleteit is. Az alkotás, amellett, hogy emléket állít az 1617 és 1691 között zajló boszorkányperek áldozatainak, felhívja a figyelmet a napjainkban is tapasztalható társadalmi kirekesztésre, amely során a „mássággal” megbélyegzett csoportokat kirekesztik, démonizálják.
